Az ifjú Noé

A középkori eredetű falu úgy szundikál a Duna partján, mintha élet sem lenne benne. Csak alkonyatkor támad valamicske pezsgés, amikor lakói a közeli városból hazatérnek. Az utcák sugárirányban futnak a löszös dombokig, melyek a települést övezik és bennük a hajdani Pannon-tengert idéző fésűskagylók és tengeri sünök maradványai fehérlenek. Ha egy-egy újabb ház alapjait kiássák a templom környékén, ahol a középkori ősfalu húzódott, cserepek, rozsdás szögek és patkók kerülnek elő a földből, néha még egy-egy sárgadinnye méretű vasgolyó és páncéling töredéke is, daliás idők emlékeztetője.
Ahol a Fő utca kifut a faluból, a szélső házon túl meghökkentő látvány fogadja a barangolót. Láttam én már vigasztalan vityillót a pilisi erdő szélén, ahol hajléktalanok tengették életüket. Láttam évtizedek óta épülő lovagvárat a soproni hegyoldalban, melynek megálmodója, a rozoga kőműves mindennek látszott, csak középkori lovagnak nem – bizarr művét Bolondvárként emlegették a környékbeliek. Láttam lakásnak berendezett bárkát a budai Nyéki-hegyen – egy divatos prózaíró lakta, aki a hobók életéről kanyarított beszámolót a boldogult XX. század hatvanas éveiben, ám későbbi elbeszélései unalomba fulladtak, így a népszerűsége is pünkösdi királyságnak bizonyult –, de ez a faluszéli kert, a közepén billenten álló lakókocsival és a gallyakból eszkábált istállókkal mindegyiknél különösebb.
A hepehupás telket karókból meg drótokból tákolt kerítés övezi. Egy öreg fa csonkját bálványoszlopszerűre pingálta ki a gazda: rusztikus szemek, vicsorító fogsor – olyan, mint egy elszánt busómaszk és a puszta porában komorló – Shelley említette – Ozymandiás keveréke.
A lakókocsiban élő fiatalemberről mendemondák keringenek. Biztosat nem tud róla senki, őt pedig láthatóan nem zavarják azok a szerelmi melodrámák és borzongató bűnügyek, melyeket kapcsolatba hoznak vele. Borostás arcából, kicsillanó tekintetéről nehéz volna eldönteni, miféle érzelmek lobbannak föl benne időnként. De nem is ő ennek a civilizáción és annak törvényein kívüli kertnek a fő-fő látványossága, hanem az állatsereglet. Juhok és gyöngytyúkok, pézsmarécék és pörgeszarvú kecskék, ludak, csüngőhasú disznók és ugrifüles angóranyulak tenyésznek itt boldog együgyűségben. Nem is szólva a magányos szamárcsődörről, mely a legenda szerint Jézus jeruzsálemi bevonulása óta hordozza hátán a kereszt jelét, no meg a macskák és girhes ebek falkájáról – utóbbi egyik-másik tüzelő szukája a környék összes kutyagavallérját idecsábítja. A ribillió holdvilágnál ér tetőpontjára, valóságos boszorkányszombatot rendeznek ilyenkor a benn kaffogó, künn vonító és össze-összemarakodó négylábú lovagok, ám a harci zaj nemigen zavarja a lakókocsiban megbúvó gazdát. A tenyérnyi ablakon késő éjszakáig vibrál a kénsárga mécsvilág.
Hogy önkéntes száműzetésbe vonult bölcs-e, vagy tán közönséges futóbolond a háromszög alakú kert és a benne tenyésző állatvilág ura, nem tudja senki. Időnként fölkerekedik, hátizsákot kanyarít a vállára és több napra nyoma vész. Talán csak a szamarának hiányzik, hisz a derék füles ilyenkor félóránként harsány koncertet rendez, mintha az ég összes zivatarfelhője e parányi kert fölött adott volna találkát egymásnak.
A gazda aztán sárosan és csapzottan előkerül. Száraz kenyeret, krumplihéjat meg egyéb hulladékot hoz az állatoknak – melyek csaknem leverik a lábáról a viszontlátás komondor-, szamár-, birka- és kecskeörömében –, hoz továbbá nejlonszatyorban innen-onnan összekukázott képeslapokat és könyveket – talán ezek fölött virraszt éjszakánként –, meg mindenféle drót- és madzag-gombolyagot, amivel az időközben meglazult kerítést toldja-foldja. Különösebben az sem zavarja, hogy állatai egyike-másika kereket oldott – a rucák szárnyra keltek, a daliás kecskebak pedig – mely férfiereje teljében udvarolja körül naponta szíve hölgyeit – a harmadik határban csipegeti már az akác lombját. Ám egy-egy kivert kutya vagy félnomád macska, önként csatlakozik a szabad kompániához és az élet megy tovább.
Az elkoszlott udvaron autóroncsok szolgálnak a majorság éjszakai szálláshelyéül – kivéve a gyöngytyúkokat, ezek az akácfákra gallyaznak föl a szellemóra idejére. A kínai koca malacokat vet a kvártélyául szolgáló hordóban, a maradék récék elszántan és véresen ülik nászukat a sárban, a birkák bégetnek, a loboncos kutyák – már a szerencsésebbek, melyek belül élik életüket az édenkert eme kései hasonmásában – rangsor szerint hágják sorra az épp tüzelő szukát, mely büszke alázattal kuporodik lovagjai elé a sárba, érzékeltetve, hogy ilyenkor körülötte és nem az amúgy messze fénylő sarkcsillag körül forog a világ.
És persze a mendemondák sem szünetelnek a világvégi kert gazdájáról, aki rezzenetlen arccal éli a maga nomád életét. Tömpe orra felett megcsillanó tengerkék szemepárját ráveti a kerítése mögött bámészkodó gyerekekre, és láthatóan cseppet sem zavarja, hogy ő is része ennek az ősvilágot idéző állatkertnek, hasonlatosan elszánt lúdjaihoz és bűzlő birkáihoz.
Talán nem is érzékeli, hogyan keverednek össze körülötte az álmok, a legendák és az idők síkjai. Ahogy róla sem sejthető, melyik imaginárius korban éli a maga jeltelen életét. Tudja-e, hogy a korszakok mindig is áthatották egymást: a tér titkos bugyraiban itt-ott az ősvilág vagy épp a középkor levegője zúgatja a fákat.
Az pedig végképp nem sejthető: az idők kezdetéről, netán a végéről való-e ez a borostás lélek, aki tán öntudatlanul is az apokalipszis előérzetétől hajtva tanyázott le itt a Duna-parti falu szélén, sejtve a közelgő kataklizmát, és – sokunkhoz hasonlóan – nincsen tudomása arról, hogy a világot romboló föld- és lélekrengés után feltűnik-e majd az Atya engesztelő szivárványa.