Az ároklakók szocializálása

Pszichológusok már régen leírták a kognitív csapdát, amely szinte lehetetlenné teszi egy elutasított ellenfél nézeteinek valósághű megítélését. A csapda elkerülésére nem érzem képesítve magam, mint ahogy közéletünk szereplői közül a legjobb elmék sem mutatnak erre hajlandóságot. Csepeli György Rogán Antalnak a Tanácsköztársaság 133 napját idéző megjegyzésére a nyilasokkal vágott vissza, jóllehet Orbán Viktor idején soha nem volt kötelező kórusban dicsőítenünk a nemzeti szocialistákat. Sőt, ekkor született döntés a Holokauszt Múzeumról, az MSZP elődpártjai alatt viszont minden diáknak, évtizedeken át, fő- és jószágvesztés terhe mellett kellett államférfinak kijáró tiszteletet tanúsítania a véreskezű Szamuely iránt. Az egyik fél újabban mintha arról kívánná meggyőzni a másikat és mindazokat, akik valamilyen okból ide vagy oda álltak (azokat is, akik elszenvedték, eltűrték vagy átvészelték azt, ami történt), hogy már régen nem azonos egykori (diktatúrát éltető) önmagával. És vannak, akik a személyi folytonosság és a mélyről eredő, közösséget veszélyeztető tendenciák láttán nem képesek elhinni mindazt, ami lehetetlennek tűnik számukra. Akiknek a tudatát nem kizárólag létük határozza meg, nehezebben adnak hitelt az önazonosság bámulatos ingadozásának.
Az elmúlt választások óta taxisblokádok, kék szalagos tüntetések szervezői méltatlankodnak felajzott elmével az emberek „utcára vitelén”, vodka- és számlagyárosok papolnak szabadlábon üvegzsebük hasznáról, és a hivatalban lévő rendőrfőkapitány közszolgálati műsorban nyilvánítja gyűlölködőnek a legnagyobb ellenzéki pártot. Mindazon érzékeny idegzetű közírók, akik az előző kormány idején a diktatúra veszélyeiről vizionáltak, csodálatos módon nem észlelték, hogy a főkapitány már jelzőivel is deklarálta a politikai rendőrség restaurációját. Akik egykor minden alap nélkül „barna esőket” szimatoltak, ma sem tartózkodhatnának annak észlelésétől, hogy a szocialista rendőrség, segédcsapataival karöltve, már legalább egy esetben ténylegesen elkezdte kutatásait a politikai alapon megkülönböztetett ellenfél testének üregeiben. A bíróság lázas sietséggel hozott soron kívül különös ítéleteket a második választási forduló kampánycsendje előtt. Minden illetékes feledni látszik, hogy néhány hónapja egy Bárándy nevű ügyvéd még befolyással üzérkedésnek nevezte, ha egy politikus a szavazógépet készpénz ellenében működteti. A jogilag felvértezett arcátlanság ma már közbeszerzésnek csúfolja „tehetséges” sógorok, komák és elvtársak meghívásos jutalmazását. Azok a bizonyos lövészárkok olyan mélyek, hogy a szintek kiegyenlítése csak a lakosság közel felének erős társadalmi beleágyazásával képzelhető el. Egy radikális megoldás kísérlete játszódik: „szocializáció” az árokban.
Mire számíthatunk? Amennyiben a túloldalon élőlények maradnának, törvény készülhet a demokratikus felségsértésről (Loppert Dániel pere), a kiszivárgásaival ártatlan ellenfeleit maszatoló bizottsági elnök kifütyülésének totális tilalmáról, a belső és titkos fütyörészés hatályon kívül helyezéséről, a miniszter feleségének kizárólagos trillázási szabadalmáról, sőt a pápa kezeit csókolgató házelnököt kormányrendelet kötelezheti Torgyán távol-keleti utazásainak ezúttal minden szempontból feddhetetlen, jogos és korrekt megismétlésére, családtagok bevonásával, közpénzen. Ha tovább folyik a milliárdok francia (és más) zsebekbe áramoltatása, Medgyessy Péter pályázhat a becsületrend legmagasabb fokozatára, melyet császárrá avanzsált afrikai kollégája, Bokassza sem minden ok nélkül nyert el.
Talp nem marad szárazon. E sorok írója háromszor tett kísérletet a Heti Hetes megtekintésére. Egyszer sem sikerült négy percnél tovább élveznie a heherésző kolumnisták ízetlenkedését. Ismeretségi körömben már kevesen követik a kereskedelmi és kormánytévék híradásait. Megvalósulóban a homogén sajtó hegemóniájának védelmezője, Göncz Árpád régi álma: akinek nem tetszik az adás, kikapcsolja. Keressen másik országot magának! A műsorokból azok is eltűnnek, akikben volt annyi szakmai tisztesség, hogy hősiesen megkísérelték kordában tartani az előző kormány iránti ellenszenvüket. Az Orbán-interjúk alkalmával fel-fel morduló, kérdéseivel is hazudozó, Medgyessynek mézesen doromboló Baló Györgyék mutatják az új irányt. A kormányzati kommunikációból ítélve a jövőben sem történhet olyan esemény, amely mögött ne Orbánék fatális műhibái lappanganának. (Lásd a minimálbér felemelését, amely Isten csapásaként sújtja a védtelen lakosságot.)
Néhány évvel ezelőtt revelációként hatott, hogy mindazok, akik szünet nélkül gyalázták, külföldön Horthy restaurációjával, antiszemitizmussal és egyebekkel rágalmazták Antall Józsefet – aprópénzért árulták a haza becsületét –, halála után minden átmenet nélkül nagy demokrataként kezdték tisztelni, később példáját ajánlották a hozzá nagyon hasonlóan démonizált Orbán Viktornak. Vajon mi volna a szabatos elnevezése annak a posztkommunista rendszernek, amelyben csak és kizárólag a halott demokrata lehet jó demokrata?
A szerző könyvtáros (PhD)