Széttöredezőben az izraeli társadalom

A Zöld Levél hívei és aktivistái szorgosan járták az országot, s iparkodtak a marihuánafogyasztás legalizálásának előnyeit ecsetelni honfitársaik előtt. Akiknek, szerintük legalábbis, ez lehet az egyik legnagyobb gondjuk a mai rémes biztonsági helyzetben, az általános elszegényedés és a feszítő „törzsieskedés” közepette…
A Zöld Levél: piciny párt a piciny Izraelben. S bizony sokatmondó tény, hogy a mostani izraeli választásokon ilyen pártocska, ilyen programocskával egyáltalán kiállhatott a politika színpadára és figyeltek is rá. S bizony sokatmondó tény, hogy ennyi bársonyszékhez jutott a parlamentben egy eleddig hasonlóan kicsiny pártocska, a Sinui, amely a maga harsány és harcias szekularizáló hajlamaival és szándékaival hódít egy teokratikusnak nevezhető államban. S bizony sokatmondó tény az is, hogy az izraeli voksolásokon olyan eredmény született, amilyen: kevesen mentek el, és a hagyományos, vagy mondjuk úgy: történelmi, nagy pártokra jobbára fittyet hánytak.
Igazuk van a megfigyelőknek, akik szerint ez a mostani az utóbbi évtizedek tán legbizarrabb választása volt a zsidó államban. Polgárai ugyanis nem az ország legfontosabb – nem túlzás: létfontosságú – kérdését, a békefolyamat ügyét vitatták meg s ennek opcióira szavaztak. Sőt: a békefolyamat – amely, valljuk be: pillanatnyilag nem is létezik – egyszerűen irrelevánsnak bizonyult a kampányban. Belefáradtak volna az izraeliek? Nem érdekli őket?
Kit ne érdekelne saját és nemzete sorsa? Az izraeliek többsége, a Likud jelentős erősödése ellenére is, egyetért a Munkáspárt javaslatával: palesztinok és izraeliek szétválasztásával, önálló palesztin állam létrehozásával (amiről, egyébiránt, Saron is beszél, s amit az amerikaiak is javasolgatnak). Csakhogy a hosszú és intenzív válság oly pesszimizmust alakított ki bennük, hogy ez korlátozta az új munkapárti vezető, az országos politikacsinálásban viszonylag járatlan Amram Micna hatékonyságát is. „Az emberekben mélyen lakozik a félelem, szinte sokkos állapotban élik mindennapjaikat” – nyilatkozta Micna a napokban egy amerikai tudósítónak. S hozzátette: meglehet, honfitársai elveszítették bizodalmukat…
Meglehet. Ám a szélsőségektől sem mentes, keménykedő Likud megerősödése – tételezzük fel a reményteli változatot – talán mégsem azt jelenti, hogy az izraeliek a háború és a béke közül most inkább a háborúra voksoltak. Hanem egyrészt azt, hogy a két nagy pártban veszítették el bizodalmukat; a mostani helyzetért ugyanis mind a Likud, mind a Munkapárt egyaránt felelőssé tehető. Másrészt – s ez a lényeges újdonság – ezúttal a sorskérdéseknél jóval lényegtelenebb, ám a napi élet ügyeivel foglalatoskodó kis pártok felé fordultak. Döntéseik azt a nem új, de különös és következményeiben nagyon is fontos folyamatot tükrözik, amit – s ezt a napokban Slomo Ben-Ami, a Barak-kormány külügyminisztere fogalmazta meg újólag – kultúrharcnak nevezünk.
Ez az izraeli társadalom veszélyes fragmentálódását jelzi. Pillanatnyilag kevésbé sorsdöntő problémának látszik, mint a békefolyamat ügye, ám paradox módon hosszú távon mégiscsak döntőbb annál.
Izraelben nyüzsögnek a kicsiny pártok: vallásosak és ultravallásosak, szekularizált, azaz világias baloldaliak és ultraszekularizáltak, Izrael-barát arabok, orosz bevándorlók, proszefárd zsidók pártjai és csoportosulásai sertepertélnek. A The New York Times tudósítója törzsi pártoknak minősíti őket, s van is ebben igazság. Ezek a pártok ugyanis partikuláris („törzsi”) érdekek mentén politizálnak, a szélesebb társadalomnak alig-alig kínálnak választási lehetőségeket, a legnagyobb nemzeti gondok megoldására sincs programjuk; sem a palesztin–izraeli konfliktusról, sem a gazdaságról, sem a társadalom megosztottságáról nincs érdemi mondanivalójuk. Egymásnak ellentmondó és egymással versenyző programjaikban nemegyszer éppen egymást erősítik.
Példa erre a Sinui és a Sasz szerepe és helye. Tomi Lapid virulensen antiklerikális Sinui pártja ugyan szépen hódít az askenázik körében, ám erősíti a Sasz pártot, amelynek szavazói többségükben keleti, szefárd zsidók. A Sasz szellemi vezetőjének, Joszéf Ovadia rabbinak sikerült is megélénkítenie a pártjával rokonszenvezők táborát, midőn a Sinuira mutogatva csak annyit dünnyögött: aki az Úrral van, az velünk van!
Nem egyszerűen kampányfogásokat, jelszavakat, torzsalkodásokat és pártpénzekért, állami szubvenciókért folyó küzdelmeket tükröznek a viták és a hátterükben kialakult koncepciók. Sőt tán még a békefolyamatnál is többről van szó. Bár közvetve megvan ennek a hatása a békefolyamatra is. Mert például a hagyományőrzők és vallásosok szerint a „békefolyamat” – legalábbis ahogyan a világias és liberális baloldal értelmezi – nem több, mint afféle hedonista eltávolodás a zsidó szellemiségtől és gyökerektől. (Kell-e különösebben indokolni, hogy a megszállt területekről történő kivonulás mennyire nem a gyökerektől és a hagyománytól való elszakadást jelenti?) A Sinui hívei, szavazói viszont szkeptikusan gondolkodnak a békéről, s inkább Izrael társadalmi-kulturális bajai felé fordulnak.
Mindez az izraeli társadalomban mélyen húzódó törésvonalakat sejtet. S ez valóban több, mint a palesztin–izraeli megegyezés ügye. Merre haladjon Izrael? – ez a kérdés és az erre megfogalmazott koncepciók feszítik ma a gondolkodó izraelieket. Erről „szól” a kultúrharc. A palesztinok és az izraeliek között előbb-utóbb ugyanis lesz valamiféle megegyezés, de mi lesz azután – Izraellel és Izraelben? Milyen ország lesz, legyen a zsidók állama? Teokratikus-e, pajesszal, kaftánnal, avíttasnak tűnő filozófiával – amilyet a vallásos pártok és csoportok szorgalmaznak? S hogyan illeszkedik majd ez az Izrael a környező Közel-Kelet világába? Avagy világias, nyugatias demokráciát építsenek e kicsiny közel-keleti országban? De akkor mi lesz ezzel az országgal, amelynek alapja – sőt mindmáig alaptörvénye – mégiscsak a Tóra? Súlyos kérdések, sorsot eldöntő dilemmák ezek. Ezért látszik most fragmentálódni, széttöredezni (voksaiban is) az izraeli társadalom. Közvetlen, azonnali veszélye ennek persze nincs, de a mostani választások eredménye azért mindenképpen figyelmeztető: mi vár(hat) Izrael társadalmára?
A bökkenő – s ráadásul az izraeliek külön peche –, hogy a nagy pártok, Izrael rövid történelmének formálói pillanatnyilag képteleneknek látszanak az érdemi elképzelések kidolgozására.