A kapitalista kommunizmus meséje

Talán dünnyögj egy új mesét, fasiszta kommunizmusét – írta József Attila a szocialista tankönyvekben nem sokat idézett Világosítsd föl című versében. Megfogadva a költő szavait, én egy újabb mesét dünnyögnék: a kapitalista kommunizmusét. Jelenlegi szocialista kormányunk ugyanúgy nem tűri az ellenvéleményt, mint a pártállami időszakban, s eszköztára is a Kádár-korszakot vagy akár az 1945–49 közti időket idézi. A letűnt módszerek mögött ugyanakkor már nem a marxizmus ideológiája áll, hanem a pragmatikus cél, hogy az MSZP–SZDSZ-vezetés és klientúrája minél rövidebb idő alatt minél nagyobb profitra tegyen szert. Kínos azonban, ha eközben a saját örökös gazdasági, politikai és médiahatalmukat kiépíteni szándékozók ellenvéleménnyel találkoznak. Ezért a kormány az ellenzéki érzelműeket, sőt az „aki nincs velünk, az ellenünk van” régi kommunista jelszava alapján a tőlük független gondolkodókat is minden eszközzel igyekszik ellehetetleníteni.

A politikai ellenfelek lejáratásának legfőbb eszköze a média, legyen szó televízióról, rádióról, írott sajtóról vagy internetről. Az, ahogy napjainkban a baloldali média a valós tényeket kifordítja, s saját politikai nézeteiknek megfelelő hamis állításokkal helyettesíti, továbbá az, ahogy korábbi sajtóhazugságokat újakkal helyettesít, már Orwell 1984 című klasszikusát idézi. Az ellenség és a barát nekik pillanatnyi politikai érdekeik szerint tetszőlegesen cserélhető, így lett a kezdetben favorizált Orbán Viktorból a baloldali sajtó egyes számú közellensége, míg a korábban gyűlölt Boross Péterből a Nap-kelte kedvelt riportalanya. Az egykoron a Varsói Szerződés tagjaként az imperialista Egyesült Államokat gyalázó politikusok ma Amerikát bálványozzák és szolgaian követik. Ha baj van a kormány háza táján, legyen az Pannonplast-ügy, paksi üzemzavar, a Magyar Bálint tárcája körüli botránysorozat, kórház-privatizáció vagy romboló oktatási törvény, akkor elterelendő a figyelmet ezen súlyos gondokról, minden rosszért politikai ellenfeleiket teszik felelőssé. Ahogy annak idején a fasiszta, reakciós, klerikális elemek, kulákok vagy ellenforradalmárok voltak a kormánypropaganda általános bűnbakjai, ma Kovács László és társai mindenért a fő gonoszt, Orbán Viktort és „az antiszemita, populista, öntelt, nacionalista” Fideszt teszik felelőssé. A megbélyegző jelzők nem sokat változtak, ahogy az azokat kreáló posztkommunisták sem.

1945 és 1948 között a kommunisták a rivális pártokat ügynökeik beépítésével, lejárató kampánnyal bomlasztották, s kényszerítették azokat legkövetkezetesebb tagjaik tömeges kizárására. A szalámitaktika az előző tizenkét évben sem volt ismeretlen eszköz, s a pártok bomlasztásához a tudatosan beépített hálózati emberek mellett a rivális pártok tagjainak ambícióit, hiúságát, sértettségét, illetve a köztük feszülő személyes és politikai ellentéteket egyaránt felhasználták. E módszerrel sikerült tartósan vagy végleg meggyengíteni a szociáldemokratákat, az FKGP-t, a KDNP-t, s két nagy pártszakadás után az MDF is a parlamenti küszöb határán vegetáló erő lett a legnagyobb kormányzó pártból. 1947-ben az MKP a hírhedt kék cédulás csalással tudott választási veresége ellenére hatalmon maradni. Bár a bizonyítékok mindörökre elvesztek, gyanítható, hogy a nemzeti oldal kommunikációs hibái, valamint a kereskedelmi televíziók tudatos, hazug, lejárató hadjárata mellett szavazói csoportok ajándékokkal és kedvező ígéretekkel való megnyerése s más – klasszikus és modern – tisztességtelen eszközök is közrejátszhattak a jelenlegi koalíció hatalomra kerülésében.

A Kádár-rezsim alatt az állam biztosította a lakosság megélhetését, ha az állampolgár nem bírálta a rendszert. Utóbbi esetben azonban állását kockáztatta. Az úgynevezett rendszerváltozás utáni két szocialista kormány sem járt el másképp, igaz, a Medgyessy-kormány politikai tisztogatása alaposabb, mint ahogyan az Horn Gyula regnálása idején történt. A kormánypártok klientúrájának szüksége volt elegendő mennyiségű pozícióra, ezért olyanokat is eltávolítottak, akiknek a szakértelmét egyetlen kormány sem vonta kétségbe. Ennek egyik ismert példája a kiváló közigazgatási szakember, Zsuffa István, akit több mint két évtizedig minden kormány alkalmasnak talált vezető államigazgatási pozíció betöltésére. Most azonban távoznia kellett. A helyzet fonákságára jellemző, hogy Jánosi György leváltásának állítólagos indokai közt az is szerepelt, hogy nem elegendő embert bocsátott el. Az, hogy számos minisztérium, közigazgatási szerv és állami cég esetében nemcsak a felső, de a kellő szakértelemmel bíró középvezetést is lecserélték, súlyos hibákat eredményezett. Nem véletlen, hogy a napjainkban is párját ritkító Kovács-féle tisztogatás után a magyar diplomácia sorozatban követ el baklövéseket. Csak a jéghegy csúcsát jelenti Paks, ahol a vezetés középszintig terjedő lefejezése éppen egy veszélyes, fokozott szakértelmet igénylő energiaágazatot sújtott. Az, hogy a kormány a politikailag megbízható, de a szakterülethez nem értő Kocsis István vezérigazgatót nevezte ki, s a többi vezetői pozíciót is hasonló szempontok alapján töltötte be, nagyban hozzájárult a súlyos bevételkiesést előidéző üzemzavarhoz. A kormánypárti politikusok rendszeresen támadják mindazon közjogi személyiségeket és politikai súllyal rendelkező intézmények vezetőit, akik nem a hatalmi erők utasítása szerint járnak el. Így került az MSZP-s, SZDSZ-es politika kereszttüzébe Polt Péter legfőbb ügyész, Kondor Katalin, a Magyar Rádió elnöke, Járai Zsigmond jegybankelnök vagy Szász Károly, a pénzfelügyelet vezetője.

A pártállami módszereitől szabadulni nem tudó és nem is akaró hatalom azonban nem éri be a felsoroltakkal. Korlátozza a gyülekezési, a sajtó- és a véleményszabadságot is. Amíg a rendőrség a bűnözőkkel szemben gyakran kesztyűs kézzel bánik el, addig a 2002. július 4-i Erzsébet hídi tüntetést kemény eszközökkel verték szét, majd a Batthyány-örökmécsesnél koszorúzó idős hölgyekkel szemben is kényszerintézkedést alkalmaztak. A múltját meg nem tagadó Salgó László országos rendőrfőkapitány az alkotmánynyal szembehelyezkedve javasolta, hogy a jövőben legyen tilos a Parlament előtt tüntetni. Salgó rendőrei számos helyen előállítottak a kormányfőt vagy annak politikáját kritizáló személyeket, máskor nem engedték be az ellenzéki érzelmű hallgatóságot a miniszterelnök beszédeire. A Medgyessyt árulónak nevező Loppert Dániel vagy a miniszterelnök pártállami múltját önkényuralmi jelképekkel illusztráló Barna Tibor ellen koncepciós eljárás indult; más esetben ellenzéki röplapok fénymásolását tiltották meg. A Fidesz közelinek nevezett cégek ellen indított koncepciós eljárások során nem riadtak vissza a veszélyeztetett terhes Happy End-vezető, Csépányi Nóra elleni lelki tortúrától, hogy a Berkecz Mária elleni, spanyol inkvizíciót idéző eljárásról ne is beszéljünk.

Miközben gyilkosságok, rablások, robbantások során megakad a nyomozás, vagy a rendőrség nem lép fel hatékonyan a futballhuligánok randalírozása ellen, a Pakson tüntető Greenpeace-aktivistákat brutálisan megverték. A kommunisták az 1945–1948 közti időszakban nemcsak hatósági úton, de párthű emberekből álló verőbrigádok útján is fizikai erőszakot alkalmaztak politikai ellenfeleikkel szemben. Ezen esetek közül a legismertebb a Magyar Függetlenségi Párt elnöke, Pfeiffer Zoltán 1947. augusztusi csongrádi nagygyűlésen történt megverése volt. Nem árt emlékezni, ha vezető politikusok ellen nem is, a polgári-nemzeti oldalhoz tartozó választási aktivisták ellen 2002-ben is követtek el fizikai atrocitásokat, még Szász Károly megverése esetén is felmerülhetett a politikai indíték gyanúja.

Kovács László és más MSZP-vezetők a Kereszténydemokrata Internacionálé magyarországi emberi jogi jelentését valótlannak tartva Magyarország lejáratásával vádolták a Fideszt s személy szerint Orbán Viktort. Nos, nem az ellenzék járatja le Magyarországot, hanem azok, akik nem tudnak elszámolni a múlt kísértetével, s sorozatosan megsértik az emberi jogokat. A munkásmozgalmi dalból jól ismert „harcos ököl” rendre lesújt a Párt ellenségeire, olykor jelképesen, olykor a maga fizikai valóságában. Aki ezt az öklöt irányítja, aki nem tudja elviselni, hogy a saját véleményén kívül más politikai nézetek is léteznek, sőt azoknak esélyegyenlőség jár, az járatja le hazánkat a nemzetközi demokratikus közvélemény előtt.

A szerző PhD-hallgató, polgári kör vezetője