Nómenklatúrák a rendszerváltozás éveiben

Fontos, érdekes tanulmányt írt Glatz Ferenc a História 2002/7. számában Államvédelem a hidegháború korában címmel. A cikk fő mondanivalója, hogy a 2002-es politikai harcokban kipattant s bizonyítottá vált, hogy a pártállam „látható” két hatalmi szférája (állami adminisztráció és pártadminisztráció) mellett létezett egy harmadik oszlopa a diktatúrának, az államvédelem. Ez a „rejtett nómenklatúra” átszőtte az egész társadalmat, s tagjai a rendszerváltozás folyamatában megtalálhatók a „konzervatív vagy szocialista, liberális meg szélsőjobb emberei között”.
Glatz Ferenc a történész szempontjából vizsgálja a most részben feltáruló folyamatot, gondolatait vetítsük a napi politika és közélet viszonyaira.
A rendszerváltozás folyamatában – mind a mai napig – egész egyszerűen senki nem vett tudomást a titkos nómenklatúráról. A rendszerváltoztató erők és pártok fogalomrendszerében léteztek a „jók és rosszak”, előbbiek közé tartozott minden antikommunista párt és szervezet, utóbbiak közé a pártállam látható apparátusa és az abban részt vevők.
A kép nem ilyen tiszta, ha figyelembe vesszük a titkos nómenklatúra minden valószínűség szerint aktív működését az elmúlt 12 évben. Valószínűleg több mint száz személyről van szó, akik a nemzeti és keresztény szervezetekben, pártokban, közéletben működtek és működnek országszerte. Személyüket felfedni az átlagembernek lehetetlen; ők a legnagyobb magyarok és keresztények, számosan meghatározó pozícióban vannak a jobboldalon – viszont érdekkapcsolati rendszerükben a baloldal „látható nómenklatúrájához” kapcsolódnak.
Természetesen tudtuk, érzékeltük ezt a szervezetet az elmúlt évtizedekben. A „falnak is füle van” mondása az egész társadalom bizalmatlanságára, félelmére utalt – gyakorlatilag mindenkivel szemben. Hiszen a kommunizmus évtizedeiben is a legnyíltabb-kritikusabb emberekkel szemben kellett sokszor a legóvatosabbnak lenni; nem tudhattuk, ki a provokatőr – akiknek eredményes munkáját több ezer izgatási büntetőügy bizonyította a pártállam négy évtizede alatt. (Egy izgatási ügy feldolgozásával mesterien és teljes mértékben feltárta az apparátus többéves tevékenységét Kahler Frigyes A III/III-as történelmi olvasókönyv című művében.)
Valószínűleg a titkos nómenklatúra ténykedését kell látnunk az utóbbi 12 év szervezeti szétrombolásaiban is. A KDNP, MDF, kisgazdapárt széteséshez vezető belső harcaiban nem feltételezhetjük azt, hogy kizárólag a jobboldalon gyűltek össze a veszekedős-összeférhetetlen emberek. Sokkal valószínűbb, hogy kívülről gerjesztett-irányított konfliktusokról volt szó, ahol tíz-húsz „küldött” ellentétes pólusokon felsorakozva, maguk mellé állítva jelentős számú tájékozatlan „naivot”, a legnagyobb sajtónyilvánosság előtt szidalmazták egymást. Ezekben az önfelfaló küzdelmekben nem „jók és rosszak” álltak egymással szemben, hiszen a „naivok”, a kívülállók szemében mindkét oldalon makulátlan hazafik és keresztények álltak.
Mégis, a folyamatok kísérteties hasonlóságot mutatnak minden szervezetben. A KDNP és a kisgazdapárt – melyek hagyományaik vagy nemzetközi meghatározó szerepük miatt – kulcsszervezetek lehettek volna, talán most kezdenek teljes szétvertségükből a nulláról indulva újjáéledni. 1990-ben az MDF-ben gyűltek össze a legkiválóbbak ezrei; ez a szervezet többszörös belső súlyos konfliktus után – egyes vélemények szerint – mára készül betölteni a Centrum párt dicstelen szerepét. A harcosan antikommunista SZDSZ-ből eltűnt mindenki, aki vitatná az MSZP-vel kötött koalíciót, a „valódi” SZDP-t az MSZMP volt funkcionáriusai vezetik a legtökéletesebb összhangban az MSZP-vel. Azonos folyamatok játszódtak le az MSZP részére veszélyes háttérszervezetekben, mint például az MVSZ vagy a Magyar Újságírók Közössége; mára mindkettő kiürült, súlytalan szervezetté vált.
A folyamat az MSZP-t is érintette; olyan meghatározó, komoly befolyással rendelkező karizmatikus politikusok szorultak ki a hatalomból a perifériára, mint Pozsgay Imre, Szűrös Mátyás vagy Németh Miklós – nyilván azért, mert összeütköztek a nyílt és titkos nómenklatúrával. Hasonló sorsra jutottak a rendszerváltozás első éveinek meghatározó újságírói is.
A folyamatok kísértetiesen másolják az 1945–49 közötti időszak szalámitaktikájával felszámolt szervezetek sorsát; a rivális szervezetek felszámolásának forgatókönyve valószínűleg sok éve pihen egy KGB-irattárban, úgy, hogy időről időre előveszik.
S most egy másik pályaív; egy legfőbb ügyészségi ügyész a pártállamból rögtön ott található a KDNP alakulásánál; az Antall-kormány titokminisztere, mindenki legnagyobb megelégedésére, parlamenti alelnök, frakcióvezető. Mindvégig meghatározó pozíciókat tölt be pártjában Giczy György helyettese, meghatározó módon részt vesz a pártrobbanásban. Az utóbbi években bevezeti a már csak nevében élő KDNP-t a nem létező, de a 2002-es választásokon kulcsszerepet betöltő Centrum pártba, jelenleg – a hírek szerint – a szocialista miniszterelnök tanácsadója. Vagyis tizenkét évi meghatározó jobboldali politizálás után visszaérkezett oda, ahonnan elindult. Hasonló, jogállami pártrendszerben elképzelhetetlen életutakat tucatjával ismerek, csak a saját szűk ismeretségi körömben, miközben szintén tucatjával ismerek a politikai életből kiszorult, visszavonult, kiváló képességű, tiszta embereket.
Mindez véletlen lenne? Nem valószínű. Sokkal valószínűbb, hogy a jobboldalon az 1990 előtti titkos nómenklatúra él tovább, összedolgozva a baloldalon továbbélő „nyílt nómenklatúrával”.
Igazságtalanok lennénk, ha a valószínű folyamatoknak csak a negatív oldalát látnánk. Vitathatatlanul sikeresen, s vér nélkül lezajlott a politikai-gazdasági rendszerváltozás; Magyarországon az emberi történelem legpusztítóbb, legembertelenebb diktatúrájából plurális demokrácia, piacgazdaság lett, az ország csatlakozott a fejlett Európához. Ezt a sikert nem lehet elvitatni a rendszerváltó erőktől, bárhonnan is érkeztek.
Csak a személyi rendszerváltozás sikerült felemásra. A nyílt és titkos nómenklatúra magával hozta, tovább éltette korrupt és erkölcstelen érdekkapcsolatait. A pártállami szisztéma nem kis részben tovább él, immáron új szervezeti-politikai formák között. A nómenklatúra sikerrel akadályozta meg olyan valódi rendszerváltó események létrejöttét, mint a reprivatizációt – így saját érdekkörében maradt a korábbi állami vagyon, immár magántulajdonként –, megakadályozta a valódi igazságtételt, gyakorlatilag sikerrel fenntartotta sajtómonopóliumát.
Ezzel korántsem azt mondjuk, hogy személyi rendszerváltozás nem történt; új, tehetséges emberek ezrei kerültek a közéletbe, akik jelentős eredményeket értek el a nómenklatúra ellenében. Csak röviden utalhatunk – többek között – a KGST és a Varsói Szerződés magyarok általi puccsszerű szétrobbantására, a sortűzperügyek beindulására az Antall-kormány idején, a státustörvényre, a családtámogatási rendszer kiépítésére, a Terror Háza megnyitására, a föld magyar kézben maradására az Orbán-kormány alatt – hogy csak néhány „valódi” rendszerváltó eseményt soroljunk a több közül.
Így egymás mellett élt és él a nyílt és titkos nómenklatúra által jóváhagyott politikai-gazdasági rendszerváltozás a saját személyi körével, s ezzel párhuzamosan a „valódi rendszerváltoztatás” a múlt érdekkapcsolataitól mentes, tiszta emberek útján – igaz, csak részsikerekkel.
Ezt az eldöntetlen küzdelmet a közvélemény érzi és érzékeli, alakítja azt. Ennek is tulajdonítható az MSZP katasztrofális veresége 1990-ben, majd miután az Antall-kormány, igaz, rendkívül nehéz kül- és belpolitikai viszonyok között dolgozva nem tudta kezelni a kérdést, a magyar társadalom négy évvel később visszakerült a nómenklatúra fogságába. Ezért állt a magyar társadalom 1998-ban a friss és tiszta Fidesz mellé, és ezért gyűltek össze millióan 2002-ben a Kossuth téren. A magyar társadalom mind a négy választáson – körülbelül 60 százalékos arányban – a valódi rendszerváltozásra szavazott; ezt a tendenciát a nómenklatúra csak manipulatív trükkökkel tudta a maga javára fordítani: pártszétverésekkel, jobboldali álpártok indításával és feltűnő favorizálásával, illetve vélelmezett választási csalásokkal stb.
A probléma rendkívül nehezen kezelhető a jobboldal részéről. A Mécs-bizottság súlyosan jogsértő ámokfutása bizonyítja a nómenklatúra erejét, amellyel eddig teljes sikerrel gátolta valódi rendszerének felderítését. Ha a tervezett új ügynöktörvény old is esetleg valamit a homályon, nem felejthetjük, a kulcsszereplők iratait gondos kezek valószínűleg még a rendszerváltozás előestéjén, vagy azt követően eltüntették.
Ma már törvényes eszközökkel valószínűleg felderíthetetlenek és szankcionálhatatlanok a „titkos nómenklatúra” tagjai. Személyüket, tevékenységüket azonban részben ismerhetjük, feltételezhetjük. Biztatónak nevezhetjük, hogy a 35-40 év alatti közéleti szereplők döntő többsége érintetlen a kérdésben; egyszerűen azért, mert a fiatal korosztályokat már nem tudta beszervezni a pártállami diktatúra.
Így a folyamatos generációváltás és cserélődés egy-két évtized alatt automatikusan felszámolja a „titkos nómenklatúrát”.
Addig azonban a jobboldali pártoknak, nemzeti-keresztény szervezeteknek, a tisztességes, múlt nélküli embereknek szembe kell nézniük a kérdéssel, valahogy meg kell tanulni kezelni azt. Éljen bennünk némi kétely; s talán a kormányzati múlttal rendelkező politikusok konkrétumokat is tudhatnak. Nem biztos, hogy a legnagyobb és leghangosabb magyarok és keresztények valóban a magyarság és a kereszténység ügyét szolgálják, vagy esetleg csak sajátjukét – és a nómenklatúráét.
A szerző egyetemi tanár (Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Jog- és Államtudományi Kar)