Az igazi kultúra kultusz. Ezért a valódi drámában istenek szerepelnek, később »király« és »hős« álnéven, ami ugyanaz. A hősök, sőt az istenek is esendők, érzelmeik vannak, előfordul, hogy megvezetik őket, de bukdácsolásaik ellenére helytállnak a nagy kihívással szemben, ami a dráma látható része; megvívnak, életüket adják, „helyretolják az idő kizökkent kerekét” – még a XX. századi polgári drámában is. A dráma láthatatlan része, de mégis lényege, hogy tette által a hős megistenül: pontosan úgy jár el, ahogy egy istennek el kell járnia az adott esetben. Ez a mítosz megvalósulása: a dráma csúcspontján az isteni és az emberi történet egybeolvad. Ennek az ünnepnek a kisugárzása teremti meg a katarzist a dráma többi szereplőjében, különösen a negatív hősökben: őket is fölemeli, beszippantja a menny és a föld egységébe, s természetesen az odaadóan figyelmes közönséget is.
Az odaadóan figyelmes közönség – Szophoklész tragédiái, a falusi misztériumjátékok vagy akár a szentmiseáldozat átélése révén – olyan élményhez jutott, amely életprogramjává tette, hogy az isteni körébe jusson. Első pillantásra azért, hogy „erkölcsös” életet éljen, de a lényeg több. Valamennyi kultúra tudta, hogy az egyetlen valóság az Isten. A többi mulandóság, látszat, sőt káprázat, miként a hinduk gondolják. A dráma tehát a morális helyett ontológiai kérdést old meg: a valóságba, a létezés alapjához vezeti vissza a figyelmes közönséget.
A deheroizálás eszméje és folyamata világméretű összeesküvés volt a múlt században az istenek, a hősök és a mítosz realizálása ellen. Az ég és a föld összekapcsolása ellen. A mozgalom pillanatnyi csúcspontja a kukkolóműsorok megjelenése a kereskedelmi kloakákban. A csatornák népe ujjong, mert nincs többé morális feszély, eltűntek az istenek, a királyok, a hősök, nincs kihívás, nincs szükség helytállásra, az idő kerekét sem kell helyredöccenteni, mert se kerék, se idő. A szellem küzdelmei helyébe a zsigerek lüktetése lépett, az agykéreg helyett a nyúltagy vette át a parancsnokságot. Az istenek helyét a Barbie foglalta el, a konzumidióta, a csandala. Az ő ünnepe a szerelem lesüllyesztése a párzásba, a beszédé a makogásba, az életé a mocsári tenyészésbe. Az odaadóan figyelmes közönség a kukkoló: megtisztulás helyett onanizál a tévé előtt. A csatornák népének köztársasága már ki is kiáltotta magát való világnak, egyetlen valóságnak.
Már nem kérdés, hogy mit fog művelni a Magyar Köztársasággal: kormányát már a maga képére alakította.
Elkészült Magyar Péter pszichiátriai szakvéleménye