A szakma böcsülete

Csá, csumi, csá! Mi a pálya? Én frankón megvagyok, élek, mint hal a vízben, tudjátok, ahogyan azt egy sztárnak kell, kaja, pia, nők, autogramhegyek. De tényleg, nem tudok úgy végigmenni az utcán, hogy ne ájuljanak el tőlem az emberek, amit, mondjuk, meg is értek. Tegnap is slattyogok a cimbivel, megállít két szőke, hogy nem ismerősek Pesten, mutassam már meg nekik, hol lakom. Kicsit jó.
Meg nyomulok a tévében, semmi extra, csak lököm a dumát, szóval nem nagy szám, de a lé tűrhető. Lesz ez tutibb is, saját show, minimum.
Egyébként küldjetek sms-t, telefonáljatok, emelt díjas a cucc, de kit érdekel, tudunk chatelni is, csajok, lehet jelentkezni, ha egy sztárral akartok. Ma amúgy is formában vagyok, sirály a hangulatom, úgyhogy szórni fogom a sziporkát ezerrel, csak bírjátok kapkodni a fejeteket. És azért leszek ma a szokásosnál is jobb – ami, ugye, lehetetlen, hi-hi-hi –, mert amikor reggel tükörbe néztem, rádöbbentem, hogy mennyire hiányzott már a médiákból egy ilyen király arc. Tök gáz volt az egész, Fridi kivénült, hú, elnökjelölt meg minden, a többi gyíknak meg se szaga, se bűze, asszem, mind leragadt Mórickánál. Nem is tudom, ha nem jövök, mi lett volna itt, hogy a fél ország eldobja az agyát unalmában, az fix.
Na mi van az sms-sel? Górjátok az igét, nehogy má’ egyedül tépjem a számat egész este.
Csak azt nem értem, mire verték magukat a régi csontok, hogy így képernyő, meg úgy kamera, pláne szakmai gyakorlat, mert kérem szépen, franc se kell ide, csak add önmagadat, oszt annyi. Az amik mást se csinálnak, és meg lehet nézni, palira veszik a világot, a ruszkikat is lazán lenyomták. Öcsém, azok azért sejtenek valamit az életről. Amit egy amcsi nem tud, azt nem is érdemes tudni. Megmondták azt is, hogy mindenkiből lehet sztár. Vágod? Csóró vidéki suttyóból ugyanúgy, mint a tévés- meg színészporontyokból. Bemész a valóságshow-ba, nem csinálsz semmit, de komolyan semmit, illetve bulizol három hónapig, nyomatod a söcőket, marháskodsz a többiekkel, már meg is szoktad a kamerát, apám, úgy jössz ki, mintha te lennél Kudlik Júlia, csak duplán. A másik idétlenségből meg újságíró lett, a kiscsaj, azért az se nulla, rossz nyelvek szerint havi négyszázezerért talán kettőig se tud számolni, persze az is igaz, hogy az újságíráshoz nem is kell a matek. Ez Amerika, hidd el, vagy még valami annál is baróbb.
Hoppá, itt egy sms! Asszondja: „Az én szememben egy senki vagy, egy ócska, velejéig romlott, nagyképű, semmirekellő szarjankó. Bocsi. Cenzi.”
Ennyi? Ez a nyomor? Hát ez valami sötét bunkó lehet. Mit képzel? Hogy egy semmirekellőt beengednek a stúdióba, és mindjárt mikrofont nyomnak a kacsójába? Á, hagyjuk! Nem tud ez semmit a médiák világáról.
Inkább foglalkozzunk velem. Mert, ugye, fél éve azt se sejtette senki, hogy egyáltalán a világon vagyok. Most meg annyit mondtam az egyik balfék firkásznak, hogy szerintem a médiában meg tudnám valósítani az elképzeléseimet. Hogy mik azok? Mit tudom én. Nem az a lényeg. Hanem, hogy megvalósítottam önmagamat.
Na csá, csumi, csá! Mára ennyi. És ne feledjétek: itt bárkiből lehet akármi. Atomkirályság.