A nagy átváltozás mítosza és gyakorlata

Józan ésszel áthidalhatatlan az az ideológiai, politikai kultúrabeli, erkölcsi különbözőség, ami az elődpárt (MSZMP) évtizedek alatt megtapasztalt attribútumai és az utódpárt (MSZP) feltételezett, célzott jellemzői között feszül. Itt most megpróbálok néhány jelenséget, folyamatot, taktikát felmutatni, amelyek segítették a szocialistákat a feloldhatatlan ellentmondások megkerülésében, a történelmi léptékű önvizsgálat és a pozitív önmeghatározás elodázásában.

A közvélemény dezideologizálása

A dezideologizálás sikeres alkalmazásának, hatásosságának két közvetlen történeti előzménye volt. A kommunista demagógia az ideológiai harc jegyében évtizedeken keresztül – rétegenként eltérően, de viszonylagos sikerességgel – sulykolta a néptömegekbe a nemzeti-keresztény ideológia bűnös voltát, mint olyat, ami elnyomáshoz, szegénységhez, fasizmushoz, antiszemitizmushoz vezetett. A korábbi társadalomintegráló erők, eszmék, értékek válogatás nélkül a reakció stigmáját kapták, és a szocializmus építésének eufóriájában sokan komolyan el is hitték, hogy az igazságos (szoc.) társadalom felépítésének kizárólagos akadálya a múlt visszahúzó erőinek továbbélése.
A másik előzmény maga a kommunista ideológia agresszív totalitarizmusa, majd sematizmusának, képmutatásának, valóságtól elszakítottságának, társadalmi haszontalanságának lelepleződése utáni teljes értékvesztése volt.
Kihasználva azt a társadalmi ellenszenvet, közönyt, bizonytalanságot és szarkazmust, ami a meghaladni vélt és a meghirdetett ideológiákat övezte, az MSZMP-örökösök az ideológiamentességet hirdették. Bármely politikai ideológiát mint negatív – a társadalmat, a kormányzást rossz irányba befolyásoló – jelenséget veszélyforrásként tüntettek fel, mintha az ideológia akadályozná a kormányzás szakszerűségét. A technokrata szemlélet és politikai pragmatizmus lett az „ideológiai” vezérelv.
Így vált elkerülhetővé a nyílt, egyértelmű viszonyulás a Kádár-rendszerhez, a létező szocializmus ideológiájához, a folyamatosság és a változás ideológiai kérdéseinek vizsgálata. A tudatos dezideologizálás jegyében sikerült azt a látszatot kelteni, hogy az ideológiai különbségek által generált feszültségek károsak (árkok), szétfeszítik a demokratikus kereteket, illetve veszélyeztetik a pozitív (kormányzati) célok megvalósítását.
Ezen dezideologizáló nézetrendszer szerint a rendszerváltozás már lezárult folyamat, és az új demokratikus erőtérben minden politikai és gazdasági szereplő azonos eséllyel indul, csak a tehetsége, szakértelme, pozitív (ideológiamentes) hozzáállása számít.
Valójában a dezideologizálás hivatott észrevétlenül és fájdalommentesen eltávolítani a szocialisták hátáról a bolsevik ideológia és hatalomgyakorlás púpját. A hasonló problémával küszködő médiaértelmiség támogatásával a folyamat (taktika) eredményeként sokan már arra sem emlékeznek, hogy valaha púposak voltak.

A szocialisták liberális legitimációja

Nem véletlen, hogy amennyiben egyáltalán meghatározható az utódpárt ideológiai jellege, akkor leginkább a liberalizmus jellemző rá. A liberalizmus mint a túlsúlyos állam lebontója, az egyetemes emberi szabadságjogok garanciája, a demokratikus intézményrendszer kialakításának vezérelvévé vált. A szocialisták a Szovjetunió megrendülésével felismerték, hogy Magyarországon elkerülhetetlen a diktatúra, a pártállam felbomlása, ami egy többpárti demokratikus intézményrendszer kialakulásához vezet. A nyolcvanas években meginduló dezideologizálási folyamatot kiegészítette a liberalizmus burkolt vagy nyílt követése, ami egyaránt segítette a hatalom átmentését (pl. spontán privatizáció) és a rendszerváltás ideológiai alapkérdéseinek kormányzástechnikai problémává szelídítését.
A liberális elvek mentén vezérelt demokratikus átalakulás arra is alkalmasnak bizonyult – különösen a privatizáció választott formája mellett –, hogy a régi nómenklatúra, kiegészülve új elitcsoportokkal, az információ, a tőke és a vélemények fölött gyakorolt korábbi monopolisztikus hatalmát konvertálja egy új típusú, túlsúlyos, de nem monopolisztikus hatalommá.
A szocialisták számára is nyilvánvaló volt, hogy bár az 1994-es választásokon abszolút többséget szereztek, a társadalom rendszerváltást igénylő részének abszurd és hihetetlen, ha a vezetésében, struktúrájában, gondolkodásmódjában alig változott utódpárt mint a demokratikus intézményrendszer legfőbb őre jelenik meg, míg a hagyományos szocialista szavazóbázis számára nehezen lesz elfogadható: a szociális biztonság teljes megrendülése, a közszolgáltatások privatizálása, a privatizáció terheinek (a posztkommunista vezető réteg feltőkésítése) szétterítése a társadalomra, a teljes felajánlkozás a multinacionális vállalatok részére.
Az ideális megoldás akkor az SZDSZ bevonása volt a hatalomba. Az SZDSZ mint konzekvensen liberális párt, addigra radikális antikommunizmusát levetkőzte, radikalizmusa az elveszített kilencvenes választást követően fokozatosan a nemzeti-konzervatív oldal ellen irányult, és egyre inkább elnéző semlegességet mutatott a szocialisták felé.
A történelmi alku megköttetett és rövid távon – ami most már három választási ciklust ölel fel – feltétlenül sikeresnek bizonyult. A liberális körök segítségével a szocialisták szalonképessé váltak, a liberális pecsét jelentette, hogy a szocialista kormányzat megfelel a demokrácia európai vagy még inkább az amerikai szabványainak. A hagyományos szocialista szavazóbázis pedig azt hihette, hogy a megszorító intézkedések, a teljes kiszolgáltatottság a liberális befolyás eredménye, amit a szocialisták lehetőségeikhez képest igyekeztek enyhíteni.

Ugyanakkor az SZDSZ is megtalálta számítását.

Támogatottságához viszonyítva aránytalanul nagy befolyást szerzett a gazdaságpolitikában, a pénzügyi szférában, a politikai közélet irányításában, a tömegkommunikáció, a kultúra területén. A színfalak mögött pedig a gazdasági érdekkörök békésen megosztozhattak a piacon (zsákmányon) és egyesíthették informális kapcsolati rendszerüket. Bár az utolsó kiélezett választáson az SZDSZ a mérleg nyelveként megint erős alkupozíciókat szerzett, a legitimáló szerepre egyre inkább alkalmatlan.
Pálfordulásával politikai tőkéjét felélte, ideológiailag meghatározó, mérvadó személyiségei elhagyták a pártot, támogatottsága oly mértékben csökkent, hogy a parlamenti küszöböt éppen átlépve önálló létéért küzd. Radikálisan nemzetietlen liberalizmusával leginkább a szélsőjobbnak titulált nemzeti radikalizmus ellenpólusaként jellemezhető. Az SZDSZ meghasonlása, elvtelen alkuja nagymértékben generálta a politikai erőtér radikális kettéosztottságát és egyben hozzájárult ahhoz, hogy az MSZP elkerülhesse a nyílt színvallást, a pozitív önmeghatározást.

Negatív önmeghatározás

A politikai aktorok gyakran folyamodnak ahhoz az egyszerű taktikához, hogy a politikai ellenfél negatívnak ítélt jellemzőit felnagyítva, eltorzítva, saját szembeállított különbözőségüket mint önmagukban pozitív értéket tüntetik fel. Ezt a politikai taktikát a liberálisok – a szocialisták teljes felsorakoztatásával – a politikai közéletet meghatározó módszerré emelték.
Első lépésben a jobboldal legradikálisabb képviselőinek legszélsőségesebb megnyilvánulásait kiragadva és a nyilvánosság reflektorfényébe állítva, azokat felnagyítva és általánosítva a jobboldal egészét mint a demokráciát veszélyeztető szélsőséges ideológiák talaján álló politikai erőt jelenítik meg. Második lépésben a balliberális oldal ennek ellenpólusaként a demokrácia, a tolerancia, az európaiság mintaképeként tűnik fel. Fontos eleme a módszernek a másik oldal mérvadó, vezető politikusait felhívni az elhatárolódásra. Ha elhatárolódnak, egy platformra kerülnek a balliberális oldallal, ha nem, akkor egy platformra kerülnek a démonizált szélsőséggel.
A módszer jellemzően két szálon működik, lényege mindkét esetben, hogy az egyébként (másutt Európában) az egészséges nemzettudat, a szólásszabadság megnyilvánulásaként tekinthető véleményt, jelenséget – csúsztatással, torzítással, hamis történelmi párhuzamokkal, felélesztett félelmekkel – beleerőszakolnak a nacionalizmus-sovinizmus-irredentizmus-fasizmus vagy a nacionalizmus-rasszizmus-antiszemitizmus-fasizmus „önbeteljesítő” logikai láncolatába.
Pozitív (ellen)vélemény hiányában a társadalmi, politikai alternatíváknak, nemzeti sorskérdéseknek ilyen csatornába terelése a nemzetközi balliberális nyilvánosság kitüntetett érdeklődésére és érzékenységére számíthat. Mára azonban ennek a politikai taktikának is nyilvánvalóvá váltak a korlátai. A teljes konzervatív oldalt nem lehet szélsőségesség címén a demokrácia kereteiből kiszorítani, nyilvánvalóan antidemokratikus, ha csak a balliberális elveket vallók minősülhetnek demokratának.
A minta és hivatkozási (igazodási) alapként tekintett európai országokról (nagyokról és kicsikről egyaránt) pedig kiderült, hogy sokkal erősebb a nacionalizmus, a megalázó megkülönböztetésekben és atrocitásokban is megnyilvánuló rasszizmus és antiszemitizmus, mint hazánkban. A jobboldali szélsőségesként jellemzett pártok régóta és sokkal nagyobb súllyal vannak jelen egyes európai parlamentekben és időnként hatalomra is kerülnek. Mindez azonban láthatóan nem fenyegeti a nyugat-európai demokráciák működését. A demokrácia itthoni balliberális őrei pedig már annyiszor és olyan alaptalanul kiáltottak farkast, hogy vélelmeiket, félelmeiket egyre kevesebben veszik komolyan.

Két ideológiai sarokpont

A társadalom ideológiai kettéosztottsága további mélyülésének megakadályozása, a táborok szembenállását jellemző ellenségesség felváltása a politikai, világnézeti különbségek kölcsönös tiszteletben tartásával elképzelhetetlen a szocialista párt nyílt, egyértelmű érték- és felelősségvállalása nélkül.
Itt most két olyan ideológiai sarokpontot emelek ki, amelyek meghatározóak és megkerülhetetlenek az utódpárt önképét, múltját és jövőjét, illetve a konzervatív oldal viszonyulását illetően. Mindkettő magában hordozza azokat az erkölcsi alapkérdéseket is, amelyek a politikai értékek, pártok hagyományosan jobb- és baloldali felosztásán túlmutatóan kettéosztják a társadalmat.
Kiindulásként elkerülhetetlen a szembenézés azokkal a tényekkel, hogy az elődpárt mindvégig a bolsevik típusú világképet hirdette, a Szovjetunió nagyhatalmi (világforradalmi) érdekeinek szolgaian alárendelte magát, a magyar szociáldemokráciát és a szakszervezeteket erőszakkal, csalással felszámolta, beolvasztotta, újraszerveződésüket minden eszközzel akadályozta, a leninista–sztálinista kommunista ideológián kívül minden szociáldemokrata jellegű mozgalmat és ideológiát (evolucionista, szindikalista, anarchoszindikalista, önigazgató stb.) opportunistának, elhajlónak bélyegzett és elutasított. A keleti blokk országaiban minden olyan mozgalmat, amely magában hordozta egy másfajta szocialista modell lehetőségét is (Magyarország 1956, Csehszlovákia 1968, Lengyelország 1980) üldözött, a létező szocializmus reformjára törekvő párttagokat háttérbe szorította.
Ennek el- és beismerését követően világosan meg kell határozni a szociáldemokrata (annak különböző irányzatai) és a kommunista szocializmus- és társadalomkép különbözőségeit. Az ideológiai különbözőségek fényében kerülhet sor a létező szocializmus mint a bolsevik típusú modernizációs kísérlet mérlegének megvonására.
Ezt a fájdalmas önvizsgálattal járó utat végigjárva juthat el az utódpárt oda, hogy a követendő minták és a felélesztendő hagyományok megjelölésével megkísérelje egy modern szociáldemokrata politikai ideológia kidolgozását, ami feldolgozza a szocializmus örökségét, az államszocializmus bukásának tanulságait, a pártállami kötődéseket és a liberális nézetek időközben bekövetkezett nagymértékű térnyerését. Figyelembe veszi (megmagyarázza) azt a tényt, hogy a baloldali párt a nagytőke érdekeit legalább olyan mértékben képviseli, mint a munkavállalókét. Választ kell hogy adjon arra a kérdésre, mi ma a baloldaliság pozitív tartalma.

Az 1956-hoz fűződő viszony feltárása

Ma, amikor a társadalom egyik fele megrendülten, emelkedett méltósággal, nemzeti önbecsülésében megerősödve ünnepel október 23-án, a másik fele közönybe burkolt ellenségességgel, tudatlansággal, félelemmel, irigységgel figyel résnyire leengedett redőnyei mögül, megérett az idő arra, hogy az utódpárt egyértelművé tegye az ’56-os forradalom és szabadságharchoz fűződő viszonyát.
A nyílt színvallás problematikája nem abban rejlik, hogy a baloldali és a konzervatív történészek másképpen ítélik meg a forradalom mozgatóerőit és irányultságát. A forradalom valódi, pozitív szerepének elismerése menthetetlenül vezet annak beismeréséhez, hogy a forradalmat szovjet segítséggel leverő ellenforradalmi Kádár-kormány jogi, politikai, erkölcsi értelemben egyaránt illegitim volt, ami az egész Kádár-rendszerre kisugárzott.
Kádár fellépése a törvényes kormány megdöntésére irányult, idegen megszálló csapatokat hívott az országba. Az idegen hatalomra támaszkodva, koncepciós perekben demonstratív megtorlást vezetett. A magyar társadalomtól, a magyar szociáldemokrata hagyományoktól, a fejlett világ szociáldemokrata irányzataitól teljesen idegen bolsevik típusú diktatórikus pártállamot restaurálta. Eljárását mindvégig a nemtelen nyomásgyakorlás, zsarolás, képmutatás, az önigazoló történelemhamisítás jellemezte.
A Kádár-rendszer körmönfontabban és álságosabban, de lényegében folytatta az ötvenes évek diktatórikus hatalomgyakorlását. A zsarnokság, az önkény nyílt erőszakos formáinak felváltását a láthatatlan ellenőrzés, nyomásgyakorlás, egzisztenciális zsarolás eszközeivel mint a szabadság növekvő mértékét tüntette fel. Kitartó, aprólékos propagandamunkával társadalmi méretekben sikerült elhitetnie, hogy aki a forradalomban részt vett vagy azzal szimpatizált, az bűnös (esetleg megtévesztett), az elnyomó apparátusok tagjai pedig erkölcsileg magasabb rendű történelmi igazságosságot szolgálnak.
A „haladó magyar baloldaliság” ma sem veszi tudomásul, hogy erkölcsi fölény nem alapulhat történelemhamisító, önbecsapó megalkuváson. Ennek kimondása, vállalása azonban súlyosan rendítené meg azok ön- és társadalomképét, akik egzisztenciájukat, történelemszemléletüket, politikai elkötelezettségüket, erkölcsi viszonyulásaikat a Kádár-rendszer lelkiismeret-furdalástól terhes hamis világára építették. Ez különösen közelről érintené a jelenlegi balliberális politikai hatalmi elit, a véleményformáló médiaértelmiség, a szocialista kötődésű vállalkozók és a baloldali érzelmű szimpatizánsok széles köreit.
A szociálliberális hatalmi elit tényleges viszonyulását jól szimbolizálja, hogy a korábbi szocialista miniszterelnök pufajkás volt, a jelenlegi titkos ügynök, az SZDSZ prominens vezetőinek közvetlen felmenői pedig az ÁVH ismert és rettegett munkatársai voltak. Pedig 1956 próbakő, az erkölcsi megtisztulás próbaköve. Sajnos Magyarországon még igazán meg sem kezdődött az az erkölcsi tisztulási folyamat, ami pl. Csehországban már a végéhez közeledik, s Lengyelországban is messze előbbre tart.

A szerző jogász