A nagybányai környezeti katasztrófa tanulságai

A különböző környezeti katasztrófák elemzéseinek fontos hozadéka, hogy felhívja a figyelmet a szennyezések okaira, következményeire, elkerülhetőségére, s így hozzájárulhat a hasonló tevékenységek biztonságosabbá tételéhez.
Technológia. A nagybányai katasztrófa technológiai oka az volt, hogy a tárolóba a tervezés szerint több folyadék kerülhetett, mint amennyit el lehetett belőle vezetni. Így a gátszakadás szinte előre be volt programozva. Egy szivárgást megakadályozó beton ülepítőmedencét kellett volna kialakítani, amelyet több védőgáttal és több, egymástól független szivattyúrendszerrel is el kellett volna látni. A fejlett országokban teljesen zárt rendszerben folyik az arany kinyerése, az ülepítést zárt, silószerű ciántornyokban végzik. Még a feldolgozóüzemben kivonják a ciánt a mosófolyadékból, és csak ciánmentes vizet szivattyúznak a nyitott ülepítőmedencékbe.
Számtalan környezeti katasztrófa mutatja, hogy a periférián végrehajtott külföldi befektetések jelentős környezeti kockázattal (idegen környezet, gazdaság, kultúra stb.) járnak együtt. Ráadásul a szegény országok a külföldi tőkéért folytatott versenyben egyre gyengébb környezeti feltételeket támasztanak. Egy nemzetközileg elfogadott technológiai minimumot kellene megfogalmazni, amely megtörné ezt a negatív versenyt.
A vízügy hagyományosan arra törekszik, hogy a folyók vizét a lehető legszűkebb mederben tartsa és a lehető leggyorsabban levezesse. Hosszú távon ez a gyakorlat is felelős az olyan súlyos problémákért, mint az árvíz, a belvíz, az aszály, illetve a környezetszennyezésekkel szembeni védtelenség. Az ökologikus gondolkodás szerint nagyobb teret kell adni a folyóknak. A Tisza esetében egyedülálló lehetőség lenne a hagyományos ártéri gazdálkodás korszerűsített formában történő felelevenítésére.
Környezetjog. A jelenlegi nemzetközi jogi rendszernek súlyos fogyatékossága, hogy egyértelmű helyzetekben sem lehet elfogadható időn belül érvényesíteni a „szennyező fizet” elvet. (Az Aurul/Transgold elleni per még mindig csak a kezdeti szakaszában tart.) A biztosítótársaságokat bevonva kötelező felelősségbiztosítás kötésére kellene kényszeríteni a környezeti szempontból veszélyes üzemeket. Így egy környezeti katasztrófa után a biztosító azonnal fizetne a károsultaknak. További előnye ennek a megoldásnak, hogy a biztosító ösztönözné ezeket a cégeket a környezeti kockázatok csökkentésére.
A csődeljárás során a hitelező bankok (az Aurul esetében az angol Rothschild és a német Dresdner Kleinwort Benson) a kártérítési rangsorban sokkal előkelőbb helyen vannak, mint a károsultak. Vagyis ha a bíróság egyszer mégis kártérítésre kötelezné az Aurult, akkor először a két bankot kell kártalanítani, és csak ezután következnének az egyéb károsultak (így a tiszai halászok és a magyar állam). A jogi szabályozásnak úgy kellene átalakulnia, hogy a hitelező bank a kártérítendők rangsorában a károsult mögé kerüljön. Ez arra kényszerítené a hitelező bankot, hogy alaposabban meggondolja a környezetvédelmi szempontból kétes vállalkozások finanszírozását.
Környezetgazdaság. A nagybányai cianidszennyezés (és általában környezetszennyezés) gyakran tudatos költség-haszon kalkuláció következménye, hiszen a szűken értelmezett gazdasági érdek a lehető legnagyobb környezeti kockázat vállalására ösztönzi a cégeket. Az államnak (környezeti felügyelőségeknek) szigorúbban kellene ragaszkodni a környezeti szabályok betartásához. Az Aurul és az Esmeralda példája is bizonyítja, hogy a nemzetközi mércével mérve kisebb cégek inkább hajlanak arra, hogy kijátsszák a környezeti szabályokat, másrészt a szennyezés után is könnyebben tudják elkerülni a kártérítés kifizetését. Ezzel szemben a multinacionális vállalatok inkább a nemzetközi és nemzeti szabályok módosításával próbálnak előnyökhöz jutni. Tehát a kisebb méretű vállalatok más jellegű – de semmiképpen sem kisebb – környezeti kockázatot jelentenek, mint a multinacionális cégek.
A modern ipari civilizáció keretei között alapvető érdekellentét van a természeti erőforrásokat felhasználó és a természetet szennyező társadalmi funkciók, illetve ágazatok között. A környezetszennyezések mögött ez az érdekellentét is megtalálható: a források felvételében érdekelt szereplők (pl. halászok) számára fontos a természet minősége, míg a hulladék (pl. ciános mosófolyadék) leadásában érintettek számára nem. A természeti erőforrások társadalmi kisajátítását korlátozni, illetve szabályozni kell. A természeti javakkal való gazdálkodás szabályozására egy új típusú intézményre lenne szükség. A jelenlegi gazdálkodási rendszer képtelen különbséget tenni a rablógazdálkodás és a fenntartható gazdálkodás között. Tehát olyan gazdasági struktúrát kell kialakítani, amelyben azonnal nyilvánvalóvá válik a közöttük meglevő különbség.
Környezetszociológia. A 2000 telén sorozatban bekövetkező cianid- és nehézfémszennyezések sokkot okoztak a magyar társadalomban. A közvéleményben tudatosult, hogy Magyarország mint alvízi ország kiszolgáltatott helyzetben van. A folyóinkhoz kapcsolódó környezeti konfliktusok elkerülhetetlenek. A közhiedelem szerint a környezetszennyezés inkább a város, mint a vidék problémája. Egészségügyi értelemben lehet, hogy ez igaz, de gazdasági szempontból semmiképpen sem. A cianid egzisztenciális gondot okozott a tápéi halászoknak, de ilyen hatása nem volt a szegedi lakosokra. Általában is igaz, hogy a természeti erőforrások elszennyeződése a vidék számára egzisztenciális válságot jelent, míg a város számára – legalábbis rövid távon és közvetlenül – nem. A vidék és a város közti különbség globális méretekben érvényesül, amit a periféria és centrum fogalmában ragadhatunk meg. A globalizmus és a természetpusztítás között szükségszerű összefüggés van, amelynek mozgatórugója, hogy a centrum (esetünkben Ausztrália) a saját ökológiai lehetőségeinél nagyobb környezeti igényekkel lép fel, amelyet a periféria (esetünkben az erdélyi bányavidék) ökológiai kizsákmányolásával próbál kielégíteni. A periféria országainak szembe kell nézniük e problémával, s ez nem tekinthető nacionalizmusnak.
A nagybányai szennyezéshez hasonló környezeti katasztrófák gyakran bekövetkeznek a világban. A közvetlen okok szertágazóak: a piac és a modern technika kudarcai, a törvényesség és környezeti tudatosság alacsony szintje a periférián, a külföldi befektetők és komprádoraik korlátlan érdekérvényesítése, a nemzetközi befektetések technológiai, illetve gazdasági és jogi szabályozásainak a hiányosságai stb. A környezeti katasztrófák mélyebb oka azonban a késő modernitás hibás értékrendje, egy hamis társadalomfilozófia, amelynek lényege az indusztrializmus, a neoliberalizmus és a globalizmus. Nemcsak Romániának, hanem a centrumnak is gondoskodnia kell arról, hogy a Tisza vízgyűjtőjén (és általában a periférián) hasonló szennyeződések ne következhessenek be.
A szerző környezetfilozófus, egyetemi docens