Elhatárolódók

Újév előtt néhány nappal valakik röpcédulákat szórtak szét a kincseitől megfosztott városban, Kolozsvárott. Nem állt azokon a röpcédulákon semmi rossz: mindössze annyi állt rajtuk – románul és magyarul –, hogy erdélyiek vagyunk, erdélyiek akarunk maradni, és Bukarest meg Románia dolga nem a mi dolgunk. Az állt benne, hogy fogjunk öszsze, újév napján menjünk ki az utcákra, nézzünk egymás szemébe, szólaljunk meg végre, és bízzunk abban, hogy megsegít, Erdélyünkhöz segít bennünket a Fennvaló.
Az állt a röpcédulákon, amit minden jóérzésű, épelméjű erdélyi ember kíván valójában a szíve mélyén. Magyar, román, székely és szász egyaránt. Semmi több. A röpcédulák szálltak a levegőben, Funar visított, a rendőrség nagy garral nyomozást kezdett. Tette a dolgát mindenki, ahogyan ilyenkor szokás. Hát az RMDSZ, az erdélyi magyarság érdekvédő szervezete mit csinált?
Elhatárolódott.
Az RMDSZ és Kolozsvár megyei helyi szervezete rögvest és lelkesen elhatárolódott. Nem kell nekik erdélyiség, gondolni sem mernek rá. Boldog román polgárok ők, akik serényen elhatárolódnak a röpcédulákban foglaltaktól. Hármat se, kettőt se kukorékolt a kakas, ki sem nyitotta csőrét, mire az RMDSZ elhatárolódott.
Mátyás király főtéri szobrának homlokán ismét elmélyült egy ránc, s alatta a büszke Kinizsi keze talán görcsbe rándult az országzászlón. Néhány tisztességes, talán naiv, de mindenképp bátor és cselekedni akaró ember ismét a pusztába kiáltott. Nem válaszolt senki, csupán néhány, szép kövérre hízott, magyarul (is) beszélő politikus kurjantott vissza: elhatárolódunk tőletek.
Pedig hallgatni is lehetett volna. Vállon lehetett volna veregetni őket. Kacsintani lehetett volna. Semmit nem tenni lehetett volna. Vagy éppen biztatni lehetett volna. Kevesebb gyávasággal, több tisztességgel. Ők azonban elhatárolódtak, mint annyiszor. Elhatárolódtak, mint 1990-ben az agyagfalvi székely nemzetgyűlés gondolatától. Elhatárolódtak, akár Tőkés püspök úr lelkiismeretétől, elhatárolódtak az őket éltető nemzettesttől. Elhatárolódtak rég a tisztességtől is.
Vajon mi lett volna veletek, elhatárolók és elhatárolódók, Baszkföldön? Észak-Írországban? Koszovóban és Csecsenföldön? Erdélyben, persze, nem csecsenek laknak. Nem baszkok és nem albánok, nincs UCK, IRA, ETA.
Erdélyben valami más van.
Egy legenda szerint a világ nem pusztulhat el, amíg hét igaz ember találtatik a földön. Erdélyben ennél több igaz ember van: Erdély soha nem pusztul el. Bekeríthetik, elhatárolhatják, elhatárolódhatnak tőle, talpig vasba verhetik, kiéheztethetik, szögesdrótból, hazugságból húzhatnak égig érő falat – Erdély akkor sem pusztul el. Mert az a hét, hetven, hétezer vagy hétszázezer igaz ember számít, és nem az elhatárolódók. Azok, akik megírják és elolvassák e röplapokat, akiket titokzatos testvériség fűz egybe, akiknek szíve van, hite, becsülete.
Az elhatárolódókat pedig számba se kell venni. Az ő helyük, ha egyáltalán van ezeknek helyük a teremtett világban, Bukarestben van. Oda húzza őket az ottani bársonyszék és a pénztárcájuk: mert szívük, lelkük régóta nincs. Eladták, nem harminc ezüstért, de három garasért.
Maradjanak is ott, Bukarestben, mindörökre. Ennél többet, rosszabbat nem is kívánunk nekik.
Mi többiek pedig ilyenkor, ha csak egyetlen kedvező szót hallunk is, ha egyetlen röpcédulát egyetlen szóval is fúj a szél, ha csak egy ismerős tekintet villan: fogjuk meg egymás kezét, s percig se feledjük, hogy mi vagyunk az igazak és az erősek.
Akkor majd egy napon Mátyás homlokán is kisimulnak a ráncok, s Kinizsi görcsbe rándult keze is simogatásra nyílik.
Az elhatárolódókról és a határokról pedig soha többé nem veszünk tudomást.

A szerző író