Régi módszer új köntösben

A politikai bajkeverők hol nacionalizmussal, hol antiszemitizmussal vádolják meg ellenlábasaikat – esetleg egyszerre mind a kettővel –, attól függően, hogy kik és milyen történelmi társadalmi helyzetben és közegben űzik ezt az etikátlan és veszélyes politikai játékot.
Annak idején a pártállami múltban egy politikust, különösen egy magasabb beosztású embert ellenfelei leginkább azzal tudták lejáratni, sőt akár teljesen ellehetetleníteni a közéletben, ha rásütötték a nacionalizmus bélyegét és széles körben elterjesztették róla, hogy szovjetellenes nacionalista. Ezek után az illető nehezen tudott megállni a lábán, ha egyáltalán állva maradt.
A szovjet érdekviszonyokat tükröző torz internacionalizmussal szemben akkoriban valóban a leghatásosabb – és a hatalom részéről a legveszélyesebbnek tartott – ellenszer a nemzeti önismeret élesztése, a valóságos nemzeti érdekek felismerése, nemzeti kérdések feszegetése és képviselete volt, amit azután vádként és rágalomként szovjetellenes nacionalista politikai hozzáállásnak kiáltottak ki. Aki ilyen szellemben nyilatkozott nemzete érdekében, vagy tett is valamit érte, azt az embert gyorsan ledorongolták, emberi méltóságában megalázták, még rosszabb esetben meghurcolták, eltávolították állásából vagy egyszerűen földönfutóvá tették.
Az így megbélyegzett vezető beosztású emberre – ha még állásban maradt – szovjet és VSZ–KGST-politikai körökben a történtek után nemcsak rossz szemmel néztek, hanem már nem is fogadták el megfelelő partnernek, aminek következtében sérültek országunk érdekei, nemzeti értékeink is, hiszen éppen az ilyen emberek háttérbe szorításával vagy kiiktatásával gyengült még inkább ezeknek az érdekeknek és értékeknek a képviselete. És ez nemcsak a „nagy Szovjetuniótól” és vezető szerepétől való függő helyzet miatt volt így, hanem az egész akkori társadalmi-politikai rendszerre jellemző hanyatló erkölcsi és politikai etikai állapotok miatt is.
Az úgynevezett moszkoviták egymás lábát taposva loholtak Moszkvába, hogy ott másokat – saját honfitársaikat – bemártsanak és befeketítsenek, maguknak pedig jó pontot szerezzenek. Egészen odáig fajult a dolog, hogy az 1970-es évek elején az MSZMP PB tagjai és KB-titkárai egy hatalomra törő csoportjának fellépése nyomán ilyen nagyszabású lejárató kampánynak maga Kádár János is célpontja volt, ami kétségkívül arra mutatott, hogy igen széles körben alkalmazták ezt a módszert, sok volt a besúgó és nagy volt a mocsár a politikai-hatalmi színtéren. Kádár János tudvalevőleg nem volt nacionalista, még kevésbé szovjetellenes beállítottságú, mégis megvádolták a hatalomért való harc jegyében „a magyar sajátosságok előtérbe állításával”, no meg „puhasággal és liberalizmussal”. De még ő is ismételt hűségnyilatkozatok megtételére, sőt ezek licitálására szorult, pedig nála a szovjet hatalom iránti hűség dolgában nem lehetett kétség.
Nagy Imre miniszterelnök korábbi történelmi fellépése (1953, 1956) az ország, a nemzet érdekében viszont tragikus kimenetelűvé vált, mert bár ő sem volt szovjetellenes nacionalista, de igaz hazafiként az ország és saját sorsát a nemzet kezébe tette le. Emiatt hazai politikai ellenlábasai nem egyszerűen pártpolitikai értelemben vett revizionista elhajlónak tartották, hanem úgymond alkotmányellenes lépései, intézkedései miatt hazaárulónak kiáltották ki, és így ítéltették halálra. A szovjetek pedig ezt a diktatúra és az erőszak jegyében – előre is és utólag is – jóváhagyólag könyvelték el, illetve szentesítették. (Itt csak zárójelben jegyzem meg, hogy miután nincs sorstalanság, végül is Kádár János sem kerülhette el sorsát, hiszen – 1956 miatt súlyos lelki traumát hordozva – élete elmeháborodottságba torkollott).
Természetesen mára sokat változott a helyzet: a diktatórikus viszonyokat jogállamiság és demokrácia váltotta fel. És bár közvetlen párhuzamot nem lehet vonni közöttük, de a lejáratás, vádaskodás, egymás befeketítésének módszerei mintha több tekintetben átöröklődtek volna a mába és tovább élnének. Nézzük csak, miről is van szó. A mai világban, abban a szövetségi rendszerben, amelynek fő ereje az Amerikai Egyesült Államok, s amelyhez újólag Magyarország is tartozik, egy politikust, főleg egy vezető személyiséget leginkább azzal tudnak lejáratni és ellehetetleníteni, ha bajkeverő ellenfelei rásütik az antiszemitizmus bélyegét, és azt a hazai és nemzetközi neoliberális sajtó közreműködésével széles körben elterjesztik róla. Ezzel kapcsolatban néhány nyugati-európai eset – amikor akár miniszteri fejek is hullottak – híre-hatása eljutott hozzánk is, ezért talán nem szükséges részletezni az antiszemitizmussal való vádaskodás és rágalmazás veszélyességét. Két súlyosabb magyarországi esetet viszont szükséges újra előhozni: az egyikben a vád általános jelleggel ugyan, de élesen bizonyos politikai erők ellen szólt, a másikban pedig konkrétan a volt miniszterelnököt vették célba, s általa óhatatlanul a fél országot keverték gyanúba.
Még sokunk emlékezetében él, hogy a múlt évi tavaszi választási kampány idején neo- és balliberális politikai és sajtóbeli körök azzal ijesztgették a választópolgárokat, hogy Magyarországon szélsőséges nacionalista, antiszemita rasszista erők kerülhetnek hatalmi pozícióba. A választási eredmények ugyan ezt nem igazolták vissza, sőt ellenkező előjelű végeredmény alakult ki, de a rémképet megjelenítő megfélemlítő propagandának az országot lejárató hatása lett. Ez tükröződött egyik-másik szomszédos ország kormányának magatartásában, például az úgynevezett státustörvénnyel kapcsolatban vagy az Európai Unió hivatalosságainak nem egy megnyilatkozásában, de sajátos összefüggésben a budapesti amerikai nagykövet asszony hangulatkeltésében is.
Majd következett a nemzeti és honvédelmi ügyekben is nyeglén csapongó-hadonászó (honvédeket Afganisztánba, amerikai rakétákat Budapest határába, „amerikai irakiakat” Taszárra, drágább Gripeneket stb. szorgalmazó) honvédelmi miniszter furcsa mutatványa, amikor antiszemitizmussal (és nacionalizmussal is) vádolta meg a volt miniszterelnököt. Rágalmazó célozgatásai mellett most nem Moszkvának – mint az egykori elődök –, hanem az amerikai adminisztrációnak igyekezett hízelegni és jó pontot szerezni, de nem ám hazájának, hanem egyszerűen saját magának, illetve pártjának.
Hát itt tartunk – s a következmények lehangolóak. Pedig Orbán Viktor egyáltalán nem antiszemita, sőt a II. világháború utáni magyar kormányok egyike sem engedte meg, hogy akárcsak a hivatalos politika közelébe kerülhessen a nacionalizmus vagy az antiszemitizmus. Eközben Csehszlovákiában és Romániában üldözték és erőszakkal asszimilálták a magyarokat, s ma is sérülnek az ott élő magyarok alapvető jogai, de a Kárpátalján vagy a Vajdaságban is. És itt nem a múlt felhánytorgatásáról van szó, hanem arról, hogy nem lehet hallgatni akkor, amikor olyan politikai és sajtóbeli körök szórják az antiszemitizmussal kapcsolatos rágalmakat, amelyek gyakran maguk gerjesztik azt. Ugyanez mondható el a nacionalizmussal összefüggésben, hiszen elsősorban azok vádolnak bennünket vele, akik nem biztosítják a saját akaratukon kívül kisebbségi sorsra jutott magyaroknak az egyenjogúságot és nemzeti önazonosságuk megőrzését, kultúrájuk gazdagítását. Másrészt ezek az Európai Unióban is megkerülhetetlen kérdések maradnak, mind a magyar kormány, mind az unió irányító testületei számára. Keményen meg kell majd küzdenünk és dolgoznunk saját nemzeti érdekeink és értékeink védelmében, hogy eközben az egyesülő Európát is gazdagíthassuk.

A szerző szociáldemokrata politikus