Az antiszemitizmus és a XXI. század

Eltépjük a szálakat 1990 óta mindazzal, amit végre múltnak szokás nevezni. Így lett, majdnem észrevétlenül, a zsidóság vészkorszakából is múlt. Vissza nem térő valóságként, történelemként lehet rá emlékezni. A fordulat, hogy a tragédia többé nem a jelen, hanem a múlt része, hirtelen utat nyit az igazi emlékezetnek, a beleélés, az újra átélés folyamatainak. Nem véletlen, hogy a túlélők körében az elmúlt években sokasodtak meg a visszaemlékezések a személyes tragédiákra. Oldódni kezdenek végre, évtizedek múltán a gátlások, a sokkok hatásai lassan tompulnak, mert nemcsak az ész, előbb-utóbb a lélek is elfogadja, hogy az a világ elmúlt. Most képes először arra az emlékezet, hogy a világháború, a két totális diktatúra szörnyűségeinek, testi-lelki tortúráinak tapasztalatait, túl a józan észen, immár lélekben is magáévá tegye, végre távolabb kerüljön tőle. Nem véletlenül. Lassan tudatosul itthon is az, ami európai környezetünkben sem valósult meg máról holnapra. Az erkölcs, a plurális demokrácia intézményei és a nemzetközi kapcsolatok rendje olyan értékeken nyugszanak, amelyek a vészkorszak, a világháború és a totális rezsimek tanulságain alapulnak, mert azok visszatértét akarják megakadályozni. Ez az eredete az új Európának. Magyarország is immár két olyan, egymásba fonódó szövetségi rendszernek a tagja, amelyek belőlük vezetik le a létezésükkel, a demokráciával és az emberi jogokkal kapcsolatos elveiket.
Az „antiszemita” ma olyan személyt jelent Magyarországon, aki a zsidók elutasítását, sőt a velük folytatandó küzdelmet hirdeti faji, kulturális vagy társadalmi indokokkal. Már a meghatározás szintjén szembetűnik két, az indulatokat feljebb és feljebb pörgető elem. Hogyan köthető a mai antiszemita az 1940-es évek hazai fasizmusához, miként válhat maga a kifejezés szidalommá, sőt szitokká.

A hazai politikai elit felelőssége

Tény, az 1990-es fordulat után elemi erővel törtek a felszínre olyan gondolatok, állítások, magatartások, amelyekről kiderült, hogy csak elfojtották őket a Kádár-korszak idején, nem haltak el. Velük párhuzamosan, az antiszemitizmus jelenségének értelmezésében folyamatosan hatottak az említett felpörgető elemek is. Tragikus mozzanata tehát ennek a zavarnak, hogy a zsidózás, valamint az antiszemitizmus vádja a politikai nagyotmondás, a feszültségkeltés kelléke lett. Máskor a trágárság egy formája. Hogyan illeszkedik mindez az új Európa erkölcséhez?
Minden fajgyűlöletet, minden faji előítéletet elítélünk. Antiszemita fajgyűlölet, ha valaki azt igyekszik elhitetni, hogy a világban előforduló rossznak a zsidók az okai. Irracionális a nemzetközi tőke, a globalizmus vagy éppen a liberálisok uralmát a zsidók vétkeként beállítani, különösen erkölcstelenek a „galíciai jöttmentek” kiszorítására tett ígéretek, vagy labdarúgó-mérkőzésen az Auschwitzra utaló táblák és énekek, az egykori „zsidófaló, hungarista irodalom” reprintjeinek hirdetése, terjesztése stb.
Még ha felelőtlenség, cinizmus, tudatlanság is van a hátterében, ez a zsidózás minden tisztességes emberben fájdalmat, szégyent és erkölcsi felháborodást kelt, felelős cselekvést igényel. Sajátos, sunyi nyelvezet is született azért, hogy antiszemita gondolatokat virágnyelven lehessen elmondani. A vétek súlyát növeli, hogy 1944 óta történelmi tapasztalatunk van az efféle magatartás végzetes következményeiről. Ez a tapasztalat kultúránk, erkölcseink része lett, amelyet senki sem tud megkerülni, legfeljebb reménytelen kísérletet tehet rá. A nagyon súlyos magyar tapasztalat teljes mértékben egybeesik az európaival, sőt tragikuma tovább is mélyíti azt.
Az erkölcstelen torzulás abban áll, hogy a szélsőséges antiszemita bizonyos jelenségeket, mint például a nemzetközi tőke szerepét, a polgári demokrácia egyes intézményeit, a baloldaliság létezését a zsidó személyekhez köti. Kiiktatásukat, ami a nácizmus esetében a népirtást jelentette, azért tekintette ez az antiszemitizmus fontosnak, mert a zsidóságot tartotta a kiváltó oknak. A náci fasiszta gondolkodás szerint a zsidók a polgári, liberális demokrácia ügynökei voltak, akiket meg kellett semmisíteni. Az ész és az erkölcs által felfoghatatlan csavar lényege tehát az, hogy az ideológiai küzdelemben a győzelem a zsidók kiirtása által érhető el. Ez az a bűn, amit nem lehet elfelejteni, amit, ha ismétlődik, nem lehet megbocsátani.
Az utolsó ötven év hazai politikai elitjének különleges felelőssége van. Nem tisztázták megfelelően a magyar nemzet részét alkotó zsidóság, zsidó származású magyar honfitársaink tragédiájának mélységeit, nem tettek kísérletet a közös felelősség tisztázására, az új lelkiismereti tanulságok, erkölcsi szabályok, a nemzeti egyetértés világos megfogalmazására. Jellemző, hogy csupán 2001-ben lett holokauszt-emléknap, csak 2002 márciusában született kormányrendelet a vészkorszak emlékmúzeumának megalapításáról.
Mindent egybevetve ma elég világosan látható, miben is áll a fajgyűlölő antiszemitizmus. Törvényeink is vannak rá részben; döcögve, de megvalósult és finomodik is egy széles körű, spontán erkölcsi egyetértés. Az említett felelőtlenség dacára is. Zsidónak tekintett egyének elleni gyűlöletre uszítani, arra biztatni, hogy a bajok megoldása céljából bűnbakként, jelképként, kultúrájukkal együtt meg kell őket semmisíteni – ezt a borzalmat, meggyőződésem, a magyar társadalom elsöprő többsége érti, sőt össze is kapcsolja Auschwitzcal, intézményeink fellépnek ellene, a nemzetközi következményekről nem is beszélve. Az erkölcsi parancs mellett nevelési feladat is a tanulságok fenntartása, átadása, a múlt ébren tartása, azaz folyamatról van szó, amely az új magyar demokrácia építésének része. Széles körű, pártokon és világnézeteken átívelő egyetértés van abban is, hogy a zsidóság és mások ellen irányuló fajgyűlölet különféle megnyilvánulásai olykor, inkább jelzésszerűen, ma is tapasztalhatóak, amelyek ellen erélyesen kell cselekedni, meg kell őket előzni.
Magyarországon nincs antiszemitizmus. Vannak antiszemita megnyilvánulások, melyek, ha nyilvánosságra kerülnek, éles elutasításban részesülnek, büntethetőek, de ami fontosabb, a tisztességes emberek megsemmisítő erkölcsi ítéletét váltják ki, ezért elszigeteltek maradnak. Magánbeszélgetésekben, társaságban is találkozni olykor meggondolatlan, faji előítéletet tartalmazó megnyilvánulásokkal. Ezek is elfogadhatatlanok, elítélendőek. Ám nincsen a világon az ilyesmitől érintetlen társadalom, s a magyar mindenképpen a nyugodt, kevésbé fertőzött európai társadalmak közé tartozik.

Nem mind bűntett, ami másnak fáj

Van azonban egy határ. A határ is része az erkölcsi problémáknak. Ilyen határ az a gond, melyre az antiszemitizmussal mint váddal kapcsolatban külön is rá kell mutatni. A fajgyűlölet keltette csoportos, tömeges szorongás, fájdalom, érzékenység tapasztalatában, érthető módon, minden bántalom osztatlanul jelentkezik. Bűncselekményen innen és túl. A gond éppen az, hogy ebben a tapasztalatban minden antiszemita lesz, ami kiváltja az elszenvedőjéből – ismétlem – az osztatlan és erős ellenérzést.
Csakhogy nem mindjárt bűntett, nem a vád tárgya még attól valami, hogy másban rossz érzést vált ki. Lehet-e vádat alapozni a mégoly erős érzelmet fakasztó bántalomra? Innen indulnak, sajnos, Bibó István még 1948-ban használt kifejezésével, azok „a végzetes hatású kísérletek”, amelyek a jog eszközeivel, más úton büntetni akarják az ilyen módon megélt antiszemitizmus megnyilvánulásait. „Ezek adott helyzetben – így Bibó – valóban igen komisz és bántó hatású beszédek lehetnek, azt azonban, hogy megbüntethető cselekedetek-e, nem döntheti el az, hogy mennyire esnek rosszul valakinek.”
Lássunk egy példát! A közelmúltban, egy vádiratként megfogalmazott újságcikkben az egyik vádpont szerint, amikor Orbán Viktor ma „idegenszívűek”-ről beszél, akkor az antiszemitizmus, mert a kifejezést egykor, annak idején, Tormay Cécile antiszemita regényében a zsidóság megjelölésére használta. A különös kifejezés a vád szerint összeköt a szennyes múlttal, ezért büntetlenül nem használható. A vádló tehát, ez a példa első értelmezése, összekeveri a bűnt a bántalommal, vádját erre alapozza. Egyébként az említett írás hosszú ideje jellegzetesnek mondható eljárással a vád jegyében sajátos párhuzamot is von Orbán Viktor kormánya és Hitler kormánya között.
Belátom, bántó hatást kelthet az „idegenszívű” kifejezés használata. Akár vihart is kavarhat. Tapasztalható, a politika tele van sarkos kifejezésekkel. De ebből nem adódik még magától értetődően az antiszemita szándék. Nem nyilvánvaló az sem, miért kellene azt az érzelmet, amit valakinek a lelkében e furcsa kifejezés antiszemita bántalomként felkavart, bűnnek tekinteni. Vádemelésre alapul szolgáló bűntettnek.
Ide kapcsolódik a másik felvetés. Az idézett példának egyébként ez a következő olvasata. Jó ideje látjuk, az antiszemitizmus vádjában nem feltétlenül az erkölcsi jobbítás szándéka jelenik meg. A jobbítás mindig a szelíd meggyőzést, az egyetértést igényli. Ezzel ellentétben az efféle vádat a gyűlölet, a megosztás és a legyőzés, megalázás jegyében szokták hangoztatni, gyakran pártos politikai szándékkal. Újabban már szaporodnak az egyéni érdekből, féltékenységből, előnyszerzés érdekében végzett denunciálások is. Úgy érzem, sokan vagyunk, akik számára ez nyugtalanító távlat. Az ádáz odamondogatások, az igaztalan és erkölcstelen vádaskodások új bonyodalmakhoz vezethetnek, mert megosztják az embereket. A közöny, az értetlenség, netán az ingerültség tömeges méretűvé növekedhet, a hatás tehát a szándék ellenkezője. Új passzivitást lehet így előkészíteni, fásultságot, érzéketlenséget az erkölcs kívánalmaival szemben. Az erkölcs helyére azután a politikailag korrekt lép. A politikailag korrekt jegyében elhalványulhatnak a múlt erkölcsi tanulságai, vele pedig elpárolognak a megértés mély érzelmi töltései is. Időről időre úgy látszik, mintha ez a megosztás, püfölők és püfölhetők között, sokaknak tetszene. Pedig ami mindebben egyáltalán tetszést válthat ki, az nem más, mint a terror puha változata.
A mostani (polgári, nemzeti, konzervatív stb.) ellenzékkel kapcsolatos eszmefuttatásokban ma gyakori az az előfeltevés, hogy aki a társadalmat nemzetként képzeli el, az belső logika kényszerének enged. Másszóval az ún. jobboldaliság saját lényegéből fakadóan jut el a holista, populista, „úri”, prefasiszta stb. nemzetfelfogásig. Legfeljebb állomások, fokozatok vannak, amelyeket nem mindenki követ végig. S ezen a ponton szokott következni azután a történelemből vett példa a determinista „szükségképpen” jegyében. A magyar nemzetről alkotott pozitív felfogás, a hazafiság innen nézve a pusztítás törvényszerűségétől, eredendő bűntől terhelt, főleg akkor, ha a puha terror számára ellenszenves személyről van szó. Tormay Cécile és Orbán Viktor így kerül ugyanarra a gyékényre.
Az 1990 után kibontakozott és folyamatosan kárhoztatott, konzervatívnak kikiáltott magyar nemzetfelfogást azonban erről az álláspontról kiindulva nem lehet megérteni. Az új nemzetfelfogás két szempontból is különbözik minden eddigitől. Egyrészt igen kritikus az 1945 és 1990 között történtekkel szemben, másrészt a múltat nem viszonyítási alapnak tekinti, hanem az értelmezését tartja fontosnak. Például a nemzet és polgárai közötti kapcsolatot nem logikájában, hanem történetiségében próbálja megfogalmazni.
Az Európai Unió tagjaként ezt a körülményt igen komolyan kell vennünk. Ennek az új felfogásnak az értelmében ugyanis a demokrácia gyakorlata nemzeti keretekben formálódik, a nemzet pedig folyamatában él – ez adja a demokrácia, így a magyar demokrácia gyakorlatának eredetiségét. A kapcsolat történeti jellege viszont azt teszi világossá, hogy a nemzet nem lehet sem logikus, sem szükségszerű következménye a múltnak. Azaz nem a múlt folytatódik a közéletünkben, tizenkét évvel a fordulat után, hanem a múlt erkölcsi tanulsága. A puha terror egyik eljárása viszont éppen az, hogy ennek a fordítottját hangoztatja. Olyan torzképet bírál, amelyet maga állít elő.
Ma a magyarországi közéletet megosztó feszültségben döntően az 1990-hez kapcsolódó félreértések sűrűsödnek. Közülük a zsidózás-antiszemitizmus képtelenségei igen erősen pusztítanak. A félreértés akkor oldható fel, ha a helyzet erkölcsi tanulságait mérlegeljük. A bajok nem abból származnak, hogy eltérő erkölcsi felfogások csapnak össze, hanem abból, hogy a gyakran tudatosan gerjesztett feszültség magát az erkölcsi igényt rombolja. 1990 egyik tanulsága, hogy mai nemzeti történelmünknek része mindaz a fájdalom, veszteség, tragédia, ami a frontokon, a gettókban, a koncentrációs táborokban, a fogolytáborokban, a munkaszolgálatosok körében, a budai és a pesti Duna-parton, az Andrássy út 60.-ban, a kitelepítések során, Mosonmagyaróvárott, a Parlament előtt, Salgótarjánban és még oly sok helyen és módon történt. A magyar honfitársainkért érzett gyász, a lelkiismeret hozzájuk kötődő fájdalma végtelen, mert nem múlik el, ha erkölcsi tanulsággá alakul. Márpedig nem létezhet olyan erkölcs a mai Magyarországon, amely képes magát ezen a tanulságon kívül helyezni.

Európa nem oldja fel az ellentétet

Mi a kapcsolat erkölcs, puha terror és európaiság között? Ha az erkölcsöt a szelíd belátás, a közös vélekedés s a kölcsönös bizalom pilléreként fogjuk fel, mi az ellentét a puha terror mögötti magatartással? Régen azokat tekintették a jól, a helyesen gondolkodóknak, akik felsőbbséget tisztelő módon nyilvánultak meg. Az inkvizíció is azt kutatta, csorbult-e ez a tisztelet. Az inkvizíciótól a modern politikai rendőrségekig a kemény terror a dogmává merevedett erkölcs, az erkölcsként feltüntetett elnyomó rend nevében működött. Így lettek üldözöttjei nálunk például az ún. másként gondolkodók három-négy évtizede. Az új helyesen gondolkodók s a régiek között azonban alapvető különbség van. Egyszerűen azért, mert az újak saját maguk alakítják ki a szabályokat. Az emberiség saját maguk által kinevezett barátaiként hirdetik, hogy mi az, amit nem szabad gondolni, még kevésbé mondani. A puha terror az egyéni nézetek, az önjelölt inkvizítorok diktatúrája, amely leginkább a médián keresztül fejti ki hatását, válik akár politikai erővé is. Így kerül szembe egymással a két véglet: az erkölcs és a politikailag korrekt.
Az új Európa ezt az ellentétet nem oldja fel. Sőt a jelek szerint még fokozhatja is. Az erkölcs összefogó erejének jelentősége egyébként ezért fog felértékelődni. Csodát ebben a vonatkozásban sem lehet Európától várni. Már csak azért sem, mert az már sajátos módon és csendben be is következett. Igen, a formális csatlakozás küszöbén ki lehet mondani, a csoda már a magyar társadalom mögött van. Választói 1990 óta minden kormányt leváltottak. Minden hatalomra került politikai erő gyökeresen mást akart eddig, mint az átkos előző. Az indulatok a vetélkedő politikai erők jóvoltából szinte az egekig csapnak. Mégsem léptek le közénk a falra festett ördögök, nem kezdtek el suhogni az annyiszor meglengetett virgácsok, nem repültek fel a tűzkakasok a tetőkre, nem volt polgárháború, öldöklés, pogrom határon innen és túl. Kérdésként is meg lehet fogalmazni az okot. Nem azért történt ez így, mert a magyarság már régóta az új Európa erkölcsei szerint viselkedik?

A szerző történész, egyetemi tanár, a Szövetség a Nemzetért Polgári Kör tagja