Békesi expénzügyminiszter aggodalma

Valószínűvé vált felvételünk (sajnos, nem a belépésünk, mert a feltételeket a birtokon belüli kormányok diktálták) az Európai Unióba. Örüljek vagy aggódjak az új esztendő küszöbén? A nyugaton élő Schöpflin György figyelmeztet, hogy ki kellene tudnunk használni a lehetőségeinket. De nekünk ehhez hiányzik az értelmező nyelvismeretünk. Angolul, franciául sokan beszélnek, csak a szavakat értik félre, s a mondottakat nem képesek tovább gondolni. Jó és rossz között ezért nem találjuk – összetett feltételrendszerben – a helyes választ.
Az MTI közleménye szerint a nagy tekintélyű Békesi László is aggódik (mint én, persze másért), hogy gyorsabban nő a bérkiáramlás, mint a termelékenység. Kádár János évtizedekig ezzel érvelt: elosztani csak azt lehet, amit megtermeltünk. De vajon hogyan növelheti a termelékenységet a Volán magasabb bért követelő gépkocsivezetője? Valamit talán takarékoskodhat az üzemanyag-fogyasztáson, de az elsősorban a motor minőségének a függvénye. Gazdasági eredményt a vezetők érhetnének el: például jobb munkaszervezéssel. A Dunaferr teljesítménybérben foglalkoztatott munkásainak sincs sok köze a milliárdos jövedelemmel jutalmazott szakértelem nyomán bontakozó csődhöz. Vajon ki a felelős azért a rossz minőségű burgonyáért, amivel elárasztják piacainkat, s amit fél évszázada legföljebb állatok etetésére használtak? Ki adja hozzá a környezetszennyező (és büdös) vegyszert? Hol a régi jó vetőmag? A GDP alakulásában egyre nagyobb részt kitevő szolgáltatás termelékenységéhez az alkalmazottak döntő többségének még kevesebb köze lehet. A szakács és a pincér persze fontos szereplője annak, hová ülök be vacsorázni, ha erre kedvem és lehetőségem van; de másnak kell észrevennie, hogy az étterem a rossz koszt vagy az udvariatlan kiszolgálás miatt üres, amin könnyű segíteni. Ha azonban a szakács arra kap utasítást, hogy fölös mennyiségben használt olcsó zsiradékkal csökkentse az étel előállításának költségét, a pincérnek pedig növelnie kell a bevételt, a felelősséget nehéz a nyakukba varrni. Akkor mit jelent Békesi termelékenységfogalma? Mit kezdünk vele ott, ahol kemény versenyben a minőség (és a nagyobb tudásból fakadó különlegesség) értékesebb a mennyiségnél?
Nálunk az egészség- és oktatásügyben dolgozók keresete tíz-húsz százaléka az EU-átlagnak. Noha a csatlakozás után hamarosan ugyanannyit fognak fizetni az élelmiszerért, fűtésért és más – ma még olcsó – közszükségleti cikkért, mint a régi tagállamok polgárai. Az EU-színvonaltól legtávolabb valószínűleg az orvosok és a közoktatás tanárainak a fizetése van. Az orvosok és tanárok ugyan jelentősen növelhetnék a termelékenységet – az egészség megőrzésével, illetve az ország tudásszintjének emelésével –, ez azonban fordítva működik, mint Békesi logikájában. Ha itt most nagyságrendekkel megemelnék a béreket, annak eredménye nem ebben a költségvetési évben, hanem csak évtizedek múlva mutatkozhat meg. Pedig e hosszú távú befektetés nélkül megállíthatatlan az a folyamat, ami az egészségügyben néhány éve, az oktatásban évtizedek óta érvényesül. Ma már az orvosi egyetemek iránti érdeklődés is csökken. Viszont régi gond, hogy a felsőoktatásba fölvettek közül tanárképző egyetemekre, főiskolákra egyre gyengébb képességűek jelentkeznek. És közülük a jobbaknak eszük ágában sincs tanítani. A nyelvtudás értékének növekedésével már nem csupán e tanárszakok végzőseinek jelentős részét szívják föl a nemzetközi nagyvállalatok, a bankok és a sikeres vállalkozások, de ezeken a területeken magyar szakos oklevéllel is el lehet helyezkedni (kellő készséggel a továbbtanulásra) – a tanári fizetések tízszereséért!
Békesi nyilatkozatát a metró lépcsőjén olvastam, ahol szembenézett velem egy óriásplakát két ismeretlen arccal, akik a közszolgálatinak nevezett televízióban – meg nem cáfolt hírek szerint – a professzori fizetések öt-nyolcszorosáért olvassák föl a híreket. Természetesen az adófizetők pénzén, a kormány tudtával, (hallgatólagos) jóváhagyásával, anélkül, hogy „növelnék a termelékenységet”. Ha csak ketten lennének (a fiatal nő bájos beszédhibája ellenére), az ügy szót sem érdemelne. De az elmúlt évtizedben hihetetlenül megnőttek azok a költségvetésből származó keresetek, amelyeknek semmilyen befolyása nincs a nemzeti jövedelemre, s ami mögött nem lehet fölfedezni kiemelkedő teljesítményt. Miért kellenek nekünk sokfelől fizetést és további jövedelmeket húzó országgyűlési képviselők? Amikor a kormány saját fizetését kétszeresére emeli, miért nem háborodik föl a közvélemény? Magát Békesit is beleértve, elképesztő jövedelmeket húznak azok, akik „szakértelmükkel” valóban elősegíthetnék a termelékenység növekedését, de ez sehogy sem sikerül nekik. Ide sorolhatók a különböző „tanácsadók”, az adózás kijátszói, a feketegazdaság haszonélvezői, a törvények megkerülői, a hatalom milliós-millárdos megrendelésekkel jutalmazott támogatói.
Noha nem végeztem közgazdasági egyetemet, soha nem költhettem többet a jövedelmemnél. De Békesi László jobban tudhatja, hogy a költségvetés lehetőségeit korlátozó hazai gazdaság miért nem működik hatékonyabban. Mivel a nemzetközi nagytőke legföljebb kedvezményekkel befolyásolható (az adófizetők terhére és az EU-csatlakozásig), a kormány egyik lehetősége a magyar kis- és középvállalkozók támogatása lenne. Sajnos azonban ezek közül az életképesek, a sikeresek, a piacon érvényesülők nem tartoznak az MSZP és az SZDSZ holdudvarába. E két párt bőkezű támogatói azok közül kerülnek ki, akik nem csupán a vagyonukat, de annak működőképes állapotban tartását is csak a kapcsolati tőke hasznosításával tudják elképzelni. A kormányváltás óta a feketegazdaság is (az adónyomozás megszüntetésével) számos áttételes biztatást kapott. A mezőgazdaság átszervezésén meggazdagodott klientúra tagjainak háromszázmilliárdos adósságát pedig éppen most készülnek az adófizetőkre áthárítani. Aggódom, hogy a „konszolidációra szorult bankok” (beleértve a felelősségre vonás nélkül lezárt CW- és Postabank-ügyet) sem növelték a nemzeti jövedelmet, miközben vezetőik hatalmas jövedelmet húztak, s úgy vándorolnak egyik magas állásból a másikba, mint Csurka István régi darabjában a mindenre alkalmatlan párttitkár. Akárcsak a sokat ócsárolt Horthy-rendszerben, ehhez most is elég a vadásztársaság. A közigazgatás működőképességének javítása kormányzati lehetőség lenne, ha a minisztériumokban nem elvesznének, hanem hatékony támogatást kapnának az EU-pályázatok. Ehhez persze nem hűséges csatlósokat vagy a tervgazdaság bukott szakértőit kellene alkalmazni.

A szerző egyetemi tanár