Babits Mihály vagy Big Brother

Az idei év első felében a kormány törvényjavaslatot terjeszt az Országgyűlés elé valamennyi oktatási törvény módosítására. A tét a magyar oktatás, ezen keresztül a magyar kultúra fejlődésének iránya: Babits Mihály vagy a Big Brother, ha a problémát sarkítani akarom. A kérdés az, hogy a magyar kultúra megmarad, vagy eltűnik egy manipulált világ felszínes szórakoztatóiparában.
Ma az iskola minden ember életének természetes része. Folytatja és kiegészíti a család által elkezdett nevelést. Ennek során mindenkori emberképünkhöz igazítja elvárásait, alakítja a gyermek gondolkodását, viselkedését, köznapi erkölcsi és jogérzékét, természetes közösséget alakít ki, felkészít az egyéni és közösségi életre. A közoktatás feladata, hogy szervezett keretek között kifejlessze a gyermekek azon képességeit, átadjon nekik alapismereteket és közvetítsen olyan alapvető értékeket, amelyek képessé teszik őket az életben való eligazodásra, az egészséges életre. Egészséges életre lelki, szellemi és fizikai értelemben, mind a természetben, mind a társadalomban.
A közoktatásnak sok szereplője van. Három csoportjuk nyilvánvaló: a gyermekek, a pedagógusok, a szülők. A többi szereplőt az egyszerűség kedvéért vegyük egyetlen, negyedik csoportba, és nevezzük közösségnek. A szereplők érdekei ütközhetnek, s nem minden esetben hozhatók összhangba. Ezekben az esetekben mérlegelni és dönteni kell, ez az oktatáspolitika megkerülhetetlen feladata. Azt, hogy a közoktatás szervezett keretek között történjék, az alkotmány és a törvények biztosítják. Az oktatáspolitika egyik fontos kérdése, hogy milyen fokú legyen a szervezettség. A gyermek szempontjából a legfontosabb, hogy a közoktatás átlátható, kiszámítható, nyitott, ám egységes szerkezetű legyen, vegye figyelembe a gyermek speciális igényeit. Ezek a gyakorlatban olykor egymásnak ellentmondó elvek. Nem építhető fel olyan közoktatás, amely minden gyermek speciális igényét kielégíti, ugyanakkor teljes mértékben átjárható. Természetesen minden szereplőnek érdeke egy ésszerű változatosság fenntartása, ám csak az egységesség és a változatosság minden időpontban megkeresendő egyensúlya biztosíthat egészséges iskolarendszert, amelyben kialakul az értékek szilárd, következetes munkára nevelő rendszere, amelyben kibontakozik a tehetség.
A képességek fejlesztése, az írni, olvasni, számolni tanítás mellett a korábbinál intenzívebben és hatékonyabban kell foglalkoznia az iskolának a gondolkodás és a szabatos kifejezőkészség fejlesztésével, a művészeti neveléssel és az életmód kérdéseivel. Ezen eligazodást segítő alapkészségek fejlesztése során súlyos kórtünettel találjuk szembe magunkat. A gyermekek öntudata, valóságképe ma egy nagymértékben virtualizált és relativizált világban fejlődik ki. Azok a természetes hatások, amelyek a gyermekeket korábban érték, ma hiányoznak. A virtuális valóságon eszmélő gyermekek nem biztos, hogy helyesen értelmezik az alapvető helyzeteket. Olyan sok és gyors hatás éri őket, hogy nincs mód az információk feldolgozására, belső képpé alakítására, az alapvető összefüggések rögzülésére, azaz a megértésre. Mélyen elgondolkoztató, amikor a közgondolkodást oly bölcsen megjelenítő szólásunk vagy közmondásunk oldódik fel a minket körülvevő relativizált, virtuális világban. Ma ugyanis már nem feltétlenül érvényes, hogy „hiszem, ha látom”.
A megértés képességének fejlesztéséhez kapcsolódóan kell kialakítanunk a gondolatok világos, szabatos közlésének képességét. Az igazság egyszerű kimondását, a valódi érzelmek és a tartalmas gondolatok pontos, érthető kifejezését kell megtanítani, nem pedig ezek elrejtését és a gondolattalanság elleplezésének technikáit. Kultúránk alapjait veszélyezteti, ha az igazat és a hamisat nem tudjuk megkülönböztetni. Ha nem tudjuk, mi a természetben valóban lejátszódó jelenség, és mi egy számítógépes trükk. A média reklámpercekért mindent feláldozó világa óriási veszélyeket rejt. A felszínességhez, a meg nem értéshez való hozzászokás veszélyét. Gyermekeinknek a „villanypásztor” előtt nincs módjuk feltenni a „hol, mikor, miért” kérdéseket, s így, választ sem kapván, hozzászoknak, hogy nem értik a körülöttük lévő világot. Aztán mindannyian csodálkozunk, hogy az iskolában is nyugodtan elviselik, hogy nem értenek valamit. Hamis és félrevezető állítás, hogy az iskolai tananyagból úgysem emlékszünk semmire, ezért fölösleges megtanulni azokat, csak képességeket kell fejleszteni. Lexikális ismeretek nélkül ugyanis nem lehet eligazodni a világban, ezek nélkül nem fejleszthető ki a következetes gondolkodás, nem alakulhat ki egy stabil világkép. Tanárként elfogadhatatlan, érthetetlen, hogy a tárgyi ismeretek tanítása nélküli képességfejlesztés tévhitét terjesztők napjainkban szitokszóként emlegetik a lexikális tudást. Kétélű és gonosz politikai trükk a szülőket és nagyszülőket azzal ámítani, hogy gyermekeink betegesen túlterheltek.
A közoktatás másik feladata, az alapvető ismeretek átadása. Mindenekelőtt a természet és a társadalom legalapvetőbb törvényszerűségei a gyermek életkori sajátosságainak megfelelő absztrakciós szinten. Olyan biztos ismereteké, amelyek megtanulása és tudása hozzájárul az alapvető képességek kifejlesztéséhez. Első helyen az anyanyelv, a magyar nyelv tanítása áll. A nyelvé, amelyen eszméletre ébredünk, amelyen álmodni, számolni és imádkozni fogunk, amely énünk részévé válik, s melynek határai nyelvfilozófiai értelemben világunk határait jelentik.
Az alapismeretek körének meghatározása során a gyermek érdekei és szempontjai világosak: minden, ami szükséges az eligazodáshoz és a további tudás felépítéséhez, és csak az, ami életkoruk absztrakciós szintjén érthető. Az oktatás egész rendszerét ezen szempontok alapján pontosan és jól illeszkedően egymásra építve kell megalkotni. Meggyőződésem, hogy az alapismeretek megfelelő elsajátításához legalább kétszer – két különböző absztrakciós szinten – végig kell gondolni azokat. Ezt a nézetemet nem osztják azok a pedagógiai innovátorok, akik egy más célokból elgondolt iskolaszerkezeti átalakítás ideológiai támaszát öltöztetik tudományos köntösbe, s megindokolják, miért fölösleges a közoktatásban kétszer tanítani ugyanazt – például történelemből. A jól körülhatárolt egységes alapismeretek körének egy szakmai grémium javaslata alapján történő meghatározására azért is szükség van, hogy a gyermek és a szülő eligazodhasson, hogy mi az, aminek meg kell felelni. A hamis illúziók hamarább vezetnek szorongáshoz, mint a képességekben meglévő különbségek tudomásulvétele.
A pedagógusoknak és a tudományos közvéleménynek le kellene számolnia azzal a tévhittel is, hogy ismereteink öt-hat év alatt elavulnak. A tudomány képviselőinek meg kellene nyugtatniuk a gyermekeket, a szülőket és egy kicsit még a tanárokat is, hogy az alapismeretek nem avulnak el néhány év alatt. Csak kibővülnek. A közoktatásnak természetesen közvetítenie kell azt is, hogy az élet tisztelete, az emberi méltóság, a szabadság, az ember boldogságkeresése általános értékek. Ezt bizonyára mindenki elismeri, s akkor már csak azon lehet vita, hogy milyen további értékeket közvetítsen a közoktatás.
A közösségi értékek megfogalmazásánál a gyermek természetes környezetéből kell kiindulni. A szeretet, a szolidaritás, a segítőkészség, a felelősség, a viszonosság, az áldozatkészség mind olyan értékek, amelyeket a családon belül a gyermek is értelmezni tud. Ugyanezeket az iskolai osztályában is megtapasztalhatja, a felsőbb osztályokban már megértheti a lakóhelye, hazája vonatkozásában is. A közösségi értékek az egyén boldogulását szolgálják, s a legalapvetőbb emberi értékekből levezethetők. Az emberiség jövőjének alapvető kérdése a közösségi identitás és a közösségi értékek tisztelete, iskolai átadása. Mert ezek az értékek csak egy szűkebb közösségben élhetők meg élményként. Strukturálatlanul minden közösség elvész. Egy közösséget a múltról való közös emlék és a jövőre vonatkozó közös terv tesz közösséggé, s az emberiség jövője a közösségek stabilitásán múlik. A modern társadalmakban a közoktatás a közigazgatással azonos fontosságú közösségi feladat. Mint minden, az alkotmány által meghatározott közfeladat ellátásának, a közoktatásnak is kialakult egy intézményi és egy közigazgatási rendje. A közoktatás Magyarországon hoszszú ideje négyéves ciklusokból áll. Ezen ciklusokhoz alakult az intézményrendszer minden eleme, az épületállománytól a taneszközökön, tankönyveken keresztül a pedagógusképzésig.
A rendszerváltás jelentős társadalmi változásai, a társadalom szerkezetének átalakulása, az ipar és a szolgáltatások szerkezetének változása, a felsőfokú szakképzettség iránti vélt és valós igény, a településszerkezet változásai, nem utolsósorban az évenként megszülető gyermekek számának drasztikus csökkenése gyökeresen átalakította a középfokú oktatást.
A hat- és nyolcosztályos gimnáziumok 1990 előtt lényegében nem léteztek. Létrehozásuk fő motívumaira e helyütt nincs mód részletesen kitérni. A nyolcosztályos gimnáziumok jól illeszkednek a magyar közoktatás négyéves ciklusosságába, ám merőben más a helyzet a hatosztályos gimnáziumokkal. Az egyik gyakran hangoztatott neveléselméleti érv, hogy két hatéves ciklusokból álló rendszerben az első hat év alatt több idő jut a képességek kifejlesztésére. A PISA-felmérés eredményeit a magyar közoktatásnak komolyan mérlegelnie kell, de felületes az az egyszerűsítés, amely az egészet elintézi annyival, hogy lám-lám, hatéves alapképzésre van szükség. Az alapkészségek ugyanis mindkét rendszerben elsajátíthatók, ha a rendszer jól működik. Ezért nem a magyar iskolaszerkezet átalakítására, hanem a meglévő működésének javítására van szükség.
A közoktatást szervezett, egységes keretek között, a tartalmi szabályozás az oktatáspolitika egyik legfontosabb szakmai kérdése. Könnyű és talán hasznos is lehet egyszerűen összefoglalni egy jó közoktatási rendszer elemeit: jól képzett pedagógusok, jó tantervek, jó tankönyvek, jól felszerelt iskolák, jó közoktatási szakigazgatás, egységes mérési-értékelési és vizsgarendszer. A tartalmi szabályozáshoz ezek mindegyike hozzátartozik, ezek egymással is összefüggenek.
Elgondolkoztató az Oktatási Minisztérium jelszava, a tananyagcsökkentés, amelynek indoka a gyermekek minduntalan hangoztatott túlterheltsége. Vajon nem csak a kerettantervek szétverésének és az iskolaszerkezet megváltoztatásának előkészítéséhez kell-e oly sokszor bedobni a köztudatba a tananyagcsökkentés jelszavát? Különösen ijesztőnek érzem e demagóg jelszót a természetről való ismereteink tekintetében. A bennünket körülvevő virtuális világban könnyű elhitetni az emberekkel, hogy ilyen ismeretekre valójában nincs szükség. De az írástudatlanon az eligazító táblák sem sokat segítenek. A közoktatás a legnagyobb állami ellátórendszerek egyike. Döbbenten kellene felismernünk, hogy e rendszernek nincs szakigazgatása, amely értékel, ellenőriz és igazgat. A neoliberális oktatáspolitika számára a legfőbb rossz a központosítás, az ellenőrzés és az értékelés képében jelenik meg. A polgári oktatáspolitika pedig nem merte markánsan megfogalmazni álláspontját, hogy az egyik legfontosabb állami ellátórendszernek, az oktatásnak szakigazgatásra van szüksége. Ennek csúcsán az Oktatási Minisztérium áll, amelynek regionális szakigazgatási szervei az Országos Közoktatási, Értékelési és Vizsgaközpont (OKÉV) regionális irodái, s ezeknek oktatási szakhatósági feladatokat kell ellátniuk. Ezek között a legfontosabb az egységes értékelési és vizsgarendszer kidolgozása és lebonyolítása. Ide telepíthetők az iskola létesítésével és a szakmai ellenőrzéssel kapcsolatos jogkörök. Ez óriási terhet venne le az önkormányzatok válláról. A közoktatás állami közfeladat, finanszírozását közpénzből kell megoldani. Minél egyszerűbb a közoktatás finanszírozási rendszere, annál hatékonyabb és nemzeti szinten annál kevesebbe kerül. A mai finanszírozási rendszer legfőbb hibája bonyolultsága, amelyet a szereplők különböző trükkökkel kijátszanak, s ez tovább növeli a kiadásokat.
Abból kell kiindulnunk, hogy a finanszírozás szinte természeténél fogva normatív alapú. Az önkormányzati iskola finanszírozása jelenleg a gyermeklétszám és az ellátott feladatok alapján történik. Ez azonban a normatívák áttekinthetetlenül magas száma és definícióik határozatlanságai következtében csak látszatra van így. A helyzetet végképp álságossá teszi, hogy a költségvetés fő számainak tervezése nem a közoktatási törvény logikája szerint történik.
A normatív finanszírozást új alapokra kell helyezni, jóval egyszerűbbé kell tenni. Az önkormányzati törvény megváltoztatásával az iskolai ellátási kötelezettséget csak egy bizonyos településméret fölött kellene kötelezővé tenni. Ezen önkormányzatok az optimális iskolaméret alapján, meghatározott normatíva szerint kapják a támogatásukat. Meg kell határozni a legkisebb iskolaméretet, ennek teljes finanszírozását. A legkisebb iskolaméret és az optimális iskolaméret között lévő iskolákat a regionális szakigazgatási szerv, az állammal megállapodást kötött egyház vagy a regionális szakigazgatási szerv külön hozzájárulásával más iskolafenntartó tarthat fenn. Ezen iskolák finanszírozását a legkisebb iskolamérethez tartozó alapfinanszírozás és egy olyan tanulónkénti normatíva alapján kell megoldani, hogy a kétféleképpen számított finanszírozás az optimális iskolaméret esetén váljék egyenlővé.

A szerző egyetemi tanár, az Orbán-kormány volt oktatási minisztere