Egy mártír-politikus emlékezete

Valójában a Bajcsy-Zsilinszky Társaság közvetlenül már a háború után jött létre, amikor barátai felkeresték az özvegyet és biztosították őt arról, hogy tovább ápolják azt a szellemi-politikai hagyatékot, amelyet a mártír-politikus rájuk hagyott. Ettől kezdve Bajcsy-Zsilinszky Attila körúti lakásán gyakran találkoztak mindazok a nevezetes személyiségek, akik – különösen a harmincas évektől kezdve – harcostársai, barátai voltak az ellenzéki politikusnak. Hogy mennyire fontosnak tartották ezeket a baráti találkozókat, azt bizonyítja Kodolányi Jánosnak az özvegyhez eljuttatott levele is, aki Zsilinszkyvel nem csupán az IGE (Írók Gazdasági Egyesülete) vezetőségében működött együtt, hanem 1934-től a Szabadság című lapjának szerkesztője is volt. Kodolányi nem sokkal a háború befejezése után, 1945. június 12-én ezt írta Mickónak, Bajcsy-Zsilinszky özvegyének: „Most olvastam az újságban, hogy Bandi Bátyám barátai valamiféle kört alakítanak és elhatároztam, hogy megpróbálok írni Magának, hátha megkapja és emlékszik rám… Kérem, tegye lehetővé, hogy én is helyet foglalhassak azok között, akik Bandi Bátyámat szerették, megbecsülték és – nem hagyták cserben. Tudom, megteszi, ha lehet…”
Ez a baráti kör – mindazokkal együtt, akik Bajcsy-Zsilinszky tisztelői voltak – azt tapasztalta a belpolitikai helyzet romlásával párhuzamosan, de különösen a kommunista egypártrendszer kialakulásának az időszakától kezdve, hogy a hivatalos köröknél és a médiában egyre csökken Bajcsy-Zsilinszky személyének pozitív megítélése. Ennek a körülménynek az eklatáns példája volt, hogy a baráti társaság egyik tagjának, a szintén mártíriumot elszenvedett Tartsay Vilmos özvegyének csökkentették a nyugdíját. Csak amikor Zsilinszkyné fellépett és tiltakozott az illetékes szerveknél ez ellen és kijelentette, hogy akkor az ő nyugdíját is csökkentsék (!), vonták vissza ezt a felháborító döntést.
Amikor viszont 1956 februárjában sor került az SZKP XX. kongresszusára, amely döntő fordulatot hoz a megszállt országok, de különösen Magyarország szellemi-politikai életében, ez olyan ellenzéki politikai csoportosulások magatartására és tevékenységére is hatást gyakorolt, mint a Zsilinszkyné körül kialakult baráti kör. Szerencsére ebben nem lebecsülendő támogatást kaptak a sajtó részéről a Magyar Nemzettől, amelynek akkori főszerkesztője, Pethő Tibor június 17-én Bajcsy-Zsilinszky Endre című nagyszabású cikkében méltatta az ellenzéki politikus életpályáját. Írását ezekkel az akkor rendkívül időszerű sorokkal fejezte be: „Az egész magyar nép igazolta Bajcsy-Zsilinszky Endrét, s amint alakja az időben és térben távolodik, egyre tisztább fényben áll népünk előtt hatalmas egyénisége. Nemcsak a történelemben, de népünk szívében is különleges helye van, emlékét ama hősök emlékével együtt őrizzük, akik életüket áldozták a magyar szabadság és függetlenség el nem múló gondolatának védelmében.
Az ő nagy lelke kísér bennünket is az ország felemeléséért vívott küzdelmünkben.”
Ilyen előzmények után nem csoda, ha ennek a baráti társaságnak a tagjai ott voltak az 1956-os forradalom és szabadságharc aktív szereplői között. Eme ténynek a legfontosabb dokumentumát a Valóság című lap 1956. november 2-i számában találhatjuk meg, ahol ez a társaság A Bajcsy-Zsilinszky Pártjának egykori vezetői az ifjúság és a nemzeti kibontakozás mellett című közleményt jelentette meg. Ennek legfontosabb megállapításait az alábbiakban közöljük:
„A belpolitikai stabilitás megteremtése ma az ország legfontosabb érdeke. Az ifjúság hősies harca megteremtette annak lehetőségét, hogy a világpolitikai érdeklődés középpontjába került Magyarország érdekei számára megnyerhesse a legfontosabb nagyhatalmaknak, esetleg a háborús kockázat vállalásáig is elmenő támogatását – tehát a kormányzatot feltétlenül stabilizálni kell.
A stabil kormányzat megteremtésének három feltétele van:
1. Meg kell nyerni a kormányzat számára a magyar politikai élet két töretlen hitelű tényezőjének, Kovács Bélának és Kéthly Annának, valamint a kizárólag mögéjük tömörülő kisgazdapárti és szociáldemokrata tömegeknek az aktív segítségét;
2. Be kell kapcsolni a harcoló ifjúságnak a vezetőségét a kormányzatba. Ha a különböző forradalmi és nemzeti bizottságok között van olyan erő, mely komoly tömegeket tudott addig maga köré szervezni, akkor azok vezetőit is;
3. Szilárdan meg kell maradni azon az alapon, hogy az ideiglenes kormányzat bázisa a harcoló ifjúság és – a forradalmi szervek képviselőivel, mint ötödik tényezővel kiegészítve – az 1945-ben alakult négy koalíciós párt. Ennek az öt tényezőnek azonos számú delegátusaiból tanácstestületet kell alakítani. E testület kiegészítheti önmagát a magyar közélet zárt számú, személyi súllyal bíró tényezőivel (például Mindszenty prímás, Ravasz László, Kodály Zoltán stb.)
A tanácskozó testületnek az ideiglenes kormányzat idején tevékenységét kizárólag a fentiekre kell korlátoznia. El kell kerülni az 1945-ös koalíciónak azt a végzetes hibáját, hogy a végrehajtó hatalom és az azóta rendkívül megduzzadt államigazgatás pozícióiért a pártok között küzdelem induljon meg. A végrehajtó hatalom és az államigazgatás a pártok küzdelmétől független terület.
E kibontakozás megteremtésére a magyar kormányzat minden tényezőjének – kormányon, kormányon kívül, sőt az utcán – össze kell fognia, nehogy a politikai vezetés hibái miatt elvesszen mindaz, amit az ifjúság eddig a vérével kiharcolt.
Budapest, 1956. november 1.
A volt Nemzeti Radikális Párt (Bajcsy-Zsilinszky pártja) egykori vezetői: Bodor György, Simándy Pál, Németh Imre, Kertész Dániel, Molnár Sándor, Thury Levente, Talpassy Tibor, Szalánczy Károly, Gulyás József, Erdős Jenő.”
Ez a baráti kör az ötvenhatos forradalom és szabadságharc leverése után sem oszlott fel, és rendszeresítette találkozásait Bajcsy-Zsilinszky özvegyének lakásán. De jellemző az akkori helyzetre, hogy a politikai megfigyelések során már a baráti jellegű összejöveteleket és találkozásokat is ellenséges megnyilvánulásnak minősítették. Erre jellemző példa olvasható Püski Sándor Könyves sors – magyar sors című alapvető művében. Ebből – többek között – kiderül, hogy különös figyelemmel kísérte a kádári belügyi apparátus a népi mozgalmakkal, a parasztság problémáival foglalkozó értelmiségiek mindennapjait. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy „összeesküvés előkészítésével” vádolva, 1962 márciusában Püski Sándort és négy társát (köztük Bodor Györgyöt és Simándy Pált, a Bajcsy-Zsilinszky baráti társaság tagjait) az államvédelem akkori székhelyére, a Gyorskocsi utcába szállították. Majd folytatták a mintegy ötvenfőnyi baráti kör elleni akciókat, házkutatásokat, fenyegetéseket stb. Végül is Simándy Pált egy évre, Bodor Györgyöt három és fél, Zsigmond Gyulát három, míg Püskit négy és félévi börtönre ítélték. Szerencsére 1963 márciusában életbe lépett egy általános politikai amnesztia, amikor is az ENSZ levette a napirendjéről a magyar kérdést.
Nem sokkal a fenti események után, egy véletlen folytán, 1964 őszén ismerkedhettem meg Bajcsy-Zsilinszky özvegyével, Mickó nénivel és a baráti társaság tagjaival. Ugyanis a hatvanas években Károlyi Mihályt rehabilitálták. Amikor ezzel kapcsolatban 1964-ben a TIT Kossuth Klubjában a személyével foglalkozó történészek „átértékelték” politikai szerepét, majd Károlyi Mihályné – aki akkor tért haza Budapestre – elmondta férjével kapcsolatos kívánságait, ezen a rendezvényen nem csupán megjelentem, hanem felszólalásra is jelentkeztem. Elmondtam, hogy a magyar történettudománynak más adóssága is van, nem csupán Károlyi rehabilitálása. Ugyanis még inkább felháborító, ami Bajcsy-Zsilinszky személyének megítélése körül történt 1945 óta. A demokratikus rendszer Budapesten, a Parlament előtt ünnepélyes temetést rendezett a mártír politikusnak, amelyen az állam vezetői is megjelentek és felszólaltak, majd kívánságának megfelelően a tarpai kurucai közé helyezték el a hamvait. Azóta azonban mind a politikai életben, mind pedig a történettudományban megfeledkezni látszanak a hazájáért oly bátran és hősiesen harcoló politikusról. – Eme felszólalásom után a Kossuth Klubból hazaindulva, megállított a neves festőművész, Basilides Barna, és kezet szorítva egyetértését nyilvánította ki. Majd megkért arra: jelenjek meg a közeljövőben, Endre- napon az özvegynél tartandó szokásos baráti összejövetelen. Ott ismerkedtem meg Zsilinszky özvegyével. A baráti társaság tagjainak egy részét már ismertem. Emlékezetem szerint jelen voltak: Kertész Dániel, Kodolányi János, Simándy Pál, Németh Imre, Talpassy Tibor, Thury Levente, Bodor György, Basilides Barna, Almásy Pál és Tartsay Vilmosné.
Eme összejövetel után Zsilinszkyné megbízott férje szellemi hagyatékának összegyűjtésével és feldolgozásával. Ezenkívül az úgynevezett titkári teendőket is elláttam Mickó néninél, aki már akkor látási nehézséggel is küzdött. Minderről nem csupán a szűk baráti kör szerzett tudomást, hanem Barcs Sándor, Keresztury Dezső és Ortutay Gyula is. Megbízatásommal kapcsolatban csak hivatkozni szeretnék a Bajcsy-Zsilinszkyről írt könyveimre, tanulmányaimra, cikkeimre és mindezekkel összefüggésben a róla írt kandidátusi disszertációmra. Ez utóbbival kapcsolatban közölnöm kell azt a tényt is, hogy amikor benyújtottam a kandidátusi értekezésemet Bajcsy-Zsilinszky külpolitikájáról az Akadémia tudományos minőségi bizottságához, vitámat példátlan módon zárttá nyilvánították. Végül is csak azután ítélték oda nekem a kandidátusi fokozatot, miután 1979-ben az Akadémiai Kiadónál nyomtatásban megjelentettem művemet.
Bajcsy-Zsilinszkyvel kapcsolatban tevékenységemhez tartozónak éreztem, hogy megfelelő helyen szót emeljek egy személyével kapcsolatos országos mulasztásról. Ezért 1970. március 6-án levelet intéztem Töltési Imréhez, a Hazafias Népfront honismereti bizottsága titkárához. Ebben felhívtam a figyelmét arra, hogy Bajcsy-Zsilinszkynek nincs szobra Budapesten, holott már 1945-ben megalakult a Bajcsy-Zsilinszky-szoborbizottság! Levelemben azt is megírtam, hogy az özvegy felkérésére Barcs Sándor, az MTI vezérigazgatója a Fővárosi Tanács VB-elnökéhez (Sarlós István), valamint a Képzőművészeti Lektorátus vezetőjéhez fordult, akik elismerték ezt a mulasztást. Ekkor ígéretet tettek arra, hogy megbízást adnak Borsos Miklósnak, aki már akkor vállalkozott egy négyötöd nagyságú büszt elkészítésére a Horváth-kertben.
Végül is akkor azért nem emelhettek szobrot Zsilinszkynek, mert az MSZMP KB egy olyan határozatot hozott, hogy XX. századi politikusnak nem állíthatnak szobrot. Csak amikor az említett Károlyi-rehabilitáció megtörtént, és az özvegynek sikerült elérnie a Kádár-féle kormányzatnál, hogy szobrot állíthatnak férjének, kerülhetett ismét napirendre a Zsilinszky-szobor. Bár születési centenáriuma alkalmából sikerült egy olyan szobrot felállítani az Erzsébet téren, amelyről Antalffy Gyula, a politikus kortársa és a Magyar Nemzet neves publicistája joggal állapította meg, hogy azon „együltő helyéből feltápászkodó ember látható, akinek arca kifejezéstelen, hiányoznak róla az indulat, a düh, a végsőkig való kiállás jelei”. Az ismeretes, hogy az Erzsébet tér átalakítása miatt szobra onnan raktárba került. A Bajcsy-Zsilinszky Társaság még tavaly tavasszal kérte – a Budapesti Galériával együtt – a kultuszminisztériumot, hogy támogassa egy új, Bajcsy-Zsilinszky egyéniségéhez méltó szobor megalkotását és elhelyezését a fővárosban.
*
Befejezésül vissza kell térnünk a Bajcsy-Zsilinszky Társaság történetéhez, és legalább röviden csak annyit közölni, hogy a mártír politikus születési centenáriuma alkalmával sikerült formálisan is megalakítani a társaságot, amely azóta is működik. Eddigi fennállása alatt a legfontosabb szerepét a rendszerváltozás létrehozásában vállalta, amikor számos nagy rendezvény és tüntetés egyik jelentős szereplőjeként az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásain is segített megvalósítani a független és demokratikus Magyarországot.
A szerző a Bajcsy-Zsilinszky Társaság elnöke