Változatok az egy százalékra

Az egyházak állami támogatásával kapcsolatban nincsenek alapvető nézetkülönbségek. Míg korábban számos kérdés vita tárgyát képezte (a volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezése, a hittanoktatás és az egyházi iskolák támogatása), a vita tárgya ma már csupán egy részletkérdés: a hitéleti támogatás egy részének elosztási módja.
Az egyházak hitéleti és közcélú tevékenységének anyagi feltételeiről szóló törvény szerint az egyes egyházak jogosultak a rendelkező nyilatkozatot tevő magánszemélyek által befizetett személyi jövedelemadó egy százalékára. Ez a pénz az egyházak belső szabályaiban meghatározott módon használható fel, azaz az egyházak szabadon, célhoz kötöttség nélkül rendelkezhetnek vele.
A jogalkotó négyéves átmeneti időszakot irányzott elő: 2002-ig – mivel a rendelkező nyilatkozatok alapján az egyházakat megillető összeg együttesen nem érte el a nyilatkozattétel évének költségvetésében tervezett személyi jövedelemadó összevont adóalapja adójának 0,5 százalékát, ennek mértékéig az egyházaknak ténylegesen átutalandó összeget a központi költségvetés kiegészítette. E kiegészítés összegéből az egyes egyházak a javukra rendelkező magánszemélyek arányában részesülnek (azaz nem a felajánlott összeg, hanem a rendelkezők száma szabta meg az arányt).
Az első évek tapasztalatai szerint a rendszer kielégítően működik, azonban a rendelkezők száma a továbbiakban is szükségessé teszi a ténylegesen felajánlott támogatás kiegészítését. Sajátságos módon – bár az „egy százalék” felajánlásával nem saját jövedelmükből adakoznak az adófizetők, hanem közpénz elosztásáról rendelkeznek, mégis mindenki saját jövedelemadója egy százalékáról rendelkezhet (szemben a mintaként szolgáló Olaszországgal, ahol mindenki azonos értékű „szavazattal” bír) – például a Jehova Tanúi, a Hit Gyülekezete és a katolikus egyház támogatói, úgy tűnik, az országos átlagnál szerényebb jövedelemmel rendelkeznek, míg például a Mazsihisz, az evangélikus, az unitárius vagy az anglikán egyház és a különböző buddhista közösségek támogatói az átlagnál magasabb jövedelem után fizetnek adót. Az egyházak támogatóinak eltérő jövedelmi viszonyai miatt jelentős különbségek vannak abban a tekintetben, hogy az egyes egyházak milyen mértékben részesülnek az arányos kiegészítésből, azaz a vagyonosabb támogatók viszonylag kevesebb kiegészítésre hagynak teret. (Azt, hogy a közpénzek elosztásának egyszázalékos rendszerében van némi cinizmus, könnyen megvilágítja a civil szervezetek példája: ha egy golfklub és egy nyugdíjas-olvasókör, vagy egy fogyatékosokból álló szervezet esélyeit vetjük össze, akkor nyilvánvaló, hogy mely szervezet támogatása lenne indokoltabb, ahogy az is nyilvánvaló, hogy a rendszer nem őt favorizálja.)
Az Apostoli Szentszék és a Magyar Köztársaság kormánya között „a katolikus egyház magyarországi közszolgálati és hitéleti tevékenységének finanszírozásáról, valamint néhány vagyoni természetű kérdésről” szóló megállapodása értelmében a tavalyi évben a felek felülvizsgálták a bevételi forrás helyzetét. A „felülvizsgálat” formáját a megállapodás nem határozta meg. A felülvizsgálat keretében a kormány felkérésére az egyházi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkár – a Külügyminisztérium és a Pénzügyminisztérium bevonásával – tárgyalásokat folytatott az Apostoli Szentszék képviseletében eljáró apostoli nunciussal. Ennek nyomán a felek jegyzőkönyvben rögzítették azt a normaszöveget, melyet a kormány törvényjavaslatként a parlamentnek benyújtott. Az Országgyűlés a törvénymódosítást megállapodás szerinti formában elfogadta. A jegyzőkönyv nyilván nem módosítja magát a megállapodást, azonban a tárgyalások vitathatatlanul a megállapodás értelmében történő „felülvizsgálat” részeként folytak. Azaz a mostani törvénymódosítás a magyar állam és a Szentszék közötti megállapodást közvetlenül talán nem sérti, azonban közvetetten igen, a Szentszékkel történő újabb egyeztetés nélkül történő módosítás pedig diplomáciai szempontból is aggályokat vet fel.
A 2001-ben 2003. január 1-jei hatállyal elfogadott módosítás nem érinti az egyszázalékos felajánlás jogát: változást az arányos kiegészítés mértékének az összes személyijövedelemadó-bevétel 0,8 százalékra történő növelése jelentett, valamint az arányos kiegészítés elosztási elvének módosulása: a törvény a jövőben nem a rendelkezési nyilatkozatok számát, hanem a népszámlálási adatokból számított arányokat venné figyelembe. A jelenleg folyó vita tárgya – és a jelek szerint jövőre az egyházak és a kormány között felállítandó újabb munkacsoport munkájának tárgya – a megemelt összegű arányos kiegészítés elosztásának módja.
Egyes álláspontok szerint a törvény alkotmányellenes, mert a népszámlálási adatokat csak statisztikai célokra szabad felhasználni. E felvetés azonban félreértésen alapul: az adatokat csak statisztikai célra használták. Az elkészült statisztikát azonban természetesen fölhasználhatja az államigazgatás vagy a törvényhozó, hiszen a statisztika készítése nem öncél, hanem éppen a megfelelő döntéshozatal elősegítését szolgálja. Megjegyzendő, hogy az egyházak hitéleti támogatásának 1998-ig alkalmazott eljárása során az Országgyűlés a támogatás elosztásakor a legutóbbi, vallási kérdést tartalmazó, 1949-ben végzett népszámlálás adataiból indult ki. A törvény akár konkrét elosztási arányokat is meghatározhatna – ismét az önkényesség tilalmának figyelembevételével. Európában inkább az egyházak nálunk gyakorolt, tartalmi kontroll nélküli regisztrációja ismeretlen, mintsem a népszámlálási adatok jogi relevanciája: például az utóbbi években Ausztriában és Csehországban született új törvények azon vallási közösségek „teljes jogú” elismerését teszik lehetővé, amelyek a népesség egy ezrelékét tagjuknak tudhatják.
A törvényhozó célja egyfelől az lehetett, hogy a népesség egészét – és ne csak az adófizetőket, illetve adójukról rendelkezőket vegye figyelembe a támogatás elosztásánál. A különböző felekezetek demográfiai sajátosságainak jobb figyelembevétele aligha vitatható törvényhozói törekvés. A törvényhozó megtehette volna azt is, hogy a támogathatóság tartalmi követelményeit megszabja, és normatív úton teljes mértékben kizárja a kiegészítő támogatásból azokat a vallási közösségeket, melyek még nem igazolták a történelem és a társadalom előtt értékhordozó mivoltukat.
A rendelkezési nyilatkozatok kiegészítésére egyetlen egyháznak sincs alanyi joga. A kiegészítés bármilyen módon történő elosztásával hátrány nem ér senkit, hiszen önmagában a kiegészítés fenntartása minden vallási közösségnek előnyös, ha ebből eltérő mértékben részesedik is. A kiegészítés elosztásában az állam széles költségvetési szabadsággal rendelkezik, amelyet szerződések korlátozhatnak, illetve természetesen alkotmányossági szempontok kötnek. Alkotmányossági szempontból azt kell vizsgálni, hogy a népszámlálás vallási hovatartozásra vonatkozó adatainak használata nem önkényes-e, azaz van-e tárgyilagos mérlegelés alapján ésszerű alapja. Megállapíthatjuk, hogy a kiegészítő támogatás elosztásánál a népesség 90 százalékának érdemi válaszát figyelembe vevő népszámlálás alapulvétele nagyságrendileg kevésbé aggályos, mintha az egyházak javára tett, valamivel több mint félmillió rendelkezőből indul ki a törvényhozó. Az össznépesség vallási megoszlását aligha vitatható módon sokkal jobban tükrözi a népszámlálás, mint az, hogyha az adófizető népesség 15 százalékának támogatási döntéseit (a népesség öt százalékának opcióját) az összlakosságra kivetítenénk.
A törvényhely jelenlegi módosítása azonban a jogállamiság szempontjából is aggályokat vet fel. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint a jogbiztonság a jogállamiság legfontosabb fogalmi eleme. A jogbiztonság védelme kiterjed az úgynevezett „közjogi várományokra” is, azaz a törvény által ígért juttatásokra. A várományokat nem lehet sem alkotmányosan megfelelő indok nélkül, sem pedig egyik napról a másikra lényegesen megváltoztatni. A közjogi váromány védelmének alkotmányossági követelménye azt jelenti, hogy a törvényhozó az előírásokat csak a jövőre nézve változtathatja meg.
Az egyházi kapcsolatok alakítása terén a jogbiztonság és a meghatározó felekezetekkel való kiegyensúlyozott kapcsolat alapvető fontosságú érték. Az egyházakra vonatkozó jogalkotás során a meghatározó súlyú felekezetek álláspontját figyelmen kívül hagyni beláthatatlan veszélyekkel jár. Valószínűtlen, hogy létezik olyan józan jogalkotói érdek, mely e téren nem a béke megőrzésében, hanem konfliktus gerjesztésében lenne érdekelt, különösen akkor, amikor nincs áthidalhatatlan különbség a jogalkotó előtt álló lehetőségek végeredménye között. A törvényhozó választhatta volna azt a lehetőséget, hogy minden egyházra a számára kedvezőbb számítási rendszert alkalmazza: azaz minden egyház választhatna, hogy a népszámlálási arányok, vagy a rendelkezési nyilatkozatok arányában kéri-e a kiegészítést. Ennek fedezetét a költségvetés a katolikus egyház esetében (és a szintén érintett református egyház számára) meg is teremtette, azonban az egyházi oldal érthetően nem lelkesedik azért, ha egy törvényben garantált juttatást nem jogként, hanem kegyként kap meg. Kevéssé érthető, hogy miért nem jött létre a mindenki számára elfogadható megoldás már most, elkerülve az újabb sérelmeket. Amikor józan politika nem lehet érdekelt konfliktusok gerjesztésében, és a költségvetési fedezet is adott, akkor miért halasztódott a megoldás az idei esztendőre?
Az egyházakkal való kapcsolattartás és a jogi szabályozás biztonsággal építhet a magyar állami egyházjog 1990-es években kialakult és megszilárdult elveire. A nagy felekezetekről mindenképpen elmondható, hogy az állammal kiegyensúlyozott és rendezett kapcsolatokra törekszenek. A béke rajtuk nem múlik.

A szerző egyetemi oktató (Pázmány Péter Katolikus Egyetem)