Politikai sandaság vagy tudatos elhallgatás

Sohasem hihettem, hogy az előítélet, a balvélekedés és tudatlanság alapja lehessen egy nemzet előmenetelének és boldogulásának – mondta Széchenyi. És most, az EU-csatlakozás okán, pontosan ott tartunk, hogy tudatlanságunk alapja vélekedéseinknek, előítéleteinknek, legyen az igenlő vagy elutasító.
Ma már érezni, hogy ez a tudatlanságban tartás nem véletlen, hanem nagyon is tudatos, politikai akarat. Nem tudom, hogy hányan vették a fáradságot, hogy utánanézzenek az EU-val kapcsolatos kételyeiknek, de az, aki megpróbálta, vajmi kevés hiteles információhoz jutott. Olyan akadályokon kellene átjutnia, amitnem is lát előre , mert a ködösítés, a valós információ elhallgatása mesteri fokon működik. És tájékoztatás ürügyén úgy tesznek, mintha tájékoztatni akarnának, pedig csak informálódni szeretnének rólunk. Erre utal a most postázás alatt lévő közalapítványi levél is.
Egyszerűnek tűnő, ám valós példán szeretném bemutatni, milyen módon működik az az információs gépezet, ami elvileg arra lett létrehozva, hogy korrekt módon tájékoztassa a magyar közvéleményt. A kérdés, amit tisztázni szerettem volna, számomra egyszerűnek és kézenfekvőnek tűnt. Ám a válasz megszerzése már igencsak horrorisztikus volt. Íme, az általam feltett kérdés: „Az ideiglenesen lezárt 28 fejezet részét képezi-e a koppenhágai megállapodásnak?”
A bejárt út a következő:
Európai Unió Kommunikációs Közalapítvány: – Felelősséggel nem tudok nyilatkozni.
Európai Tájékoztatási Központ: – Nem tudjuk, de feltehetőleg. A Külügyminisztérium honlapján nézzék meg, ők koordinálják a dokumentációkat és az információáramlást. Kérdezzék meg képviselőjüket, azért vannak. (Még ők voltak a legkonstruktívabbak.)
Az Európai Parlament információs irodája, ami a minap nyílt az Országház épületében: – Minden európai nyelven beszélnek, csak magyarul nem. A társalgási nyelv az angol. Kérdésünk: – Miért nem beszél senki sem magyarul? Válasz: – Ezt bonyolult lenne megmagyarázni.
És egy kedves kuncogás. Végül egy újabb telefonszám, mely nem válaszol.
Külügyminisztérium, EU-információs iroda: – Nem tudjuk. Felkapcsoljuk az EU-koordinációs osztályra.
Külügyminisztérium, EU-koordinációs osztály: – Kapcsolom a kollégát, egy pillanat. – Halló, EU-információs iroda. Válaszom: – Bocsánat, de itt már voltam, és a kérdésem ugyanaz: „Az előzetesen lezárt 28 fejezet része-e a koppenhágai megállapodásnak?” Reagálás: – Ja, kérem egy óra múlva hívjon vissza, addigra biztosan itt lesznek a kollégák. Tudja, a hóesés…
Egy óra múlva: Külügyminisztérium, gazdaságpolitikai főosztály, egy hölgy veszi fel a telefont. Felteszem a kérdést: – Nem értem! – Megismétlem. Válasz: – Már értem. Koppenhágában a még fennmaradó három fejezet, az intézményi, a verseny és a költségvetési lett lezárva. Az előző 28 fejezet véglegesnek tekintendő. Kérdésem: – Az előző 28 és a mostani három hol olvasható magyarul vagy angolul? Válasz: – Sehol. Most folyik az angol nyelvű szövegegyeztetés, és majd csak azt követően lesz lefordítva magyarra.
Tessék mondani, miről fogunk mi dönteni? Több alkalommal megkérdeztünk országgyűlési képviselőket, frakcióvezetőket, mezőgazdasággal foglalkozó politikusokat, hogy olvasták-e az EU- megállapodást. A válasz minden esetben az volt, hogy NEM. Már elnézést kérek minden parlamenti képviselőtől, pártpolitikustól, de milyen alapon merik tiszta lelkiismerettel azt tanácsolni nekünk, hogy szavazzunk igennel? Tudják egyáltalán, hogy hova hajkurásznak bennünket? Nem igaz, hogy nem volt elég ideje a kormánynak, hogy a már letárgyalt fejezeteket magyarra fordítsák, és közzétegyék. Ha akarták volna, akkor megtehették volna, még azzal a megjegyzéssel is, hogy a végleges megállapodásig még változhat mind szövegében, mind tartalmában. De így a politikai sandaság vádja mindenképpen ott lebeg a kormány feje felett.
A Külügyminisztérium honlapján 40-50 oldalas tájékoztató található a hatezer oldalas megállapodásról, amit objektív tájékoztatásnak minősíteni kissé túlzás lenne. Találkozni olyan érveléssel is –méghozzá hivatalos személyek részéről –, akik azt bizonygatják, hogy minek lefordítani magyarra és közzétenni a megállapodást, hiszen a kutya se fogja elolvasni. De hátha lesznek olyanok, akiknek munkaköri kötelessége lenne elolvasni a Magyarország jövőjét meghatározó szerződést, mint például az országgyűlési képviselőknek, pártpolitikusoknak, gazdasági szakembereknek, társadalomtudósoknak, újságíróknak stb.
Nem akarják tudni, vagy a „nem tudás” köpenyébe burkolódzva akarják megnyugtatni lelkiismeretüket? Vagy egyenesen félnek attól, hogy kitudódik, milyen megállapodást is akarnak velünk szentesíteni? Tényleg, milyet?!
A szerző újságíró