Az MDF három lehetséges útja

Ez az írás az MDF-fel kíván foglalkozni, pontosabban azzal, hogy szükség van-e a Fidesz mellett egy másik, hasonló elveket valló pártra, és hogyan lehetne elkerülni a jobboldali szavazatok elveszését. Jómagam mindig úgy éreztem, hogy az országban igény van a hagyományokat őrző, konzervatív pártra, és szerettem volna, ha az MDF – kezdeti sikereihez méltóan – erősebbé válik. Ebben „önző” érdek is vezényelt. A ’98-as választás után meg voltam győződve arról – bármennyire is népszerűtlen volt ez a nézetem eszmetársaim és egyes politikusok előtt –, hogy a polgári oldalnak, a Fidesznek a kormányrúd megtartása érdekében szüksége lesz egy megfelelő erősségű testvérpártra, amely csak az MDF lehet. Hogy a 2002-es választás eredménye ezt a sejtést igazolta vagy nem, azt döntse el az olvasó. A kérdés: hogyan tovább? Megítélésem szerint az MDF számára három út kínálkozik. Vizsgáljuk meg ezeket egyenként.
1. Az MDF jelenlegi politizálása azt tükrözi, mintha a párt megelégedne azzal, hogy sikeresen átvészelte a 2002-es választást, 23 képviselővel önálló frakciót alakíthatott. A külső szemlélőnek az a benyomása, mintha kizárólag arra törekedne, hogy védje sáncait, ellenálljon az erős testvér nyomásának és megőrizze önállóságát. Mintha elégséges lenne számára, hogy a párt elnöke kedves, szeretetre méltó magatartásával, nyugodt, mindig mérsékelt megszólalásaival változatlanul a legnépszerűbb politikusa az országnak. A párt nagy öregje pedig időnként okos nyilatkozatot tesz közzé, elmarasztalja a túlzott hevességet, mértékletességre, józan belátásra int, nyesegeti a vadhajtásokat. A mérsékelt politizálás természetszerűen elnyeri a nyugalmat kívánó kormánypártok elismerését. Ugyanakkor az MDF óhatatlanul hibákat is vét, gondolok itt az MTV kuratóriumában történtekre, kiváltva ezáltal a jobboldali sajtónak a szokásosnál is keményebb kritikáját.

Alig vitatható azonban, hogy az MDF – a szokványos politizáláson kívül – semmi olyat nem tett, amivel fel tudta volna rázni a magyar választókat, amivel újból meg tudta volna nyerni régi támogatóinak legalább egy részét. A szimpatikusnak minősített, visszafogott politizálás, a szigorúbb ítélkezők szerinti nyugodt semmittevés a mai politikai körülmények között egy kis párt megerősödéséhez aligha elégséges: egyelőre ugyanis semmi jele nincs annak, hogy az MDF népszerűsége elmozdulna az 1-2 százalékos szintről. A közelmúltban olvashattuk a párt elnök asszonyának nyilatkozatát, amely szerint folyamatosan konzultál a párt mögött álló jeles értelmiségiekkel. Kívánatos lenne azonban, ha ezek a párthoz hű értelmiségiek nemcsak halkan – hogy se barát, se ellenfél ne hallja – mondanák el véleményüket, hanem a nagy nyilvánosság előtt is kiállnának az MDF mellett. Lehet, hogy az én memóriám gyatra, de alig emlékszem olyan megnyilvánulásra, a sajtóban megjelent publicisztikára, amely az elmúlt kormányzati ciklusban vagy a választás elvesztése óta nyíltan támogatta volna a demokrata fórum politizálását, terveit. Mindig rejtély volt számomra, hogy azok a kiváló személyiségek, akiket a rendszerváltozáskor az MDF vezette kormányban magas pozícióval tiszteltek meg, a párt nehezebb időszakában hová tűntek. Csak nem azt várják, hogy korábbi pártjuk magától újra megerősödjék, és akkor ismét készek lesznek meghozni az áldozatot és elvállalni a megbízatásokat?

Az MDF jelenlegi elfogadottságának, nagyon szerény támogatottságának arra kell kényszerítenie a párt vezetését, hogy revidiálja eddigi stratégiáját, mert különben a párt könnyen eltűnhet a magyar politikai palettáról. Arra ugyanis aligha számíthatnak, hogy a Fidesz vezetősége közvetlenül a választás előtt még egyszer menedéket és lehetőséget nyújt számukra a túlélésre és az önálló frakció megalakítására.

2. Mit lehet tenni? Az óhajtott megerősödéshez a pártnak alapvetően más utat kellene követnie. A mértékletes politizálást, hangnemet megtartva új programra és az eddiginél lényegesen aktívabb tevékenységre van szükség. A pártnak országos offenzívát kell indítania a régi támogatóinak felrázása, a konzervatív értékek bemutatása, ismertetése és elfogadása érdekében. Ismételten kezdeményeznie kellene a hasonló elveket valló keresztény, konzervatív szellemiségű kis pártokkal az összefogást. Ezek a polgári pártok, amelyek – önállóságukat féltve – eddig tartózkodtak attól, hogy betagozódjanak a hozzájuk képest nagyon erős Fideszbe, talán sokkal könynyebben tudnának a hasonló értékrendet valló és jelenleg szintén szerény támogatottságú MDF-fel együttműködni. Új nevet kellene találni ennek a politikai összefogásnak, amely tartalmazhatná a keresztényszociális szót, és valamiképpen benne maradhatna a demokrata fórum elnevezés is.

A siker, az előrelépés érdekében, bármennyire is nehéz, de be kell fogadniuk – a legmagasabb és a legalacsonyabb szinten is – a pártból kivált és az MDNP-t megalakító párttársaikat. Bár az MDNP tagsága meglehetősen szerény, de voltak és vannak politikusaik, akik értékes emberek. Az újbóli egyesülés egy demonstratív lépés lenne, amelynek lényegesen nagyobb a hozadéka, mint az MDNP tagsága. Nézetem szerint egy közös párt megalakítását támogatná a KDNP is, melynek pert vesztett politikusai mára eljátszották politikai tisztességüket. Rajtuk kívül azonban a pártnak számos értékes tagja van. Gondolok itt Varga László, a most elhunyt képviselő legszorosabb munkatársaira, akik félnek a Fidesz olvasztótégelyétől, önállóságuk elvesztésétől, és elképzeléseiknek, önmegvalósításuknak más fórumot keresnek. Hasonló okok miatt lehetőség kínálkozik a szoros együttműködésre a kisgazdapárt Réti Miklós által vezetett utódpártjával is. Nem várható, hogy a párt régi szavazótáborát a Fidesz teljes egészében meg tudja nyerni. Lehet, hogy a falusi emberek sokkal inkább az őket könnyebben megszólítani képes, régi konzervatív politikusokat várják, akik azonosulni tudnak gondjaikkal, a nehéz évtizedek után is bennük maradt vallásossággal. Külön érdemes szólni a MIÉP-ről, amely szerintem ’98-ban elérte sikereinek csúcsát, és ma már – elnökük kiemelkedő szervezőképessége ellenére – a szétbomlás stádiumában van. Egy új keresztényszociális párt vonzó lehet azon mérsékelt MIÉP-es szavazók számára, akik tisztelik a hagyományt, a konzervatív értékeket. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a MIÉP a 2002-es választáson 4,3 százalékot kapott.
Mindez természetesen nagyon kemény, hoszszadalmas, fárasztó tárgyalásokat kíván. A kisebb polgári pártoknak tudomásul kell venniük, hogy a jelenlegi pártviszonyok között egyedül képtelenek fennmaradni. Politikai túlélésük érdekében tanácsos lemondaniuk önállóságuk egy részéről, és alkalmazkodniuk kell egymáshoz és a körülményekhez.

Ennek az új keresztényszocialista pártnak kellene megtalálnia azokat a néprétegeket, amelyeket a felmérések szerint a polgári pártoknak 2002-ben nem sikerült megnyerniük. Gondolok itt például azokra a csoportokra, amelyek eddig a rendszerváltozás veszteseinek tekinthetők. Amelyek különösen igénylik, hogy szóba álljanak velük, képviseljék érdekeiket, foglalkozzanak gondjaikkal. Ezek közé tartoznak a leszakadt, szegény rétegek, és ide sorolható számos bezárt nagyüzem munkástábora is, nem beszélve az alkalmazottakról, a kistisztviselőkről, akik bizony szintén keservesen tengetik életüket. Ezeknek az embereknek egy jelentős része még mindig azt hiszi, hogy a szocialista szót egyedül birtokoló MSZP képviseli érdekeiket, őbennük kell bízniuk. Eltekintenek attól, vagy senki nem mondta meg nekik, hogy az MSZP már régen nem a munkások, a kisemberek pártja – valójában az elődje sem volt az –, sokkal inkább a magas jövedelműek és a rendszerváltozáskor korábbi kapcsolataikat tőkésítők politikai szervezete.

Nyitott kérdés, hogyan viszonyulna ehhez az akcióhoz a Fidesz, amely lassan minden olyan értéket vállal, amelyet az MDF és a KDNP vallott és vall. Az a párt, amely a 2002-es választás után egy egységes jobboldali politikai tömörülés megteremtésére törekedett. A Fidesznek ez a szándéka a polgári oldal egészének előnyös lehetne, ha sikerülne magához vonzania mindazokat, akik ezeket az értékeket elfogadják, akik korábban az MDF, a KDNP és a kisgazdapárt hívei voltak, de semmi szín alatt nem szavaznának a baloldal pártjaira. Amint ezt a 2002-es választás előtt is sejteni lehetett, e cél elérése alig megvalósítható feladat. A magyarságban, a múltban és a jelenben is, sokkal nagyobbak a politikai indulatok, hogy ezeket csupán két – egy baloldali és egy jobboldali – párt keretébe lehessen szorítani. Egyelőre nincs annak semmi jele – noha 2003-at írunk –, hogy a korábbi, a kétpártrendszer kialakulására vonatkozó jóslatok beteljesülnének. Sőt: az elégedetlenek, a mindenkiétől eltérő véleményen állók új pártok megalakítását fontolgatják. Persze, ha ez az önállósulási törekvés így megy tovább, akkor – a magyar választójog segítségével – lassan csak elérjük ezt az állapotot: a választókat az Országgyűlésben valóban csak két párt képviseli majd.
Megítélésem szerint jócskán vannak – és feltehetően a legközelebbi választáskor is lesznek – olyan jobboldali, konzervatív polgárok, akik – különböző okok miatt – nem kívánják a fiatal demokraták által vezetett pártra adni szavazataikat. Egy kisebb testvérpárt nélkül fennáll a veszélye annak, hogy a legközelebbi választáson ismét feltűnik egy, a baloldal által vezényelt, az aktív politikai életből kizárt, kimaradt vagy megsértett, főként jobboldali politikusokból álló, új Centrum párt, amely újból összegyűjti a polgári oldal győzelméhez feltétlenül szükséges néhány százalékot.
Itt mindenképpen szükségét érzem, hogy reflektáljak Debreczeni József a Népszabadságban közzétett írásának arra az állítására, amely szerint a Békejobb győzelemre segíthette volna a polgári tábort. Talán hasznosabb lett volna ezt a nézetét akkor hangoztatni, amikor ennek gondolata először felmerült. A jelen írás szerzője már ’98–99-ben, a Békejobb szervezésének felvetése előtt azon elmélkedett (Magyar Nemzet, 1998. november 14., 1999. január 9.), hogy szükség lenne a keresztény-konzervatív értékeket valló kis pártok összefogására, a Fidesztől némiképp eltérően politizáló pártra. Debreczeni József miért nem állt akkor ezen gondolat mellé, és miért nem támogatta a Békejobb-kezdeményezést? Az utólagos eszmefuttatások természetesen fontosak, de számon kérhetnek-e a politikusoktól bármit azok az elkötelezett közírók, pártokhoz közel álló személyiségek, akik az adott időszakban alig tettek valamit, hogy a helyesnek vélt irányba tereljék őket? Figyelembe véve Debreczeni Józsefnek a Fideszről és elsősorban Orbán Viktorról írott meglehetősen dehonesztáló eszmefuttatását, érdekességként megemlítem, hogy ’99-ben éppen róluk írott késői elismerését, túlzó dicséreteit nehezményeztem, pontosabban azt, hogy a pozitív vélemény nem a ’98-as választás előtt hangzott el: „Minden ilyen írás segítséget jelentett volna e cél elérésében. A választás előtti kritikus hónapokban bizony nagyon hiányoltam Debreczeni József meggyőző elemzéseit, aktív közírói munkáját a polgári oldal és ezen belül a legerősebb polgári párt választási győzelme érdekében”. „… Nagyon veszélyes lenne, ha az ellenzéki oldalról írt kemény támadások elbizonytalanítanák őket (a Fidesz politikusait, SF), de hasonlóan káros lenne, ha az őket magasztaló dicshimnuszokat nagyon komolyan vennék” (Magyar Nemzet, 1999. április 15.).

Visszatérve a kis pártok összefogására, a legutóbbi választás tapasztalatai is közrejátszhatnak abban, hogy a Fidesz ma már megértőbb irántuk: belátta, hogy nem harccal, elmarasztalással, hanem meggyőzéssel, szelídebb szóhasználattal lehet támogatóit, párttagságát növelni. A közös célok nem jelentik azt, hogy egy másik kis párt ne tudna létezni a nagy testvér mellett, hiszen a részletekben, a stílusban óriási különbségek lehetnek politikusok és pártok között. Igaz, nehézség van bőven, hiszen jelentősebb sajtótámogatás nélkül egy új párttömörülésnek nem könnyű elindulnia, új programokat kijelölnie, megerősödnie. Amennyiben azonban a Fidesz ezt a kezdeményezést nem fogadja barátságtalanul, remény van arra, hogy az új párt szervezésének gondolatát a jobboldali sajtó sem fogja ellenségesen kezelni. Tihanyi Örsnek az MDF-fel foglalkozó legutóbbi írása azt jelzi, hogy a Magyar Nemzet nem zárkózik el a polgári oldal erősödését célzó megfontolások közlésétől.

3. Amennyiben az MDF és a többi, nála is kisebb polgári párt az eddigi, számukra különösebb eredményt nem hozó utat követi, és képtelenek egymással együttműködni, semmi esélyük nincs a megerősödésre. Ebben az esetben nem marad számukra más út, mint feladni önállóságukat és a jövőben a Fideszben politizálni.

A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja