A bölcs király és a száz ezüstpénz

Honnan is kezdjük? Talán innen: a bölcs király gondolkodott egy feladványon. Hogyan kaphatna az államtól az átalakuló médiarendszer úgy 100 ezüstöt, hogy aztán az a valóságban mégse legyen 100, csak 64, és még saját akarata is érvényesüljön felette? A különbségből adódó problémáknál pedig rögtön arra hivatkozhassék: Kérem, kaptak 100 ezüstöt, azzal tessék jól gazdálkodni!
Végül rájött. A megoldásnak a médiatörvénnyel, a televíziókészülékek után fizetendő új adó bevezetésével kell kezdődnie. A médiaköltségvetés meghatározó része pedig ezen az adón alapuljon – gondolta. Egy új, különleges adón, amelyet aztán majd éveken át kétségbeesett behajtók próbálnak meg beszedni a még kétségbeesettebb alattvalóktól. – Sok sikert – somolygott a bölcs király. Ez volt a közmédiumokat és a médiahatóságot érintő finanszírozási rendszer megteremtésének első napja…
A médiatörvény értelmében a közszolgálati Magyar Televíziónak, a Duna Televíziónak és a Magyar Rádiónak, valamint a médiahatóságnak, az Országos Rádió és Televízió Testületnek (továbbiakban: ORTT, illetve testület) függetlennek kell lennie a mindenkori kormánytól. Ennek a függetlenségnek abban is meg kell nyilvánulnia, hogy finanszírozásuknak szigorúan a kormány befolyásától mentes automatizmuson kell alapulnia.
E szempontnak nem éppen alkotmányos megoldásokkal próbáltak megfelelni. Vajon milyen, kormánytól független finanszírozás lehetett az, amikor az ORTT teljes költségvetéséhez szükséges fedezetet 1996-ban a kormányzat biztosította, kormányhatározatokon keresztül?
A televíziókészülékek után fizetendő új adó, az úgynevezett üzemben tartási díj – televíziódíj –, egyszerre volt jó és rossz megoldás. Egyrészt – lényegét tekintve – jó, mert a mindenkori kormányzattól való függetlenséget nagy eséllyel biztosította. Azért csak nagy eséllyel, mert a függetlenség elvét nem vitte végig következetesen a törvényalkotó, hiszen a havonta fizetendő összeg a kormány javaslata alapján, a központi költségvetésben lett megállapítva minden évben. Másrészt a televíziódíjra alapozott finanszírozás azért volt rossz megoldás, mert újabb terhet rótt az amúgy is túladóztatott állampolgárokra, továbbá bizonytalanságot vitt kormánytól független intézmények finanszírozásába.
Igen, bizonytalanságot, hiszen a működést biztosító „ezüstpénzek” kizárólag a befizetendő televíziódíj behajtási hatékonyságától függtek. Az állam azt mondta az érintett intézményeknek: az a tiétek, amennyi tévédíjat be tudtok szedni. Ha nem tudtok többet behajtani, mint az előirányzott öszszeg 60-64 százaléka, akkor magatokra vessetek. Tette ezt az állam akkor, amikor a kereskedelmi csatornákat is rászabadította a hazai médiapiacra, ezzel jelentősen behatárolva a közmédiumok és az ORTT működését és lehetőségeit.
Az új adónemet, a televíziódíjat nem a megfelelő apparátussal és eszközrendszerrel rendelkező APEH szedte be, hanem a Magyar Posta – hiszen az APEH esetében nem lehetett volna megnyugtatóan biztosítani a kormánytól való függetlenséget. Lássuk be, hogy a postának, még nagy apparátusát és meglévő eszközrendszerét figyelembe véve sem fő profilja az adóbehajtás. A befizetés pontos szabályait és annak elmulasztásakor a szankciókat a kormány külön határozatban rögzítette a médiatörvény felhatalmazása alapján. Itt ismét felvetődik a kérdés, hogy egy, a mindenkori kormánytól kötelezően független hatóság esetében szerencsés volt-e a médiatörvényben bármilyen hatáskört a kormány számára megállapítani? Álláspontunk szerint nem. A törvényi szabályozáskor is következetesen azt az elvet kellett volna érvényesíteni, hogy a kormánynak sem helye, sem szerepe, sem feladata nincs a tőle teljesen független, csak az Országgyűlés által felügyelt médiaintézmények finanszírozásánál. Nem ez történt.
A televíziódíjon alapuló finanszírozás nehézségei hamar jelentkeztek. A díjbeszedés nem volt hatékony, a közszolgálati médiumok anyagilag kényszerpályára kerültek, ezáltal lehetősége nyílt a mindenkori kormánynak arra, hogy egyedi juttatásokkal „nagylelkűen” segítséget nyújtson. Az ebből fakadó visszásságokra a médiatörvény elfogadása óta eltelt idő történéseinek ismeretében nem kell külön kitérnünk.
Ezek után úgy is érezheti az ember, hogy a törvényalkotó már a médiatörvény elfogadásának pillanatában teljesen tisztában volt azzal, hogy a megteremtett finanszírozási rendszerben több bizonytalansági tényező is van, és belátható időn belül nem kizárt annak összeomlása. Azt is tudta, hogy a teljes pénzösszeg nem fog az előírt televíziódíjból befolyni, ezáltal hosszabb távon a törvényben előírt feladatok ellátása is bizonytalanná válhat az ORTT és a közmédiumok esetében. Talán már azt is tudta az állam 1996-ban, hogy szükség lesz a beavatkozásra, méghozzá úgy, hogy a független intézmények ezt kényszerűségből maguk kérjék.
Az idén nyáron a kormány elfogadta a 1110/2002. (VI. 20.) számú határozatot. Most elsősorban a határozat meghozatalának indoklására szeretnénk felhívni a figyelmet. Ezek szerint a mindenkori kormánytól független intézmények maguk kérték azt, hogy a kabinet avatkozzék be, és segítse ki őket nehéz helyzetükből. Érdekes magyarázat. Azt nem tudni, mennyire egyeztethető össze az alkotmány bizonyos rendelkezéseivel, de hogy hatásosnak hatásos, az kétségtelen.
E határozat alapján a kormány három hónapra úgymond átvállalta az üzemben tartási díjat az állampolgároktól. Arról külön nem rendelkezett e határozat, hogy mi lesz a három hónap letelte után. Természetesen nemes és támogatandó cselekedet a kormányzatnak az a törekvése, hogy mentesítse az állampolgárokat egy adófajta megfizetése alól. De vajon ez a mentesítés jogszerűen történhet-e egy kormányhatározat útján?
Az is kérdés, hogy egyáltalán milyen összegre vonatkozik az átvállalás mértéke? Az elmúlt évben ténylegesen befolyt díj összegét nézik, vagy a valamennyi kötelezett által befizetendőt? Véleményünk szerint, ha az Országgyűlés a ténylegesen befolyt összegre alapozza az ORTT és részben a közszolgálati műsorszolgáltatók 2003. évi költségvetését, akkor alkotmányellenesen jár el, mert hallgatólagosan jóváhagyja az elmúlt öt évben nem fizető állampolgárok jogellenes magatartását. Ezzel ugyanis hivatalosan is kimondaná, hogy nem baj, ha az állampolgárok egy része nem fizet adót, ezt az állam elnézi. Számol-e valaki ennek a „laza mozdulatnak” a kihatásaival?
Egyébként az állampolgárok mentesítése a televíziódíj megfizetésének terhe alól számunkra is nagyon szimpatikus. Több alkotmányos és mindenki számára kedvező megoldási lehetőség is kínálkozik. Véleményünk szerint azonban a kormányzat által eddig alkalmazott megoldások, megoldási javaslatok egyike sem ilyen.
Ha figyelmesen végigkövetjük a televíziódíj elmúlt hatéves történetét, akkor a következőkre juthatunk. Az állam először meghatározott egy összeget, amelyet az ORTT és részben a közszolgálati műsorszolgáltatók finanszírozására szánt. Ez volt a valamennyi kötelezett által befizetendő televíziódíj. Az Országgyűlés a televíziódíj első értékét valószínűleg nem hasra ütve, hanem a szóban forgó intézmények feladatait és az azok ellátásához szükséges pénzösszeget pontosan kikalkulálva állapította meg. Kiderült, hogy a teljes összeg a postai beszedés által nem érvényesíthető maradéktalanul, csak bizonyos százalékban. Emiatt átmenti, illetve tartós finanszírozási nehézségek alakultak ki a közszolgálati műsorszolgáltatóknál és az ORTT-nél.
Az állampolgárok – teljes joggal – ingerülten reagáltak a televíziódíj bevezetésére, mert nem értették, hogy az addig az állam számára befizetett adókon kívül miért kell még egy újabb terhet is viselniük. Az említett finanszírozási nehézségek és az állampolgárok dühös jelzései adhattak alapot a két – álláspontunk szerint alkotmányellenes – beavatkozásra az állam számára. Egyrészt a közvetlen kormányzati beavatkozásra, másrészt arra, hogy törvényi szinten hagyják jóvá az állampolgá-rok egy részének jogellenes magatartását azáltal, hogy a szóban forgó intézményekhez befolyó öszszeg nagysága nem éri el az előre meghatározott értéket, hanem annál jóval kevesebb.
Az első beavatkozás – a köztévéknek az elmúlt években juttatott külön kormányzati támogatásokat most nem tekintve – 2002 nyarán meg is történt, éppen a finanszírozási nehézségekre, az intézmények kérésére és az állampolgárokra való hivatkozással. Most novemberben pedig sor került a másodikra is, hiszen a kormány az Országgyűlés elé terjesztette a jövő évi költségvetést, amelyben azt kívánja szentesíteni a parlamenttel, hogy jövő évtől jóval kevesebb maradjon az ORTT és a közmédiumok finanszírozási rendszerében, mint amekkora összeget 1996-ban eredetileg szánt rá. Ügyes…
Hát így lesz az eredeti 100 ezüstből a gyakorlatban sokkal kevesebb, és ez a jóval kevesebb is tőlem függ – gondolta a bölcs király. Megoldottam – vigyorgott kajánul. Az ORTT és a közmédiumok finanszírozására vonatkozó végleges szabályozás megalkotásának hetedik napja közeledik…
A két szerző politológus, illetve médiajogász. Jelen írás a Veszprémi Egyetem alkalmazott gazdaságtani tanszékének felkérésére készített tanulmány része.