A státustörvény kivégzése

A magyar kormány elfogadta és írásba fektette a státustörvény módosításának alapelveit. A kormányhatározat köszönő viszonyban sincs a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) legutóbbi zárónyilatkozatával. Ezáltal a kormány semmibe vette azt a kompromisszumos megállapodást, amit a határon túli magyar szervezetekkel és az ellenzékkel kötött. A kabinet ezzel megsértette a Máért működésének alapelveit is. Ez nemcsak az írásban már megjelent Kovács László-féle hét pontjára, hanem a Külügyminisztériumban kidolgozott és letagadott szövegszerű tervezetre is igaz. Szemünk előtt lebeg egy olyan új törvény, amely például az egyéneknek nyújtott támogatásokat megszünteti, és amely érvényét veszti az EU-tagállamok tekintetében. Ne szépítsük: mindez a státustörvény teljes kiüresedését és értelmének elvesztését, máshogyan fogalmazva kivégzését jelentené.
Miért teszi ezt a kormány?
A kérdés annál inkább is jogos, mert a mai kormánykoalíció nagyobbik pártja, a Magyar Szocialista Párt a státustörvényt megszavazta, s gondolom, nem azért, mert azt EU-ellenesnek tartotta, ahogyan ezt mostanában egyre inkább hangoztatja. Ez akkor is tény, ha az MSZP 2001-ben a törvény koncepcióját támadta, 2002-ben pedig a 23 millió román beözönlésének rémképével a modern magyar demokrácia legpopulistább rágalomhadjáratát indította el. Látnunk kell, hogy a mostani szándékok mögött, vagyis a törvény megfojtásának szándéka mögött leginkább a Külügyminisztérium szűk vezetése áll. Medgyessy Péter miniszterelnök Mikulás Dzurinda szlovák kormányfővel történt megbeszélése után még kiállt a törvény mellett. Ezt még akkor is el kell ismernem, ha köztudott: nem vagyok a híve. A Határon Túli Magyarok Hivatalának (HTMH) új vezetői pedig olyan nyilatkozatot tettek, amely megcsillantotta a kompromisszumos megoldás lehetőségét. Csakhogy a HTMH-t a kormányban mérsékelten veszik komolyan (Kovács László bukaresti tárgyalásain részt sem vettek, az ott ismertetett hét pontról pedig, velem egyetemben, a sajtóból értesültek, amint ez kiderült a külügyi bizottság legutóbbi ülésén). Miért is kell akkor kivégezni a státustörvényt? A státustörvénynek azért kell megszűnnie, amiért a történelmi egyházak jogait és finanszírozását kellett csorbítani; amiért a Terror Házának a költségvetését meg kellett csonkítani; vagy amiért Mizsei Zsuzsannának kell júdáscsókjait osztogatnia a Millenáris Park élén. A törvénynek tehát valójában azért kell kiüresednie, mert tudnunk kell: az önmagukat nemzeti közép kormányának nevezők úgy képzelik el az ároktemetést, hogy vagy elfelejtjük Orbán Viktor kormányának időszakát, vagy az árkokat tetemeinkkel töltik meg. De mindez hagyján. A határon túli magyarok feláldozása a Fidesz-gyűlölet oltárán azonban már politikai aljasság.
Hogyan jutottunk el idáig?
Érdemes megvizsgálni, hogy globálisan milyen az új kormányunk külpolitikai eredményessége, mert az közelebb visz bennünket a státustörvény kálváriájának megismeréséhez. Először is látnunk kell, hogy ma már nincs regionális külpolitika. Hallottunk-e legalább egy olyan kezdeményezésről, mint mondjuk az Orbán-kormány által elindított szegedi folyamat, a szabadkereskedelmi megállapodásba torkolló magyar–horvát és magyar–jugoszláv stratégiai partnerségi viszony, vagy a párkányi híd megépítése? A regionális politikát ma inkább Mikulás Dzurinda Medgyessy Péternek kiosztott nagy pofonja vagy Erdély elcsatolásának közös magyar–román megünneplése jellemzi. Ez utóbbit azonban fogjuk fel szimbolikus malőrnek. És lássuk be, hogy más szimbólumok területén új távlatok nyíltak meg egy rég elhanyagolt relációban: az egy hétig elfogyasztott koktélok hatására hatalmas lehetőségek nyíltak Kubában, még akkor is, ha ott a másképp gondolkodásért börtön jár. De nézzük meg, hogy mi történt a kormányzati csodafegyverrel, a visegrádi együttműködés megmentésével. Való igaz, voltak szép találkozók. De egy kormánypárti megnyilatkozás után kiderült, hogy állítólag a visegrádiak cserben hagytak minket Koppenhágában. Azért ne Lengyelországra és Csehországra haragudjunk, hogy ők sikeresebb tárgyalásokat folytattak nálunk, és nem voltak restek elfelejteni azt a magyar delegációt, amelynek államtitkára korábban egy belga lapnak azt nyilatkozta: Koppenhágától azt várja, hogy az EU csak egy aprócska gesztust tegyen, mert különben nem lesz mit itthon eladni a népnek. Akkor meg mit csinált Medgyessy a visegrádi megbeszéléseken? Fényképet a sajtónak. És itt van az EU-csatlakozás. Medgyessy Péter áprilisban alá fogja írni a szerződést. Ez jó és támogatandó. De a teljes kommunikációs győzelmi propaganda ellenére hamarosan válaszolni kell majd a gazdáknak a támogatásra vonatkozó kérdésekre, meg arra, hogy miért és honnan kell az adófizetők pénzéből kipótolni az uniós támogatást, ha már akkora siker, hogy fizethetünk az EU helyett. És a tejtermelőknek is el kell majd magyarázni, hogy miért nem termelhetnek több tejet ők, ha azt más országok gazdáitól fogjuk importálni. Vagyis a mostani kormányzati megtévesztő kommunikáció még vissza fog ütni. De ne legyünk igazságtalanok! Volt egy sikeres amerikai út. Kézzelfogható eredménye eddig két dologban jelent meg: egyrészt Juhász Ferenc honvédelmi miniszter – ha éppen nem Orbán Viktort antiszemitázza le egy rádiónyilatkozatában – tömegével jelent be egyeztetések nélkül katonai vállalásokat, másrészt megnőtt Taszár körül a forgalom. Tévedés ne essék: lehet, hogy a taszári tevékenység olyan, hogy azzal érdemben járulunk hozzá a terrorizmus elleni küzdelemhez. Ebben az esetben az esetleges kockázatokat is vállalni kell. De az elfogadhatatlan, hogy a kormány erről összevissza beszél. Ennél már az is okosabb lett volna, ha biztonsági okokra hivatkozva az egészről nem mond semmit. És végül itt van Moszkva. Örvendetes a csúcstalálkozó. Igaz ugyan, hogy ez nem a kormányváltásnak, hanem Oroszország szeptember 11-e utáni megváltozott stratégiaváltásának köszönhető, és hogy ez a folyamat még Martonyi János volt külügyminiszter hivatalos moszkvai látogatásával indult el. Ugyanakkor eredmény hiányában csak reménykedhetünk: ha sor kerül a magyar vegyipar és a Mol Rt. további privatizációjára, az tiszta versennyel és világos háttérrel fog megvalósulni. Összességében tehát milyen is volt a magyar kormány külpolitikája? Látványokban gazdag, eredményekben szegény. Nehéz nem észrevenni, hogy Magyarország mindenhol defenzívában van, és mozgástere fokozatosan szűkül.
Ennek a külpolitikai kudarcsorozatnak van egy végső és logikus stációja is: a státustörvény. Ebben a kérdésben a kormány mindent elrontott, amit csak lehetett. Pedig amikor átvették a kormányzást, akkor még azt nyilatkozták, hogy az előző kabinet által elfogadott módosítási koncepció 90 százalékban számukra is elfogadható. De akkor valaki magyarázza meg a részükről, hogy miért kellett megvárnia Szlovákia NATO-csatlakozását a módosítással? Miért kellett újra nyitni egy vitát Romániával, ami már lezárult? Miért nem született válasz Günter Verheugen bővítési biztosnak, amelyben elmondják neki, hogy az Európa Tanács velencei bizottságának ellentmondanak megállapításai, hogy a nemzet mint fogalom létezik, hogy a szabad identitásválasztás jogos igény, hogy a kulturális és oktatási támogatások egyénekhez történő eljuttatása nem jelent területenkívüliséget, hogy hasonló jogszabályai vannak Ausztriának, Dániának, Németországnak és Görögországnak; a velünk együtt csatlakozó Szlovákiáról ne is beszéljünk? Ehelyett a bővítési biztos nem jogi érvényű leveléből és Kovács László hét pontjából megszületett a törvény módosításának, vagyis kivégzésének a tervezete. Öszszefoglalóan megállapíthatjuk: ha Kovács László szándékosan akarta volna megfojtani a törvényt, akkor sem választhatott volna sikeresebb menetrendet.
Kis kitérő
És ha már kudarcokról beszélünk, engedjenek meg egy kitérő megjegyzést. A kormány egy dologban nagyon ügyes volt. A Külügyminisztériumban és a HTMH-ban tömegével váltottak le és aláztak meg olyan középvezetőket, akik sosem kötődtek a Fideszhez, területükön szakértők voltak, rendelkeztek megfelelő nyelvtudással és tapasztalattal. Egyetlen bűnük, hogy többnyire a rendszerváltozás után kerültek be a minisztériumba, és az elmúlt kormány idejére esett a szolgálati idővel járó előrelépésük. Mint volt államtitkár, ezt erkölcsi kötelességem megemlíteni. Ezek után ne csodálkozzunk a szakmai hibákon és a koncepciótlanságon, továbbá azon se, hogy a Külügyminisztérium már nem is az alapszerződéses Horn-korszakot idézi, hanem a Grósz–Ceausescu találkozóval fémjelzett 80-as éveket.
Mi lesz a következmény?
Ha Kovács László hét pontja a parlament által elfogadott törvénnyé válik, veszélybe kerülhet hazánk és térségünk stabilitása. Sok honfitársunk családi vagy kulturális okokból fontosnak tartja a határon túli magyarság támogatását. Ugyanakkor lássuk be: sokan nem érzékelik a kérdés súlyát. Világossá kell tenni, hogy amenynyiben a határon túli magyarok csalódnak az anyaországban, akkor az eddig is tapasztalható Magyarországra történő átvándorlás könnyen tömeges méreteket ölthet. Tehát Magyarország jól felfogott gazdasági és szociális érdeke is, hogy ők szülőföldjükön találják meg boldogulásukat. Ezt azonban nem lehet folklór-kisebbségpolitikával megoldani. Ma már mindenki tudja, hogy megmaradásukhoz érdemi lépésekre van szükség. Ezt hivatott megoldani a státustörvény. Ráadásul ez kevesebb veszéllyel jár, mint a kettős állampolgárságnak az EU-ban is ismert intézménye. És létezik egy másik reális veszély is. A jelenlegi magyar kormány nemzetpolitikájával (illetve annak hiányával) nem tesz mást, mint egyre nagyobb teret ad a belföldi és határon túli radikális nézetek vallóinak. Ha egy állam képtelen a nemzeti kérdésekre kielégítő választ adni, akkor ezek a radikálisok prédájává válhatnak. Ezáltal veszélyezteti Kovács László a biztonságunkat. És még mielőtt bárki megvádolna kompromisszumképtelenséggel minket, gyorsan emlékeztetném: a Fidesz elfogadta a Máérten a kompromisszumot. Kovács László az, aki az ott adott szavát megszegte, valahogy úgy, ahogyan koccintott a magyar miniszterelnökkel az Orbán–Nastase-megállapodás után, hogy másnap már ne mondjon igazat.
Mit tehet a Fidesz?
A Fidesz-Magyar Polgári Pártnak a Magyar Állandó Értekezleten és a magyar parlamentben egyértelmű lesz az álláspontja: csak olyan módosítást fogadhat el, amely megfelel az Európa Tanács velencei bizottsága és a Máért állandó értekezlete állásfoglalásának. Amennyiben Medgyessy Péter és a kormány visszatér a már a Máérten egyeztetett szöveghez, és ismét érdekeink mellett fog kiállni, ahogyan ezt Mikulás Dzurinda esetében tette, akkor mi is partnerek leszünk a törvénymódosításában.
Senkit ne tévesszen meg, ha esetleg azt hallja majd, hogy már az Orbán-kormány is kivette a törvényből Ausztriát. Az azért történt, mert az ausztriai magyarok több mint 90 százaléka Magyarországról emigrált, vagyis a törvény hatálya már eleve nem terjedt volna ki rájuk. Arról nem is beszélve, hogy mindezt legitim képviselőik kérésére tettük. Azt pedig valóban a korábbi kormány is tudta, hogy EU-tagállamok viszonylatában a közösségi jog prioritást fog élvezni a státustörvénnyel szemben. De ez nagy valószínűséggel csak a munkavállalás kérdését érintette volna, nem pedig a törvény többi rendelkezését. Véleményünket akkor is fel kell majd vállalnunk, ha már egy jól ismert taktika szellemében a kormány mégis úgy dönt, hogy külföldi leveleket fog lobogtatni új igaza alátámasztására. Arra pedig büszkék lehetünk még ellenzékben is, hogy amíg az Orbán-kormány – bár nem volt mindig népszerű partner – keményen és sikeresen kiállt nemzeti érdekeink mellett, addig a jelenlegi kormány lassan a legszimpatikusabb partnere lesz mindenkinek, de hamarosan nem fogunk találni olyan nemzeti érdeket, amiről ne hátrált volna le. Csak egy példa: a keményen kitárgyalt Orbán–Nastase-megállapodást Günter Verheugen bővítési biztos akkor még üdvözölte. Micsoda különbség a két verheugeni megnyilatkozás között. Ennek mi lehet az oka? Nem biztos, hogy csak Brüsszelben kell a választ keresni. Esetleg a két kormány közötti érdekérvényesítő képesség is szerepet játszott ebben.
Szomorú, hogy az egész román és szlovák külügyminisztérium Kovács Lászlón és a magyar diplomácián kacag. Mennyire más lenne külpolitikai konszenzus mellett csupán belpolitikai kérdésekről vitatkozni! Ehhez azonban az kell, hogy a Medgyessy-kormány ne a státustörvény hóhéraként vonuljon be Magyarország nemzetpolitikai történelmébe.
A szerző a Fidesz alelnöke,
az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke