Nemzetpolitika az EU-csatlakozás után

Az elmúlt évek magyar külpolitikájának talán legmeghatározóbb jellemzője az integrációs szempontok dominanciája volt. A minél előbbi euroatlanti integráció vált a legfőbb külpolitikai prioritássá, s a nyugati elvárások által változó erősséggel, de lényegében folyamatosan determinált integrációs politika jelentősen korlátozta a magyar diplomácia mozgásterét más területeken, így a nemzetpolitika terén is. Erre a – sokszor a térség és a történelmi múltban gyökerező feszültségek felületes ismeretére, téves helyzetértékelésekre alapozott – nyugati elvárások előtt ellentmondás nélkül fejet hajtó külpolitikára a legeklatánsabb példaként a Horn–Kovács-féle „alapszerződés-diplomácia” és a „jószomszédi kapcsolatok” unalomig történő ismételgetése szolgál. Az „alapszerződés-diplomácia” alapja azon frázis előtti meghajlás volt, mely szerint az unió „nem kíván potenciális feszültséggócokat integrálni”.
A magyar diplomácia válasza erre a figyelmeztetésre nem az volt, hogy a feszültségek kialakulását egyedül egy módon, a kisebbségek helyzetének európai színvonalú rendezésével, a jogos autonómiaigények kielégítésével lehet csak megelőzni, hanem kiadta a jelszót: „Alapszerződést, bármi áron!” S ennek érdekében kész volt a számunkra lényeges, kényes kérdések szőnyeg alá söprésére (Benes-dekrétumok ügye), egyoldalú gesztusok megtételére (folyamatos deklarációk a jelenlegi határok megváltoztathatatlanságáról), valamint a határon túli magyar szervezetekkel és a magyarországi ellenzékkel szembeni konfrontációra is. A cél csupán az volt, hogy Brüsszelben meg lehessen lobogtatni egy olyan papírlapot, melynek tetején ez áll: Alapszerződés.
Érdemes most ezt a külpolitikai gyakorlatot, vagyis az integrációs politika által szűk korlátok közé szorított nemzetpolitika gyakorlatát annak fényében újra vizsgálat tárgyává tenni, hogy a minap a státustörvény kapcsán a „jószomszédi kapcsolatok” magyar élharcosainak látványos fityiszt mutató Szlovákia az euroatlanti integráció vonatkozásában lényegében utolért bennünket, s tette ezt anélkül, hogy az elmúlt években bármiféle látványos gesztust tett volna Magyarország irányában. A szlovák politikusok nem szónokoltak egyfolytában a „jószomszédi kapcsolatokról”, nem keresték folyamatosan a magyar politikusok kegyeit beszerzendő egy-két brüsszeli vállveregetést. Ellenkezőleg: a „magyar kérdés” folyamatosan a szlovák politikai kártyacsaták fontos lapjaként szolgált, melyet a mindenkori érdekeknek megfelelően húztak elő, illetve dugtak vissza – időlegesen – a pakliba. A baloldal külpolitikájának teljes csődjét mi sem bizonyítja jobban, mint a szlovák és a román miniszterelnök minapi budapesti látogatása: az előbbi idejött, „bemutatott” egyet, majd hazautazott, az utóbbi pedig fényes magyar udvartartással – miniszterek és a volt államelnök társaságában – megünnepelte Erdély Romániához csatolását, a magyar fővárosban. (Akinek volt még némi illúziója a jelenlegi magyar kormány nemzetpolitikai stratégiájának kidolgozottságát és szilárdságát illetően, arra bizonyára kijózanító élményként hatott Medgyessy arckifejezése és válasza a státustörvény jövőjét firtató kérdésre Dzurindával folytatott „tárgyalásait” követően…)
Az EU-integráció külpolitikai-nemzetpolitikai vonatkozásban mindenekelőtt annak ígéretét hordozza, hogy végre felcserélődnek majd a szerepek: nem a nemzetpolitika lesz az integrációs politika „szolgálóleánya”, hanem pont fordítva: a taggá válást követően Európa-politikánk fog majd nemzetpolitikai céljaink elérésének eszközeként szolgálni. A polgári külpolitika legfontosabb feladata az elkövetkező években lerakni egy olyan magyar Európa-politika alapjait, mely nemzetpolitikánkba szervesen illeszkedve, annak részeként, a lehető leghatékonyabb módon lesz képes szolgálni nagy nemzeti érdekeinket. A belépés pillanatában megszűnik ugyanis az elmúlt évekre jellemző kvázi alá-, fölérendeltségi viszony az EU-val szemben, s az ezen kapcsolat által meghatározott kényszerítő elemektől immár megszabadulva a magyar diplomácia megnőtt mozgásterét szabadabban használhatja majd fel nemzetpolitikai céljaink elérése érdekében.
A továbbiakban ezen – nemzetpolitikai célok által meghatározott – magyar Európa-politika néhány lehetséges elemét szeretném felvillantani.
Az első számú célként azt kell kitűznünk magunk elé, hogy az európai kisebbségvédelem jelenlegi, nagyrészt Európa tanácsi eredetű, „soft law” – jellegű szabályai bekerüljenek a közösségi jog rendszerébe, s ezáltal kötelező erejű, a tagállamokban közvetlenül hatályosuló, jogsértés esetén pedig Európai Bíróság előtti eljárást lehetővé tevő, azaz valódi, „kemény”, szankcionálható jogi normákká változzanak. Az Európai Unió jogrendje, a tagállamokban közvetlenül hatályos és primátust élvező közösségi jog jellegéből adódóan ugyanis sokkal hatékonyabb jogvédelemre képes, mint az egyezményekben és ajánlásokban megtestesülő nemzetközi jog. Ezen legfontosabb célt elérendő a sikeres stratégia kialakítása érdekében a szükséges szakmai műhelymunkát már most el kellene kezdeni! Érdemes lenne megvizsgálni továbbá azt is, hogy – figyelembe véve a közösségi jog jelenlegi állapotát – milyen módon és milyen esélyekkel lehetne a Benes-dekrétumok ügyét az Európai Bíróság elé vinni, annak érdekében, hogy az unió legfőbb bírói szerve ítéletben mondja ki: a dekrétumok hatályban tartása a közösségi jog megsértését jelenti. Megfontolandó, hogy a magyar kormány – a kisebbségi politika közösségiesítésének egyik lehetséges első lépéseként – kezdeményezze az európai kisebbségi ombudsman intézményének felállítását. Nagyon fontosnak tartom továbbá a velünk együtt csatlakozó országokban élő magyarok alapos felvilágosítását arra nézve, hogy milyen módon tudják majd igénybe venni a közösségi jog és az Európai Bíróság védelmét a velük szemben diszkriminatív helyi jogszabályokkal és az ezen jogszabályokat alkalmazó hatóságokkal szemben. A leendő tagállamokban kisebbségben élő magyarok érdekében a magyar kormánynak minden eszközzel törekednie kell az Európai Alapjogi Charta kötelező erejű jogi normává változtatására, ám addig is, amíg ez nem következik be, lehetőség van arra, hogy a chartában foglalt rendelkezéseket, így pl. a nemzetiségi alapú diszkrimináció tilalmát az Európai Bíróság, mint közös európai jogelvet, figyelembe vegye az előtte folyó eljárásokban. A fentieken túl pedig természetesen folyamatosan napirenden kell tartani a kisebbségek jogaival kapcsolatos problémákat – hangsúlyozottan szerepeltetve a területi autonómia és a kollektív jogok kérdését –, s a lehető leghatékonyabb módon ki kell használni az európai politikai fórumok, mindenekelőtt az Európai Parlament által nyújtott ilyen irányú lehetőségeket.
A később csatlakozó országok vonatkozásában azt kell célul tűznünk, hogy a kisebbségek helyzetével kapcsolatos kérdések kerüljenek fel a csatlakozási tárgyalások napirendjére. Ha szükségesnek látszik, jelentések elkészítését, vizsgálóbizottságok kiküldését kell kezdeményezni. (Az egyik első vizsgálati célpont Kolozsvár lehetne.) Célszerű lenne továbbá, hogy a magyar kormány elérje: az érintett államok csatlakozásukkor vállaljanak kötelezettséget arra, hogy régióik kialakításakor kisebbségeik érdekeit messzemenően figyelembe fogják venni, s az erről szóló döntést a kisebbségek legitim szervezeteinek egyetértésével fogják meghozni. A magyar külpolitikának a közeljövőben minden lehetséges eszközzel küzdenie kell azért, hogy a szomszédos országokban kialakítandó EU-régiók a helyi- és az összmagyarság érdekeinek megfelelően jöjjenek létre.
A magyar Európa-politikának azt az üzenetet kell megfogalmaznia az unió irányába, hogy elégedett kisebbségek nélkül nincs stabil Európa. Ezt az alapelvet kell majd képviselnünk teljes jogú tagként a különböző EU-fórumokon, s ha elég ügyesek leszünk és sikerül ezen nézetünket széles körben elfogadtatnunk, nemzetpolitikai céljaink megvalósításához olyan nagy hatalommal és befolyással rendelkező szövetségesekre tehetünk szert, mint az Európai Parlament, az Európai Bíróság és nem utolsósorban: a közösségi jog.
Az EU-tagsággal és az Európa-politikával a magyar nemzetpolitika olyan új eszközt kap a kezébe, mely, ha ügyesen forgatják, nagyon hatékony lehet. Emlékezzünk csak: a Benes-dekrétumok körüli legutóbbi vihar is az Európai Parlamentben, egy német EP-képviselőnek Orbán Viktorhoz intézett kérdése nyomán robbant ki…
A szerző szakjogász-publicista, kutatási területe az Európa-jog