Először fordul elő, hogy az Egyesült Államok arabok kiképzését indítja el valamely európai országban, hogy azután részt vegyenek egy arab állam rezsimjének erőszakkal történő megdöntésében. A kiképzés helyszínéül Washington Magyarországot, Taszárt szemelte ki. A furcsa és zavaró fejlemény jellemző ideológiailag és történelmileg nehezen meghatározható korunkra. A korra, amely szemtanúja annak, hogyan válnak a hidegháborús mítosz és a Reagan–Bush-éra örökösei által vezetett republikánus Fehér Ház szövetségeseivé a Medgyessy Péterhez hasonló volt kommunisták, Putyin elnök, az egykori KGB-s tiszt és olyan botcsinálta diktátorok, mint Pervez Musarraf.
Politikai és pszichológiai változások
Miként lehetséges ez? Nem úgy, ahogyan a szélsőjobb sugallja, vagyis hogy zártkörű New York-i csoportok kartellje hangszerel mindent a háttérből, texasi olajmágnások közreműködésével. Nem. Inkább eredménye a helyzet a hidegháború végével hátramaradt, kételyekkel teli zavarnak, egy öntudatos új amerikai politikai elit felemelkedésének, valamint a reálpolitika és egyféle különös eredetű utópizmus vegyülésének. Tehát számos szerteágazó tényezőnek. Amennyiben nem próbáljuk megérteni ezeket a jelenségeket, fantazmagórián alapuló összeesküvés-elméletek áldozatai leszünk. Mint aki betekintést nyert a magyar honvédelem adminisztrációs folyamataiba, és foglalkozása következtében fenntartja washingtoni kapcsolatait – szeretném megvilágítani a jelenlegi helyzetet.
Amerika a közelmúltban megváltozott. Politikai értelemben akkor történt ez, amikor George W. Bush hajszállal megnyerte az elnökválasztást, s változáson ment keresztül mind pszichológiailag, mind pedig politikailag 2001. szeptember 11-e, az egész társadalomra kiható terrortámadás után is. Miként változott? A válasz sokrétű. Mégis egyszerű azonosítanunk a nyolcvan országból mintegy háromezer áldozatot követelő dráma hatásait. Az Egyesült Államokban járva, állampolgáraival beszélve világos: most is félnek. A pusztítás, amit egy szárazföldi célpont ellen irányuló támadásban nagyságrendileg csak Pearl Harbor előzött meg, szétzúzta a világ utolsó nagyhatalmának sebezhetetlenségéhez fűződő illúzióját. Az amerikaiak pszichológiai sérülései pedig egyre mélyülnek. Bizonyítják ezt a repülőtéri utasok elkobzott körömráspolyai, felkérésre levetett, átvizsgált lábbelijei. A terror megnyilvánulásainak sora folytatódott az al-Kaida-tag – a „cipőbombás”-ként elhíresült – Richard Reid lefülelésével, a főváros környékén ámokautózó orvlövészpár találomra ejtett áldozataival. Nem meglepő tehát, hogy ismeretlen amerikaival szóba elegyedve csakhamar szeptember 11-re és következményeire terelődik a szó, mostanság is.
A konzervatív amerikai elit paradoxona
Nehezebb megérteni, mennyiben változott Amerika a Republikánus Párt kormányra jutása következtében. Akad persze leegyszerűsített válasz: az Egyesült Államokat ismét üzleti – kőolaj-orientálódottságú – érdekek irányítják, a kormány általában a gazdagoknak kedvez, s ami a külkapcsolatokat illeti, klasszikus szövetségeseinek, sőt az ENSZ-nek és a hozzá hasonló nemzetközi szervezeteknek az álláspontja hidegen hagyja. Amerika lerázta magáról nyolc év érdektelen és lagymatag – a szoknyavadász Clinton elnök által megszemélyesített – politikai attitűdjeit, azt fogja tenni, amit jónak lát, mások véleményétől függetlenül. A kedves olvasó pedig sose aggódjon, nem csak Magyarországról tűnik ilyennek a kép, ez a nézet uralkodik Franciaországban, Németországban és egyre szélesebb körben Amerika-szerte is.
Nehezen emészthetőnek találják azonban más államok konzervatív politikusai azokat a kritériumokat, amelyek szerint a washingtoni kormány megválogatja barátait. Saját politikai színezetük vajon miért nem teszi őket a Fehér Ház természetes partnereivé? A tény, hogy Bush barátai, például Tony Blair, a brit baloldali és a posztszocialista Alekszander Kwasniewski, merő színjátszássá fokozzák le az elnök konzervatív hovatartozását? Rózsaszínebb – tán vörösebb-e a szíve, mint gondolnánk? Ellenkezőleg. És ebben az ellentétben rejlik megváltozott nemzetközi politikai környezetünk és az új amerikai konzervatív elit paradoxona.
Kicsoda George W. Bush?
Lehet, hogy Bush elnök korántsem Einstein, az ész azonban sohase volt nagy vezetői képességek kulcstényezője. A konzervatív közvélemény számára vezérét jövőképébe vetett elkötelezettségének szilárdsága teszi naggyá. Így volt ez Ronald Reagan esetében is. Az elnök két bizonyosságban hitt: az atomháború forgatókönyve maga a borzalom, a Szovjetunió pedig az abszolút gonosz. E két egyszerű támpont tette őt a modern idők talán legsikeresebb elnökévé. Vezérelvei többet eredményeztek, mint adócsökkentéseket vagy az amerikai gazdasági élet megújulását: befolyásolták a történelem pályáját. Reagan elnök a szó szoros értelmében csődbe vitte a Szovjetuniót és ideológiáját. George Bush ugyan más jellegű kihívással áll szemben, Reaganhez hasonlóan azonban korrektségéhez és elkötelezettségéhez nem fér kétség. Az egykori alkoholista, hitére támaszkodva, évekkel ezelőtt feladta az italt, minden kabinetmegbeszélése közös imádsággal kezdődik. Jelenlétében nem tűr el az elnök egyetlen trágár szót sem, és ragaszkodik hozzá, hogy a Fehér Házban dolgozók hét végén is öltönyt, nyakkendőt hordjanak, a női munkatársak pedig nem viselhetnek térden felül érő szoknyát.
Gondolkodjunk csak el egy kicsit. Elődje az ovális irodában közösült beosztottjával, aki korát tekintve leánya lehetett volna, s most az elnök Istent vonja be a kabinetülésbe… Mint vezető, nem meglepő tehát, hogy Bush önmaga iránt mély lojalitást vált ki környezetében. Egyik jó barátom, aki az amerikai hadsereg tisztje, egyéves fehér házi kihelyezettsége végén – a katonai ranglétrán való előrehaladás késleltetésének árán – továbbszolgálást vállalt az elnök mellett, amikor az egyetlen mondatot szólt hozzá: „Igazán értékelem az ön mindennapi munkáját.” Az sem véletlen, hogy manapság nem tapasztalunk szivárogtatást kormánykörökből. Megszűntek a sajtó nemhivatalos szálai a Fehér Házhoz, mert ott senki nem tart fenn ilyeneket, mint tették a hivatalnokok a múltban. A „parancsnok” és az őt körülvevők igazi csapatot alkotnak, amelynek George Bush természetes vezetője.
A Fehér Ház különös barátai
Hogyan lehetséges mégis, hogy a hívő, konzervatív elnök jó kapcsolatai között ott tudhat a pártállami diktatúrának elkötelezett, szigorúan titkos rendőrtisztet, és nyilvánosan kezet fog a hírhedt diktátor egykori helyettesével, Ion Iliescuval? A magyarázat egyszerű. Ellentétben a baloldallal, a jobboldali amerikai politikusoknak rövid a memóriájuk, s mostanság egyetlen indok vezérli őket: a nemzeti érdek. Nem motiválják őket a közvélemény-kutatások népszerűségi statisztikái, amelyek Clinton demokratáit befolyásolták.
Szaddám Huszein diktátor, erőszakot, terrort és megfélemlítést alkalmaz, akárcsak Észak-Korea „szeretett vezére”; George Bush pedig – alig hihető módon – személy szerint gyűlöli mindkettőt. A Fehér Ház jelenlegi csapatának mély meggyőződése, hogy a demokrácia és a piacgazdaság az USA két legnagyszerűbb exportterméke, s az olyan államok, mint Irak és Észak-Korea, útját állják a kiviteli folyamatnak, úgyhogy a morális teendők listáján a legfontosabb célországok lettek. Az olyan államok azonban, mint Magyarország, Lengyelország és Románia, látszólag demokráciák, amelyeknek vezetői pontosan az amerikaiak szájízéhez alkalmazkodó nézeteket hangoztatnak. Amennyiben igazodott már Moszkvához és Ceausescuhoz, miért volna meglepő, hogy Medgyessy Péter nem jelent már kockázatot Washingtonnak? Ott is kellő szavakkal állt elő a kellő helyen, hogy alátámassza a Fehér Ház új arculatát. De míg az amerikaiakat nem feszélyezi Medgyessy személye, addig kormányának kellemetlenséget jelent akárcsak egyetlen független biztonsági elemző, kommentátor. A miniszterelnök washingtoni látogatásakor még a levegőben voltam, úton egy, az amerikai fővárosban tartandó konferenciára, amikor a MeH riasztotta a magyar külügyminisztériumot, valamint, az illetékesek csodálkozására, az Egyesült Államok budapesti nagykövetségén azt tudakolta, miért leszek Amerikában a miniszterelnök tartózkodásával azonos napokon. Bár útitervemről nem tettem említést hivatalos közegnek, azoknak mégis mindenről tudomásuk volt.
Ha az olvasó nehezen hiszi el, hogy ellentétben a tegnap realitásaival, milyen nagy mértékben képezi a jelenlegi nemzeti érdek az amerikai konzervatív politika hajtóerejét, hadd emlékeztessem csak egy tényre: 1983-ban, amikor a Reagan-kormány célul tűzte ki iraki kapcsolatai megjavítását, hogy jelentősen támogassa majd mint szövetségesét az egyre inkább elfajuló és terrorista kapcsolatokat ápoló Iránnal szemben, az elnök egy üzletembert küldött személyes megbízottjaként, hogy Szaddám Huszeinnel tárgyalásokat folytasson. A közbenjáró nem volt más, mint Donald Rumsfeld, aki most éppen húsz év múltán védelmi miniszterként semmire sem vágyik inkább, mint a valaha körülhízelgett Szaddám elpusztítására...
Magyarország és Amerika kapcsolata
Noha Orbán Viktor miniszterelnök háromszor is jelentős amerikai elismerésben részesült, véleményem szerint mégsem mutatott komolyabb érdeklődést a világ egyetlen fennmaradt nagyhatalmával kapcsolatban. Szándékos volt ez, vagy hanyagságból alakult így? Nem tudom. Úgy gondolom, részben félreértés okozta. Félreértés azt illetően: általában hogyan is viselkedik az USA, ez az egyszerű és hatalmas lény. Ezen túl azonban akadtak súlyos hibák is. Bizalmas washingtoni információim szerint az előző kormány biztosította az Egyesült Államok elnökét arról, hogy Magyarország várhatóan F–16-os repülőket fog vásárolni, s miután nem így döntött, a kapcsolatok megromlottak, különösen, mert a legfelsőbb körök között nem voltak nem hivatalosan fenntartott háttércsatornák, annak ellenére, hogy három éven át a budapesti nagykövetség egyik magas rangú diplomatája – a követség igen kevés konzervatív diplomatái közül – ezek kiépítésén fáradozott.
Mint a magyar és amerikai politikának egyaránt megfigyelője, őszintén remélem, hogy konzervatívjaink – ha ismét kormányra jutnának – most már tudnák, miként kezeljék kapcsolataikat. S persze úgy, hogy ezek ne ássák alá nemzetbiztonságunkat, amint azt a Medgyessy-kormány Taszárra vonatkozó döntése tette. A jobboldali erőknek látniuk kell; az új republikánusok figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy az ideológiailag és erkölcsileg levitézlett Kádár-rendszer egykori jelesei ugyanazok, akik ma nemcsak politikai szerepet vállalnak, hanem az országot kormányozzák. Amíg a magyar kormány elvi és gyakorlati támogatásáról biztosítja az Egyesült Államokat terrorizmus elleni háborújában, miközben a miniszterelnök elmarasztalja a diktatúrákat, és ellátogat a washingtoni Holokauszt Múzeumba, az MSZP-t barátjának tartja Amerika.
Lehetőségeink mindazonáltal világosak. Vagy nemzetközi szinten, hiteles módon bizonyítja a jobboldal, hogy a jelenlegi balliberális kormány nem tartja tiszteletben a magyar demokrácia alapintézményeit (sajtó-, szólás- és gyülekezési szabadságjogok), vagy elismeri, hogy Amerikát új nemzeti érdekeivel együtt kell megértenünk.
A szerző nemzetbiztonsági szakértő
origo.hu
Tömegkarambol volt Sümegnél
