Konrád György világhírű magyar író beperelte Lovas István újságírót, aki egy rádiójegyzetben Konrád György életrajzának néhány homályos pontjáról mondta el véleményét. A per nyilvános, a vád és a védelem által csatolt dokumentumok egyaránt az ügy tisztázását kívánják szolgálni. A tét mindkét félnek jelentős, hiszen egyrészt a szavahihetőség forog kockán, másrészt Konrád Györgynek – úgy látszik – létkérdés, hogy jogerős bírósági ítélet is igazolja: soha, sehol, semmikor nem működött együtt a Kádár-korszak politikai rendőrségével; nem kötött alkut a pártállam vezetőivel; nem árulta el sógorát.
Konrád Györgyöt és Szelényi Ivánt közösen írt kéziratuk (Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz) miatt 1974 október végén hat napig előzetes letartóztatásba helyezték. Az ügyben tíz helyen tartottak házkutatást, ám a kéziratból csak egy példány jutott a politikai rendőrség birtokába. Konrád sógora, Sándor Ernő lakásán is eredménytelenül zárult az első házkutatás 1974. október 22-én.
Az itt közölt Konrád-levél, amit a felperes csatolt be a bírósági bizonyítékok közé, mind ez idáig nem kapott nyilvánosságot, pedig fontos kordokumentum. 1974 őszén–telén egy felívelő pálya egyik állomásához érkezett a levél szerzője. Álláspontját ismerteti egy családját is érintő és egész további karrierjét döntően befolyásoló ügyben.
A pártállam legfőbb kegyosztójához (Igen tisztelt Aczél elvtárs! megszólítással) fordul Konrád György. Már a megszólítás is jelzi a szerző és Aczél György között fennálló kapcsolat jellegét, hogy nem a hűvös és tartózkodó, pártállami füleknek idegenül csengő úr megszólítást, hanem a kommunista berkekben egymás között használt elvtárs formulát választja a levél írója.
Aczél György, mint Révész Sándor monográfiájából (Aczél és korunk) is tudhatjuk, személyesen szerette intézni a kényes ügyeket. A személyes ügymenet a telefonos kapcsolattól a hivatalában történt meghallgatásokon keresztül a közös vacsorákig terjedt. (Aczél és a politikai rendőrség (III/III) szoros kapcsolatáról a Történeti Hivatal számos dokumentuma nyújt szemléletes képet.) Konrád György is személyes kapcsolatban állt Aczél Györggyel. Ezt erősíti meg Konrád levelének második mondata, amelyben a vizsgálati fogságból nemrég szabadult író így fogalmaz: „Kritikussá vált helyzetemnek azokat a megoldási módozatait, amelyeket ön személyes beszélgetésünk során (kiemelés tőlem: M. Á.) elképzelhetőnek gondolt, néhány kiegészítéssel magam is elfogadhatónak tartom.”
Erről a Konrád-levélről nem olvashattunk a demokratikus ellenzék történetét három vaskos kötetben feldolgozó munkában (Csizmadia Ervin: A magyar demokratikus ellenzék). Révész is csak a levélben jelzett személyes kontaktusra utal könyvében, de nem idézi Konrád levelét. Pedig mindkét mű hosszasan taglalja Konrád és Szelényi kéziratának ügyét.
Egyébként Konrád György már 1978-ban, Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című könyv utószavában közzétehette volna e négy évvel korábban Aczél Györgyhöz írott levelét. Konrád György akkor másik megoldást választott. A könyv német fordítójához írt levelét adta közre, amelyből teljesen kihagyta sógora furfangos ügyességét a kézirat elrejtése során, illetve a saját szerepét a kézirat rendőrkézre juttatásában. Persze ha akkor mindezt közli, a magyar és a nemzetközi közvélemény is másként értékelte volna 1974-es néhány napos fogva tartását, majd hirtelen szabadulását a BM Vizsgálati Osztály Gyorskocsi utcai fogdájából. A szabadulás előtt a szerzőknek kivándorló-útlevelet ajánlott a vizsgálat vezetője.
Konrád György kiszabadulása után így fogalmaz Aczél Györgyhöz írott levelében: „Nem szeretném, ha »Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz« című Szelényi Ivánnal együtt írott tanulmány-nyersfogalmazványunk megsemmisülne. Ezért kérem, hogy helyezzék annak kéziratát letétbe valamely erre hivatott tudományos intézmény, levéltár, vagy esetleg az Országos Széchényi Könyvtár zárt osztályán. Kérem továbbá, fontolja meg e tanulmány esetleges zártkörű megjelentetését. (…) A nyomozás megszüntetése előtt magam adtam át a politikai rendőrségnek a fenti kézirat két hátralévő másolati példányát. Azok megőrzésére előzően sógoromat, Sándor Ernő könyvtárost (…) kértem meg. Megállapodásunk keretében a vizsgálat vezetője, Bölcsházi őrnagy kijelentette, hogy rokonaimat semmiféle hátrány nem fogja érni, amiért kérésemre a kéziratot eltették.”
A gépelt kézirat mindhárom példánya, részben Konrád György személyes közreműködésével, a magyar politikai rendőrség kezébe került. Arra vonatkozóan, hogy nem maradt több példány a szerzők kezében, éppen a fent idézett kérés (Aczél helyezze el valamelyik közgyűjteményben, vagy jelentesse meg „pártbizalmas” kiadványként) lehet az igazolás, valamint az ezzel egybevágó nyilatkozat, amelyben Szelényi Iván 2002 nyarán a Magyar Hírlapban elmondta, hogy három végleges példány volt az elkészült kéziratból. Igaz, szó esik egy munkakópiáról is ebben az interjúban, ez a példány azonban Szelényi elmondása szerint egészen a rendszerváltozás utáni időkig egy budapesti pincében porosodott. Korábban már egy tanulmányomban (Füstbe ment legenda, Magyar Nemzet, 2002. április 6.) részletesen összefoglaltam a kéziratpéldányokra vonatkozó adatokat, a szerzők nyilvánosan közreadott verzióit e tárgyban. Itt és most csak annyit írhatok: meglehetősen furcsa, hogy immár négy kéziratpéldányról tesz említést Konrád György bírósági beadványa, ezzel 2003-ban felülírja minden korábbi saját és a szerzőtársa által ebben a konkrét kérdésben nyilvánosan közölt adatukat. A bírósági keresetlevél előtt következetesen mindenhol három kéziratpéldányról írtak és nyilatkoztak a szerzők. (Ugyanez olvasható Csizmadia és Révész könyvében is.)
Mivel e per megindulása előtt soha sehol nem találtam adatot arra, hogy háromnál több gépelt kéziratpéldányt készítettek volna, kevéssé látszik hitelesnek a keresetlevélben jelzett szaporulat. Sokkal inkább elfogadható Konrád György levelének azon kitétele, hogy a Szentjóbytól lefoglalt első példány után csak az a „két hátralévő másolati példány” létezett, amelyet 1974. október 27-én a rendőrökkel a lakásba érkező Konrád György személyes kérésére vett elő Sándor Ernő a működő cserépkályhából.
Erre az eseményre, valamint a kézirat elrejtésére és átadására Sándor Ernő így emlékezik: „…ott volt a kézirat, én nem keresem magamnak soha a bajt meg a gondot meg a problémát, de hogyha probléma elé kerülök, akkor gyakran találok megoldást rá. Gondoltam, ez se a spájzban, se a padláson, sem a pincében, sehol nem lesz jó helyen. És akkor találtam ki, hogy lehet egy égő kályhában kéziratot tárolni. Ez nagyon egyszerű volt, hengerbe csavartam, most nem tudom, hogy törülköző vagy vizes konyharuha volt a következő réteg, és egy dupla vagy tripla alufólia, és ez tökéletesen kiállta a kályhát. Az egyik kályhánkat, amelyik hideg volt a gyerekek szobájában, azt igencsak megpiszkálták, megbontották, de a másikat, amiben a tűz égett, azzal nem foglalkoztak. (…) Amikor hazaértünk, akkor kiszállt a Konrád három nyomozóval, és mondta, hogy az urak a rendőrségtől jöttek. Konrád mondta, hogy adjam oda a kéziratokat. Mondom, hogy milyen kéziratokat, nem tudok semmiről. De hát amit ideadott. Mondom, gyere ki a konyhába. Itt megkérdeztem, hogy megkínoztak vagy mi történt? Erről nem volt szó. Azt mondta, hogy később mindent elmagyaráz. Adjam oda nyugodtan. És akkor szétszereltem a kályhát, kipakoltam.”
Mire szolgáltat példát Konrád György levele, milyen következtetések vonhatók le pályája alakulása és a fenti levél hol kérelmező, hol fenyegető hangsúlyaiból? Konrád személyével – mint külföldön is ismert íróval – ekkoriban kezd foglalkozni a nyugati média. Ismertsége a „liberális” Kádár-rendszernek lehetőséget nyújt a kegy gyakorlására. Konrád György a hetvenes évektől kezdve szabadon publikálhatja munkáit idegen nyelveken, Magyarországon cenzúra alá eső munkáit szintén kiadják nyugati magyar könyvkiadók. A magyar szamizdat ünnepelt szerzője. Nyilatkozatait a világsajtó és a nyugati magyar nyelvű rádióadók közvetítik. Nyugati meghívásoknak tesz eleget, amikor ösztöndíjasként magyar útlevéllel utazik külföldre. Egy esetben maga Aczél György üzen neki, hogy maradjon még három hónapig külföldön, és ne nyilatkozzon nyugati rádióknak, amíg ügyében elül a vihar. (Ekkor előterjesztés készül ügyében, hogy távollétében fosszák meg magyar állampolgárságától.) Konrád külföldön marad, majd sértetlenül hazatér. Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz 1978-ban jelenik meg az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem (Bern) kiadásában. Konrád 1974-ben lezárt vizsgálati jegyzőkönyve tartalmazza azt a dokumentumot, amelyben kötelezettséget vállal, hogy nem adja ki a kéziratot… Eljárás ekkor sem indult ellene. Politikai nyilatkozatai, nyugati kitüntetései alkalmából hazai sajtótámadások érik, személyét támadja a Népszabadság és más lapok is. Célszemélyként szerepel a III/III-as aktákban.
Az itt közzétett levél ékesen bizonyítja, hogyan formálódott az alku Aczél György és Konrád György között. „Nagyon köszönöm, hogy ügyemmel személyesen foglalkozik” – írja levele végén
A cinkos szerzője.
Hogy ki mit tartott be ezen alku pontjai közül, és hogyan alakult az alkufolyamat, ennek kiderítése a jövő történészeire váró feladat. Azt már ma is tudjuk, hogy egyik fél sem tartotta be adott szavát.
Egy biztos: ennek az ügynek az igazi hőse többé már nem a kéziratát a rendőrségnek átadó író, hanem a titkosrendőrség eszén is túljáró alkalmi „kályhás”, aki szenvedő alanya lesz a továbbiakban a „liberális” Kádár-rendszer ösztöndíj-, útlevél- és foglalkoztatáspolitikájának.
(A cikkel kapcsolatos további információk és dokumentumok az mno.hu Titkos ügyek című dossziéban az interneten olvashatók.)
***
Igen tisztelt Aczél elvtárs!
Alapos megfontolás után úgy döntöttem: ha nem muszáj, vagyis ha alapvető, alkotmányban biztosított írói és emberi jogaimmal hazámban is élhetek, nem vándorolok ki külföldre. Kritikussá vált helyzetemnek azokat a megoldási módozatait, amelyeket ön személyes beszélgetésünk során elképzelhetőnek gondolt, néhány kiegészítéssel magam is elfogadhatónak tartom.
A következőket kérem:
1. Szelényi Iván barátomat, aki kivándorlási kérelmét az Útlevélosztályhoz formálisan is benyújtotta, bonyodalmak nélkül, mielőbb engedjék ki az országból.
2. Tartsák tiszteletben írói dolgozószobámat, mentesítsenek a rendőrségi házkutatásoktól, esetleges kéziratelkobzásoktól, írói munkámat ne a rendőrség ellenőrizze, a magyar államot ne a politikai rendőrség képviselje velem szemben.
3. Oldjanak fel velem és hozzátartozóimmal szemben minden diszkriminációs, jogkorlátozó intézkedést. Publikálhassak, mint bárki más, utazhassam, mint bárki más, kérelmemre a Belügyminisztérium oldja fel a tavaly hozott és a most újból megerősített utazási tilalmat.
4. Szociológusként vagy íróként engedjenek el legalább egy évre külföldre munkavállalási engedéllyel vagy valamely írói ösztöndíjajánlat elfogadására. Kintlétemnek mintegy a fele idejében a feleségem is velem lehessen. Ha külföldi tartózkodásom meghosszabbítását kérni hazajövök, ne utasítsák el kérelmemet. Ebben a tekintetben tehát nem kérek többet, mint amit bármely cigányprímásnak megadnak.
5. Ugyanezt kérem Bíró Yvette részére. Oldják fel utazási tilalmát, tegyék számára lehetővé, hogy szakmai meghívásának eleget téve, legalább egy évig külföldön dolgozhasson.
6. Járuljanak hozzá a Látogató című regényem évek óta folyamatosan tervbe vett második kiadásához. Tegyék lehetővé, hogy a Kardos Györggyel, a Magvető Kiadó igazgatójával történt elvi megállapodásunk szerint, némi szerzői rövidítés után a Városalapító című regényem megjelenhessen.
7. Minden szépirodalmi munkámat, ezen belül azokat is, amelyeket a magyar kiadók valamilyen megfontolás miatt egyelőre nem tudnak kiadni itthon, a Szerzői Jogvédő Hivatal továbbíthassa az általam megjelölt külföldi kiadóhoz, és az érvényes devizajogszabályoknak megfelelően tiszteletdíjaimat átutalja.
8. Nem szeretném, ha „Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz” című Szelényi Ivánnal együtt írott tanulmány-nyersfogalmazványunk megsemmisülne. Ezért kérem, hogy helyezzék annak kéziratát letétbe valamely erre hivatott tudományos intézmény, levéltár, vagy esetleg az Országos Széchényi Könyvtár zárt osztályán. Kérem továbbá, fontolja meg e tanulmány esetleges zártkörű megjelentetését.
9. A nyomozás megszüntetése előtt magam adtam át a politikai rendőrségnek a fenti kézirat két hátralévő másolati példányát. Azok megőrzésére előzően sógoromat, Sándor Ernő könyvtárost, II., Keleti Károly u. 50. sz. alatti lakost kértem meg. Megállapodásunk keretében a vizsgálat vezetője, Bölcsházi őrnagy kijelentette, hogy rokonaimat semmiféle hátrány nem fogja érni, amiért kérésemre a kéziratot eltették. Azóta feleségem nővére, Sándor Ernőné, a Felsőoktatási Kutató Intézet tudományos munkatársa szolgálati útlevéllel Bulgáriába utazott volna, a rendőrség azonban megtagadta tőle az útlevelet azzal az indoklással, hogy kiutazása közérdeket sért. Ezt az elutasítást igazságtalannak tartom, s az elhangzott kijelentés visszavonásaként értelmezem. Sógorom, Sándor Ernő, a Kultúrkapcsolatok Intézete révén egyéves japán ösztöndíjajánlatot kapott nyelvtanulás céljából. Több éve tanul japánul, életcélja, hogy japán irodalmat fordítson magyarra. Utazását az Ösztöndíjtanács jóváhagyta. Most azonban joggal aggódom, hogy a Belügyminisztérium ezt az utazást is esetleg megakadályozza. Kérem, mentesítsék rokonaimat minden hátrányos diszkriminációtól, amelyek büntetésképpen miattam érnék őket.
Úgy gondolom, hogy a fenti kérések nem teljesíthetetlenek. Csak olyasmit kérek, amit a törvény és a magyar állami szervek más magyar állampolgárok számára is biztosítanak. A felsorolt kérések előterjesztésére, amelyek nem terjednek túl az ön által személyes beszélgetésünk során elvileg lehetségesnek ítélt kereteken, az ön ösztönzésére határoztam el magam, annál is inkább, mert írói létemet tartósan csak hazámban tudom elképzelni, és mert nem szeretnék a külföldi lapok politikai botránykrónikájában szerepelni. Ha viszont a legmélyebb sajnálatomra azt kellene tapasztalnom, hogy az írói létemet korlátozó diszkriminációs intézkedéseket nem oldják fel, valamint a hozzátartozóimat sújtó jogkorlátozásokat nem szüntetik meg, akkor továbbra is indokoltnak látszik, hogy átmenetileg családommal együtt külföldön lakjam, és ennek megfelelően a számomra több országból biztosított letelepedési lehetőségekkel, valamint a Belügyminisztérium által felajánlott kivándorlási lehetőségemmel élve, konzuli kivándorló útlevelet kérjek, természetesen magyar állampolgárságom fenntartásának deklarált igényével.
Kérem Aczél elvtársat, tegye számomra lehetővé, hogy az itthon maradás alternatíváját választhassam, s mielőbb megbizonyosodhassam arról, hogy Magyarországon élő magyar íróként is, elemi szabadságjogaim sérelme nélkül, nyugodt feltételek között dolgozhatom.
Nagyon köszönöm, hogy ügyemmel személyesen foglalkozik.
Teljes tisztelettel
Konrád György
Budapest, 1974. december 4.
origo.hu
Tömegkarambol volt Sümegnél
