Amikor az uszító uszítót kiált

A 2001. szeptember 11-én USA-t ért terrortámadás egyértelművé tette a magyar közvélemény és politika számára is, hogy a harmadik évezred küszöbén minden eddiginél pusztítóbb és kegyetlenebb terrorcselekmények komoly veszélyt jelentenek a világ biztonságára. Magam is elítélem a terrorizmust, mert meggyőződésem, hogy nem lehet vélt vagy valós igazságtalanságokra válaszként ártatlan emberek, gyermekek és nők életét feláldozni. Egyértelművé vált, hogy ez ellen a veszély ellen minden jóérzésű nyugati vagy keleti, keresztény vagy az iszlám világába tartozó államnak fel kell lépnie, és küzdeni kell a felszámolásán. Az eredmény csak akkor születhet meg, ha a föld országainak minél szélesebb körű koalíciója lép fel egységesen; s az lenne a szerencsés, ha ebben a koalícióban minél több arab ország is részt venne, hiszen az iszlám világa nem azonos a terrorizmussal, és el kell kerülni, hogy civilizációk közötti háború alakuljon ki. A terrorizmus elleni küzdelemnek az USA állt az élére, és viszonylag gyorsan sikerült számos országot szövetségesként megnyernie. 2001 őszén megindult és jelenleg is folyik a harc a szeptember 11-i terrorcselekmények elkövetésével vádolt Al-kaida felszámolásáért és Oszama bin Laden elfogásáért Afganisztánban.
Mindeközben már a következő célpontról, Irakról egyre többet lehetett hallani. Az Irak elleni vád a terrorizmus támogatása volt, amely állítást Szaddám Huszein, a Bagdadban tartózkodó elhíresült palesztin terroristavezető, Abu Nidal likvidálásával jelentős mértékben hatástalanított. Majd az iraki tömegpusztító fegyverek nyugati világra való veszélyeiről szóltak a hírek, amelyeket a fegyverzetellenőrök eddigi vizsgálata nem támasztott alá. Az afganisztáni katonai fellépés nem, de az Irak elleni háború már jelentős mértékben megosztotta, megosztja a világot. Mit tehet ebben a helyzetben Magyarország, amely négy éve tagja a NATO-nak – bár kérdés, hogy ez a NATO ugyanaz-e, mint ami négy évvel ezelőtt volt –, és fő külpolitikai célkitűzése az európai uniós tagság elérése? Mi a helyes politikai magatartás akkor, amikor a vén Európa, Franciaország és Németország egyértelműen nemet mond egy Irak elleni megelőző csapásra, de az USA és Nagy-Britannia akár önmaga is megindítja a háborút?
Nehéz helyzetekben mindig érdemes visszatekinteni, hogy mi volt az eddigi történelmi gyakorlatunk. Elegendő, ha az elmúlt 10-12 év néhány fontosabb állomását tekintjük át. Mi történt az Antall-kormány időszakában az Öböl-háború kezelése során? Magyar orvosok gyógyító közreműködését ajánlottuk fel. Mit tett a Horn-kormány, még NATO-tag-várományosként, a délszláv válság idején? A boszniai rendezéshez, nemzetközi felkérésre SFOR-, IFOR-kötelékben felajánlott egy műszaki kontingenst. Mit tett az Orbán-kormány 1999. március 24-én – 12 napos NATO-tagként – a koszovói légi csapások megkezdésének idején? Átengedte légterünket és repülőtereinket a NATO harci repülőgépei számára. 2001. szeptember 11-ét követően az Orbán-kormány elsőként ajánlott fel segítséget az USA-nak, majd egy orvosokból álló csoportot az afganisztáni hadműveletekhez.
Mit írtam ezelőtt fél évvel az Új Honvédségi Szemlében, az Évforduló címmel? Egy Irak ellen készülő háborúról, az akkor nem ismert fegyverzet-ellenőri tevékenység lehetőségéről, a kormány taszári bázis felajánlásának ismerete nélkül. Arra igyekeztem felhívni a figyelmet, hogy ez a háború sajnálatosan, de valószínűleg be fog következni, és „Magyarország ez idáig nem kényszerült színvallásra, de rövid időn belül ez elkerülhetetlenné válik. Mint oly sokszor történelmünk során, most is olyan válaszút előtt állunk, amikor a rossz és a még rosszabb közül kényszerülünk választani. (…) Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy már most is mutat néhány ország túlzott lelkesedést az Irak elleni amerikai elképzelésekkel kapcsolatban. Amennyiben NATO-szövetségesi felkérés vagy ENSZ-felhatalmazással történne egy esetleges katonai akció, akkor nekünk, hagyományainkhoz híven, erőnkhöz mérten, a lehető legkisebb NEM harcoló alakulattal szabad részt vennünk.” Mint ahogy eddig is nemzetközi felkérés esetén, NATO-szövetségesként humanitárius jelleggel és nem harcoló csapatokkal vettünk részt különféle konfliktusokban. „Minden elkötelezettségünk ellenére le kell szögeznünk, amíg a terrorizmus kulturális és politikai okait nem tárják fel és nem elemzik kellő toleranciával, addig a katonai megoldások kevés sikerrel kecsegtetnek. Magyarország érdeke az lenne, hogy a nyugati integráció teljes jogú tagjaként békében, biztonságban, és jólétben éljen.”
Ez az én „háborús uszításom”, amelyet Medgyessy Péter és Kuncze Gábor kiforgatva, a tőlük megszokott nemtelen módon, a minap a parlamentben felhozott ellenem. Medgyessy Péter és honvédelmi minisztere washingtoni látogatásakor ezzel szemben bizonyára a tartós béke elkötelezett híveiként egy ötvenfős harcoló magyar katonai alakulatot ajánlottak fel az afganisztáni hadműveletekhez. Majd amerikai rakéták magyarországi telepítését(!) szorgalmazták és felkínálták egy Irak elleni háborúhoz a taszári bázist, a világon egyedülálló, intenzív titokzatos nyelviskolai programra, amelyben „ellenzéki irakiakat” tanítanak meg ismét arabul, vagy inkább az „amerikai hadsereg egységeinek” angolnyelv-tudását javítják fel tolmácsszintre. Hallhattuk Juhász Ferenctől, hogy valóban ellenzéki irakiakat képeznek, de ami a tolmácsképzést illeti, ott „fordítási hiba történt”, amit Tóth András nemzetbiztonsági államtitkár meg is erősített, hogy ő sem hiszi, miszerint Taszáron tolmácsképzésről lenne szó, de mindez nem jelent nemzetbiztonsági kockázatot Magyarországnak. Medgyessy Péter stílszerűen az orosz Izvesztyija című lapnak adott interjújában cáfolta meg az egykor őt miniszterelnöknek kiválasztó MSZP-s bizottság vezetőjét, Juhász Ferencet, kerek perec leszögezte, hogy „szó sincs arról, hogy iraki ellenzékieket képeznének Taszáron, valójában az USA hadseregének egységei kapnak kiképzést. A Honvédelmi Minisztérium politikai államtitkára szintén pacifista lendülettől átitatva, 2002 karácsonyán arról szólt, hogy a Magyar Honvédségnek részt kellene vennie egy iraki háborúban és az azt követően békefenntartásban. Kovács László az Irakban működő fegyverzetellenőrök mandátuma meghosszabbításának végéig és az ENSZ BT újabb döntéséig történő várakozó álláspontjának kifejtését követően Medgyessy Péter az „egy a jelszónk: tartós béke” által átitatva az európai egység keresése jegyében szemben Németországgal, Franciaországgal, Hollandiával, Svédországgal, de még Erdély elcsatolását együtt ünneplő román barátjának, Nastasénak a véleményét ki sem kérve, aláírja a nyolcak nyilatkozatát, amellyel minden előzetes parlamenti tájékoztatás nélkül az Európai Unió megosztottságát erősítve, elkötelezi Magyarországot az Irak elleni háború mellett.
Jól érzékelhető tehát, hogy a kormány három részre osztotta az információkat. Az egyik a köz megtévesztésére, a másik az ellenzék megtévesztésére, a harmadik önmaguk megtévesztésére szolgál. Valószínűleg azért, hogy az ellenség ezek után képtelen legyen tájékozódni. Így lehet felismerni egy hiteles, kiszámítható, a béke mellett tartósan elkötelezett „nemzeti közép kormányt”. Mindezek után egyszerű a képlet. Ki hibázott, ki akar háborút, ki gerjeszti a feszültséget, ki minden bajnak az okozója? Medgyessy Péter, Juhász Ferenc, Kuncze Gábor előveszi a régi receptet, ki más lenne, mint a Fidesz és jelen esetben egy ellenzéki képviselő, Simicskó István.
Az Orbán-kormány idején, amikor a „nemzetközi helyzet fokozódott”, a sorrend a következő volt: a konfliktus észlelését követően ENSZ- vagy NATO-felkérés a konfliktus kezelésében való részvételre, amit a magyar kormány mérlegelt, egyeztetett a hat parlamenti párttal, megnéztük erőforrásainkat, nemzeti érdekeinket, megvizsgáltuk a részvétel nemzetközi kihatásait, és végül erőnkhöz mérten, lehetőség szerint humanitárius jellegű felajánlást tettünk. A Medgyessy-kormány felcserélte a sorrendet. Felajánlással, felkínálással kezd, majd ezt követően megmagyarázza, hogy ez felkérés volt, és örüljünk, hogy csak ezt kérték tőlünk. Ha az ellenzék kérdésekkel meri zaklatni a kormányt, és rá mer mutatni azokra az ellentmondásokra, amelyeket a vak is lát, akkor durva, fölényes kioktatásban részesülünk. A szocialista– szabad demokrata hatalom kezdeti asztal fölötti szerénységét és asztal alatti rugdosását felváltotta a nyílt, arrogáns stílus, és már egyre kevesebb miniszter képes megőrizni szerényre festett arcát.
A parlamenti demokrácia működési rendszerének alapja, hogy az ellenzék folyamatosan figyelemmel kísérje a kormány tevékenységét, számon kérje a kormánypártok választási ígéreteit, rámutasson a kormány által meghozott döntések hiányosságaira, kérdéseket tegyen fel a kormány tagjainak intézkedéseikkel és nyilatkozataikkal kapcsolatban. A nemzeti közép kormánynak örülnie kellene, hogy az ellenzéke felhívja a figyelmet az elkövetett vagy bekövetkező hibákra, hiszen az MSZP és az SZDSZ nem arról híresült el, hogy a párton belüli kritikának teret engedne. A Medgyessy-kormányt, úgy tűnik, még véletlenül sem érintették meg a görög filozófia máig érvényes gondolatai, bár ezen nem csodálkozom, hiszen Antall József már 1990-ben utalt arra, hogy a szocialista vezetők Marxtól is csak a tőkét ismerik. Mit is üzen az utókornak Szókratész egyik tanítványa, Antisztenész? „Oda kell figyelnünk ellenfeleinkre, mert ők az elsők, akik felfedezik hibáinkat, gyengeségeinket.” Ha nemcsak szegénységpárti vezetője lenne a kormánynak, hanem érzékelné az említett gondolat lényegét, köszönettel tartozna a Fidesznek, amikor a kormány által elkövetett hibákra felhívja a figyelmet. Ráadásul mindezt nem tízezer dollárért tesszük, mint Medgyessy külhoni tanácsadója, Ron Werber úr, aki persze a gyűlöletkeltő kampányban utolérhetetlen.
A szerző a Fidesz biztonságpolitikai kabinetjének vezetője