Délszláv körkép: szlovének, szerbek – és mi

Tavaly december 23-án beiktatták hivatalába az 52 éves közgazdász végzettségű Janez Drnovseket, aki így a Szlovén Köztársaság második államfője lett. Hivatalát Szlovénia legnépszerűbb politikusától, a 61 éves eddigi államelnök Milan Kucsantól vette át. Drnovsek aktív miniszterelnökként indult az elnöki posztért, s nyerte meg a kétfordulós közvetlen elnökválasztást. Szlovéniát már akkor is nehéz volt összehasonlítani Szerbiával, amikor még „egy ország volt(ak)”, ma meg már szinte lehetetlen és fölösleges is azt a gazdasági és politikai stabilitást, eleganciát és kultúrát, azzal a balkáni (állam)politikai bohózattal, ami Belgrádban zajlik. Szerbiában már fél éve folyamatos és eredménytelen elnökválasztási cirkusz folyik: kisstílű acsarkodás, tragikomikus nacionalista-soviniszta-rasszista „politikusok” és pártocskák között. (Jugoszlávia, pontosabban Szerboszlávia, ahogyan Milan Kucsan nevezte, az egyetlen európai ország (!?) bizonytalan területével és még bizonytalanabb párjával, Montenegróval – ahol szintén eredménytelen volt az elnökválasztás –, amely nem tagja az Európa Tanácsnak.)
De térjünk is inkább vissza Ljubljanába, ahol karácsony előtt két nappal, egy politikusból a nyolcvanas évek közepétől fokozatosan államférfivá váló személyiség, Milan Kucsan ismét a csúcson fejezte be politikai pályafutását, ahová immáron másodszor ért föl. Először 1991. június 26-án, amikor államfőként kikiáltotta a független és önálló Szlovén Köztársaságot. (Az aktus alatt a jugoszláv légierő harci gépei alacsonyan köröztek Ljubljana fölött, 20 kilométerre a fővárostól megindultak ellenük a jugoszláv hadsereg tankjai!) Hazánk ekkor már majdnem kétéves köztársaság volt. Az államfőjelöltet a csak valamivel jobban ismert új miniszterelnök 1990 nyarán úgy mutatta be (többnyire még dolgozó) népünknek, mint régi jóbarátját, meghurcolt, börtönviselt, ’56-os forradalmárt. Röviddel Göncz Árpád államfővé választása után pedig már azon gondolkodhattunk, hogy milyenek lehetnek Antall József miniszterelnök ellenségei, ha ilyen a barátja?

A „magyar modell” szerb változata

Ha az új köztársaságok genézisét vizsgáljuk, azt azért tényként szögezhetjük le, hogy az oroszok kulturáltabban hagyták el Magyarországot, mint a szerbek Szlovéniát. A Szlovén Köztársaság kikiáltása harciasra sikeredett, a magyaré meg olyanra, amit megszoktunk 45 év alatt. Még szerencse, hogy Szűrös Mátyásnak, a parlament akkori elnökének helyén volt az esze, s nem ideiglenes köztársaságot kiáltott ki. Szlovénia rövid, de emberéleteket is követelő háborúval kezdte független létét, mi meg kicsit háborogva indultunk, bicegve, vagy ahogy a köztiszteletben álló Püski Sándor mondta: „megzápulva”.
Ha Pestről csak egy pillantást vetünk Belgrádra, a közelmúlt furcsa fintorát, torz (tükör)képét láthatjuk, ugyanis a politikai káoszban és apátiában szenvedő (maradék) Jugoszlávia a választási csiki-csuki feloldására a „magyar modellt” tartja az utolsó lehetőségnek. Eszerint Natasa Micsics, a szerb parlament elnöke ideiglenesen (már megint ez az ideiglenes) átül egy kicsit a szerb elnöki székbe (is). Aztán vagy új választások lesznek, vagy… folytatódhat a „magyar modell”: a parlament választ majd új elnököt – ha nem lesz közben nagyobb zár (például polgárháború) –, mivel Milan Milutinovics szerb elnök mandátuma időközben lejárt, s azóta már Hágában időzik. Milutinovics már egy jó éve tudta, hogy mi vár rá, érdekes lehetett úgy elnökölni, hogy az államfői szék utáni következő „ülőalkalmatosság” a vádlottak padja lesz! A szövetségi elnök, Vojiszlav Kostunica politikai pályája pedig könnyen a semmibe vezethet akkor, ha a jugoszláv szövetségi elnöki poszt megszűnik, s erre egyre nagyobb az esély. Ezért „hajt” úgy Kostunica a szerb elnöki „trónért”, még a választások után is: bírósághoz fordul, perel, újraszámoltat, szavazói névjegyzéket szűkíttetne (utólag). Mielőtt a jugoszláv államfő erőfeszítéseit megmosolyognánk, gondoljunk csak a Clinton utáni Al Gore–Bush II. „döntőre”!
A fenti sorok is azt bizonyítják, hogy igen sokféleképpen lehet befejezni az „államelnökösködést”. Míg Milan Kucsan a NATO és az Európai Unió kapujáig vezette el Janez Drnovsek miniszterelnökkel karöltve Szlovéniát, addig Jugoszlávia szinte az összes nemzetközi szervezetből kikerült, kivéve a hágai Nemzetközi Bíróságot.
Vajon mit tudhat ez a két szlovén (korábban jugoszláv és kommunista gyökerű) államférfi – a megszakításokkal együtt is majdnem tíz évig miniszterelnök Drnovsek és a háromszor is demokratikusan és közvetlenül megválasztott volt államfő Kucsan – a politikusi „mesterségből”, amit a szerbek nem, a magyarok meg csak félig? Mi a titkuk?

Egészséges és „beteg” rendszerváltások

Erre a kérdésre nem ad egyértelmű választ a magyar sajtó (fel sem teszi), pedig szinte mindent megír róluk. A Magyar Nemzet (2002. december 3.) még azt is, hogy Drnovsek három tevét kapott Kadhafi líbiai elnöktől még „el nem kötelezett korában”. A HVG pedig komplett orvosi kórképet is közöl a szlovén miniszterelnök betegségeiről: „1999-ben a veséjéből távolítottak el egy daganatot, idén májusban pedig kiderült, hogy a tüdejét is megtámadta a rák…” Ha már a betegségeknél tartunk, egészítsük ki a HVG-t azzal, hogy Milan Kucsan elnök vesekővel küszködött, de transzuretális műtéttel, vágás nélkül, megszabadították köveitől a ljubljanai klinikai központban.
Nálunk még valahogy ez a betegség dolog is másképpen van. Halálosan beteg miniszterelnökünk már nekünk is volt, majd szenvedélybeteg is. Antall Józsefet tisztességgel eltemettük, Horn Gyula pedig még itt van közöttünk, s láss csodát, mindkettő egyre népszerűbb, úgy a kormánypártok, mint az ellenzék oldalán! Tehát a kór nem akadály, inkább a (fiatal) kor. A még mindig fiatal(os) volt miniszterelnök, Németh Miklós még a saját pártjának sem kellett, inkább a jó tíz évvel idősebb volt beosztottjai. A még fiatalabb és sokkal tehetségesebb miniszterelnökként egyenletes teljesítményt nyújtó Orbán Viktor mögött meg nem állt párt. Így az előbbi nem indulhatott, az utóbbi pedig – ezúttal – elveszítette a választást, annak ellenére, hogy magyar politikus ekkorát még nem finiselt. Ezen két konkrét példa is mutatja, hogy Magyarországon még senki nem kapott kétszer lehetőséget, folyamatos vagy megismételt bizonyításra (a közéletből és a köztudatból kizuhanó Göncz Árpád legitimitása parlamenti „ajándék” volt), ellentétben a szlovén vezetőkkel.

Tájkép a földrengés előtti Jugoszláviáról

Milan Kucsan és Janez Drnovsek intenzív csúcspolitikai szocializációja 1986 és 1991 között zajlott, egy meglehetősen bonyolult pártállam-politikai struktúrában. A „balkáni Napóleon” – Márai Sándor nevezte így Titót – halála (1980. május 4., 15 óra 5 perc, Ljubljana) után a kollektív államfői testület veszi át a hatalmat az örökös (vajdasági magyar „mű”-fordításban „életfogytiglani”) köztársasági elnöktől, aki minden rangot (pártfőtitkár, marsall, köztársasági elnök) begyűjtve 1943. november 29-től Jugoszlávia teljhatalmú vezetője. Ezután a JSZSZK elnöke évenként cserélődik (helyi műszóval: rotál), miközben 8+1 kormány (szerb, horvát, szlovén, macedón, montenegrói, bosznia-hercegovinai, vajdasági, koszovói, valamint a szövetségi) is működik és „hatalmon van” kilenc (!) kommunista párt (azért nem nyolc, mert a Jugoszláv Néphadseregnek külön (!) kommunista pártja is van). Ezek csúcsszerve a JKSZ, a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége. Bármilyen hihetetlen, de rendőrség is kilenc van és népfront is. Ezrével szaladgálnak, helyesebben értekezleteket tartanak az országban a „kis Titók”: szövetségi, köztársasági, tartományi, állami, párt- és kormányzati önigazgatási tisztségviselők (káderek), akik szinte követhetetlen módon, posztjaikon is váltogatják egymást. A Tito nélküli titoizmus évtizedében (1980–1990) békésen megfért egymással a száguldó infláció és a szabad devizarendszer, a rohamosan növekvő munkanélküliség és a hazalátogató milliós vendégmunkás-áradat, a zuhanó életszínvonal és a virágzó belső és nemzetközi turizmus, a 30 milliárd dollárt meghaladó államadósság és a világszínvonalon megrendezett téli olimpia (Szarajevó, 1984), a modernitásra való törekvés és a partizán-kultusz – 1986-ig. Ebbe az ólmeleg helyzetbe robban bele 1986. szeptember 26-án a Belgrádban megjelenő legolvasottabb napilap, a Vecsernje Novoszti „szemelvényválogatása” a „szerb Mein Kampfból”: a Szerb Művészeti és Tudományos Akadémia memorandumából. Nem túlzás a két „művet” egyenrangúsítani, mivel mindkettő „eszmeisége” háborúban és genocídiumban manifesztálódott. Megdöbbentő, hogy míg az egyik egy paranoiás őrült saját, addig a másik a szerb akadémikusok (!) kollektív terméke, azonos – kizárólag a sérelmekre, a belső elnyomatásban szenvedő néplélekre és a külső összeesküvést szövő galád erőkre – hivatkozási alappal. Az „akadémikusi tézisek” – bővebb elemzésüktől eltekintünk – nyíltan támadták Szlovéniát, Horvátországot, Koszovó-Metohiját, a horvát Titót, a szlovén Kardeljt (az önigazgatási szocializmus apostolát), mint a Jugoszláviában alávetett szerb népen élősködő ősi ellenségeket. Még talán az összjugoszláv politikai földrengést kiváltó „förmedvény” is kezelhető lett volna valahogyan, ha a nyolcvanas évek második felében nem jelenik meg a memorandum szellemének testet öltött alakja: Szlobodan Milosevics, aki hatalmát 1987– 1988-ban szilárdítja meg Szerbiában, s elindul a lenini úton.

Ljubljana és Belgrád: Nyugat és Kelet

Milan Kucsan a damaszkuszi utat választja. A Mura-vidéki születésű, egy kicsit magyarul is beszélő, jogi végzettségű, egykori katonai hírszerző (nem kémelhárító, az a D–209-es), majd hosszú évtizedekig masszív, de nem ortodox pártfunkcionárius (a hetvenes években a Szlovén Kommunista Szövetség KB-titkára, 1982–1986 között a JKSZ KB elnökségének tagja, 1986 és 1989 között a Szlovén Kommunista Szövetség KB elnökségének elnöke) egész további politikáját a Milosevics-rendszer elleni fellépésre és szembenállásra építette. Így a Kucsan vezette Szlovénia az első (tag)köztársaság, amely bevezeti a többpártrendszert, s a szlovén küldöttek 1990 januárjának végén otthagyják a JKSZ XIV. – Belgrádban megrendezett – rendkívüli kongresszusát. Janez Drnovsek is 1990-ben int végső búcsút a jugoszláv fővárosnak, ahonnan egyévi szövetségi államelnökösködés után távozik. Ő volt a szövetségi Jugoszlávia utolsó előtti államfője. (Az utolsó Stipe Mesics, a jelenlegi horvát államfő, akinek erélytelensége és cinizmusa is hozzájárult az ország széteséséhez.)
Amíg Szlovénia az európai parlamentáris és piacgazdasági értékek mellett kötelezte el magát, addig Szerbia az etatista, antidemokratikus, államszocialista berendezkedés mellett „döntött”, ugyanis vezetője (népvezére) csak így tudta megőrizni korlátlan hatalmát; „népének” Nagy-Szerbiát és Nagy-Jugoszláviát ígérve nacionalista majd soviniszta retorikával, manipulált provokációkkal és szélsőséges etnikai intoleranciával. A Milosevics által vezetett Szerbia így válik elsődleges szeparatistává, s szinte „meggyőzi” a kisebbeket, elsősorban Szlovéniát és Horvátországot, hogy a délszláv államszövetség így nem tartható fenn tovább. A kilencvenes évek elejére az önálló szlovén úton járó Milan Kucsan Szlobodan Milosevics mumusává válik, s azzal, hogy még a háborút is meri vállalni, sokkolja a szerb diktátort. Mire Milosevics magához tér a „Blitzkrieg” vereség után, addigra már Kucsan „exportálja” a délszláv háborút, s a szlovének helyére „belép” (Szerbia által megtámadtatik) Horvátország, amely már nem ússza meg egy hét alatt a szerboszláv néphadsereg és a félkatonai bandák őrjöngését. Milosevics, aki mérhetetlen hatalmi mámorában „Tito”, szembetalálja magát – egy a külsőségeiben és ambícióiban Titót egy kissé megkésve és archaikusan utánzó horvát elnökkel – Franjo Tudjmannal.

Szlovénia: nemzeti színű sikertörténet

Milan Kucsan baloldali értékrendű, de pártok fölött álló államfővé válik, Janez Drnovsek a nemzeti liberális oldalon és pártszövetségekben találja meg a politizáláshoz (kormányzáshoz) szükséges színteret. Évtizedes együttműködésük – amely nem súrlódásmentes – mindenképpen konszenzuális alapú. Ennek írott és íratlan szabályai (a „nem eltérés” az önálló szlovén úttól) nem változnak az évek folyamán. A délszláv politikai és háborús dzsungelben világossá vált számukra, hogy elsősorban és kizárólag a szlovén nép érdekeit kell képviselniük. A kilencvenes évek elején nem „ácsoltak házioltárt” a Világbanknak és a Nemzetközi Valutaalapnak, fittyet hányva a neoliberális gazdasági modellre. Nem istenítik az OECD-t, értékén kezelik a NATO-t és megtalálják az egyensúlyt az Európai Unió és az Amerikai Egyesült Államok között. Szlovéniában ismeretlen fogalom a spontán privatizáció, nem kótyavetyélték el a nemzeti vagyont, különösen nem a nyereségesen működő állami vállalatokat, nincs erőltetett és túlhajtott privatizáció (ellentétben a többi exszocialista országgal), nem szolgáltatják ki az országot a multiknak, de támogatják a zöldmezős beruházásokat, s a mai napig szinte érintetlen a kétlépcsős szlovén bankrendszer. Az önálló szlovén út vállalásának – amely nem a mindenáron és mindenkinek megfelelés téves politikája – az eredménye a tízezer eurót meghaladó GDP, az évek óta állandó és kiszámítható 4,5 százalékos gazdasági növekedés és a hét százalékot alig meghaladó munkanélküliség. Szlovénia is csak egy bő év múlva lesz az Európai Unió tagja, de már „lekörözte” Spanyolországot, Portugáliát, Görögországot, az újonnan belépőkről nem is beszélve, miközben csúcspolitikusai nem szaggatták ketté a szlovén társadalmat.
Hát ez lenne Milan Kucsan, s az általa az államfő választáson is támogatott Janez Drnovsek (aki ma már az első szlovén közjogi méltóság) titka.
Ez is egy út! S út a mienk is. S út a szerbeké is?
A szerző a Ljubljanai Tudományegyetem első magyarországi vendégoktatója volt 1981 és 1988 között