Az üvegzseb esete a sánta kutyával

Az információs társadalom Madách műhelyében első osztályú utópia lehetett volna. A mindenható tudás korlátlanul terjed és lehetővé teszi az emberek tömegeinek felemelkedését. A tudomány eljut a legkisebb falvakba is. Az igazság utat tör magának, hiszen a világháló félresöpri a cenzorokat. De hol itt az utópia megbicsaklása? Lucifer készen áll a válasszal: „Az információ fogalma nem tesz különbséget igaz és hamis között. Te, Uram, angyalaiddal csak terjeszd az igazságot, az én ügynökeim majd terjesztik a hazugságot, meglátjuk, mire megyünk együtt.”
Már látjuk, Lucifer ismét sikerrel vette fel a harcot. Nyomtatott és elektronikus médiumok tömegei terjesztik az információt, a félinformációt, az álinformációt és a dezinformációt, s e folyamat mára elérte azt a pontot, ahol az igényesen informálódni kívánó ember annál inkább alulinformáltnak érezheti magát, mennél több információt fogyaszt. Van, aki úgy reagál e frusztrációra, hogy elfordul az információs forrásoktól, nem olvas újságot, nem hallgat rádiót, nem néz tévét. Más bízik abban, hogy intelligenciája képessé teszi a hatékony szelekcióra. Az embereknek egyre inkább az az érzésük, hogy az információzuhatagban tudatlanok maradnak. Elegendő az iraki háborúval kapcsolatban napvilágra került dezinformációk tömegére utalni. A hatalom nem is csinál titkot abból, hogy céljai elérése érdekében tudatosan adagolja, torzítja és manipulálja az információt.
Itt az idő, hogy szembenézzünk az információs társadalom legfontosabb kihívásával, a hazugsággal.
A történelem bőven szolgál mintával arra vonatkozóan, hogy egy-egy tömegesen megjelenő, károsnak ítélt társadalmi jelenség ellen hogyan lehet védekezni. A válasz keresésekor nem lehet kétségünk afelől, hogy – akárcsak a társadalmak más káros jelenségeinek többsége – a hazugság is eredendően a javak elosztásának módjával kapcsolatos.
Az első védekező reakció a „Ne ölj!” parancsa volt. A szemet szemért, fogat fogért világában óriási lépés volt az anyagi javakért folytatott harcban az emberi élet védelmének törvénybe iktatása.
A másik fontos lépés a „Ne lopj!” parancsa volt. A közösségi tulajdon világából a magántulajdon világa felé történő fejlődés során előbb-utóbb törvényt kellett alkotni a tulajdon védelmére. A „Ne lopj!” parancsa sok évszázad során a büntető törvénykönyvek ezernyi vagyonvédelmi paragrafusának közös gyökeréül szolgált.
Most meg kell alkotnunk az információs társadalom alaptörvényét: „Ne hazudj!” A parancs nem lesz igazán új: szerepelt a cserkészek, majd az úttörők alkotmányában is. De most nem arról van szó, hogy magánéletünkben nem szabad hazudnunk – annál sokkal többről.
Ha azt mondjuk, hogy az információs társadalomban a vagyonnál is fontosabb érték az információ, mert helyes információval vagyonokat lehet keresni, hibás információkra alapozott döntések nyomán viszont vagyonokat veszíthetünk, csak a dolog kevésbé fontos oldalát ragadtuk meg. Az információ ugyanis a demokrácia keretei között a demokratikus hatalomgyakorlás legfontosabb eszköze, és ezáltal az információ az emberek tömeges manipulálásának eszközévé, a demokrácia korlátozójává, sírásójává válhat. Régi magyar mondás szerint „a hazug embert könnyebb utolérni, mint a sánta kutyát”. De mi van akkor, ha az ember hazugsága a korszerű média szárnyain fénysebességgel terjed? Vak, aki nem látja, hogy az egyirányúsított információ, a tömeges tudatmanipuláció milyen óriási társadalomformáló erő. Már a létező szocializmus évtizedeiben is tapasztalhattuk erejét, pedig akkor még csak ábrándozhattunk olyan hatékony médiáról, mint ami most birtokunkban van. Vak, aki nem látja, hogy a hazugság uralma ellen védeni kell a társadalmat. De hogyan? Úgy, hogy a hazugságot nemcsak morális értelemben ítéljük el, hanem törvényileg is: bűncselekménynek nyilvánítjuk, és elkövetőit törvényben meghatározott szankciókkal sújtjuk.
A magyar büntető kódex nem ismeri a társadalom egészének vagy nagy részének információs jogait sértő hazugság fogalmát. Talán a rémhírterjesztés tényállása áll a legközelebb ahhoz, amiről ezen írás szól, de ott nem információs jogok sérelméről, hanem félelemkeltésről van szó. Nem alkalmasak a kívánatos védelemre a személyiségi jogok sérelmével kapcsolatos polgári jogi szabályok sem. Akit valamely hazug állítás személyében sért, bírósághoz fordulhat. Ha a hazugság vélelme be is igazolódik, az elkövető nem válik bűnössé, a bíróság valamilyen jóvátételre vagy kárpótlásra ítélheti, de nem büntetheti, és ez az elkövető számára nem jelent olyan elrettentést, amely további hazugságok elkövetését meggátolná. De nem is ez az igazán fontos. A dolog lényege az, hogy a társadalom eléggé széles rétegeinek információs jogait sértő hazugság (a továbbiakban a hazugság fogalmát mindig e jelzős szerkezet értelmében használjuk) éppen olyan bűncselekmény, mint a lopás, csalás, hamisítás. Sőt, társadalmi veszélyessége nagyobb, mivel nem egyes emberek, hanem emberek tömegeinek jogát sérti. Az ilyen hazugság ugyanis jellemzően azoktól származik, akik a társadalom széles rétegeinek életkörülményeit meghatározzák: ezek elsősorban a politikusok, másodsorban a politikusokat kiszolgáló médiamunkások. A hazugság lehetséges forrásait persze még gondolatban sem szabad a fenti két csoportra korlátozni.
A hazugság törvényi tilalma és szankcionálása természetesen megköveteli a hazugság fogalmának szabatos meghatározását. „Aki az írott vagy elektronikus média segítségével tudatosan olyat állít vagy egyértelműen sugall, mely alkalmas arra, hogy a társadalom széles rétegeiben a valóságostól eltérő, hamis kép jöjjön létre annak érdekében, hogy a társadalom egyes rétegei gazdasági, erkölcsi vagy politikai előnyhöz jussanak, vagy a társadalom más rétegei gazdasági, erkölcsi vagy politikai hátrányba kerüljenek, bűncselekményt követ el.” Nyilvánvaló, hogy a társadalom széles rétegeinek életesélyeit befolyásoló hazugság nem orvosolható semmiféle tömeges jóvátétellel vagy kárpótlással. A káros társadalmi jelenség visszaszorítása csak büntetés révén lehetséges.
Eklatáns példáját adja a közvélemény megtévesztésének egy nemrégiben megjelent újsághír. Az újság informátora szerint a főhivatal meghívásos közbeszerzési pályázatára úgy hívtak meg vállalkozókat, hogy a meghívottak közül csak egy pályázó rendelkezett a nyeréshez előírt feltétellel. Az így eleve nyertes helyzetbe hozott pályázó nyert. A főhivatal illetékese szerint ezzel szemben a nyertes a legalacsonyabb árajánlattal nyert. A hír mindenképpen hazugságot tartalmaz. Amennyiben az informátor igazat állít, hogy tudniillik a pályázat diszkriminatív volt, akkor a főhivatal illetékese hazudik, hiszen akkor nem a legalacsonyabb, hanem az egyetlen pályázat nyert. Ha a főhivatal illetékese mond igazat, akkor az informátor hazudik. Némi esélye persze van annak is, hogy valójában egyikük sem hazudik, csak ügyetlenül fogalmaztak, de ennek nincs jelentősége. A közvélemény megtévesztése így is, úgy is megtörtént, és az olvasó nem tudja eldönteni, ki mondott igazat.
A fenti definíció megkísérli kikerülni azt a csapdát, hogy a jogszolgáltatást megterhelje az olyan hazugságok tömegeivel, melyeknél ugyan érvényesül a széles társadalmi rétegek információs jogainak sértése, de társadalmi hatásuk mégis elhanyagolható. Ez utóbbiak közé tartozhatnak például a bulvárlapok minden alapot nélkülöző, kitalált „sztorijai”, melyek esetleg több százezer emberhez is eljutnak, de ezen emberek társadalmi státusát, életesélyeit nem befolyásolják. A hazugság törvényi tilalmának a mindennapok gyakorlatában történő megvalósítása természetesen további eljárási és elbírálási jogszabályok megalkotását kívánja meg. Ezek bemutatása nem lehet a jelen írás tárgya.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a hazugság törvényi tilalmának e koncepciója nem morális alapokról fakad (bár joggal fakadhatna onnét is), hanem egyértelműen a korrekt információhoz fűződő alapjog védelmének szándékából. Hasonlóan újból és újból hangsúlyozni kell, hogy nem egyes emberek információs jogairól, esetleg becsületéről, jó híréről van szó, hanem széles társadalmi rétegek jogairól. Ebben a megközelítésben a hazugság tilalmának kérdése a közbizalom kérdéskörébe tartozik.
Bizonyára a tisztelt olvasó eddig eljutván elmereng azon: vajon miért hiányzik büntető törvénykönyvünkből a hazugság törvényi tilalma? Könynyebb válaszolni arra, hogy ha eddig nem hiányzott, most miért van rá szükség? A válasz egyik fontos eleme, hogy a probléma a fejlett információs társadalom sajátja, s éppen ezekben az években, hónapokban ismertük fel, hogy micsoda társadalmi veszélyt képvisel a modern média hatékony hálózatain tömegesen terjesztett hazugság. Hangsúlyozni kell a modern média szerepét, hiszen tömegesen terjesztett hazugsággal találkozhattunk a primitív médiával rendelkező diktatúrákban is. A jelenlegi törvényalkotási igény történeti analógiáját abban az időszakban találhatjuk meg, amikor a monopóliumellenes törvények, illetve a versenytörvények kialakultak. Napjainkra világszerte, de hazánkban is létrejöttek az igazi információs monopóliumok, s működésük káros hatásait is érezzük.
A hazugság törvényi tilalmának bevezetésével kapcsolatban nyilvánvalóan megfogalmazhatók aggályok. Lássunk ezek közül néhányat!
„A hazugság és az igazság közötti határ gyakran nehezen húzható meg.” Valóban, a hazugság gyakran nehezen azonosítható. Ez azonban más bűncselekményekre vonatkozóan is fennáll. Nagyon sok eljárás esetében az első és fontos lépés éppen annak eldöntése, hogy valójában történt-e bűncselekmény? Azt is látnunk kell, hogy a gazdasági-társadalmi fejlődés mentén a bűncselekmények aránya egyre inkább az intellektuális bűnözés felé tolódik el, és ez természetes következménye a növekvő iskolázottságnak. Az intellektuális bűnözés egy alfaja éppen a politikai bűnözés. A törvényi szabályozásnak egyik fontos feladata éppen az lenne, hogy a társadalom mennél szélesebb rétegeiben tisztuljon az igazság és hazugság fogalma, és növekedjék a hazugságmentes világ iránti igény. Az emberek, de társadalmi csoportok is ismerjék fel, hogy a hazugságmentes világ megteremtése közös érdek, s annak érdekében tenni: figyelni, észrevenni, tiltakozni, eljárást kezdeményezni érdemes. Még fontosabb, hogy állampolgári kezdeményezésre hatóság indíthasson bírósági eljárást. Ha a hazugságok tömeges jelenlétét az emberek lemondó legyintéssel intézik el, akkor nyilvánvaló, hogy valami súlyos társadalmi problémáról van szó.
„A hazugságok nagy tömegéhez képest csak jelentéktelen számú ügy kerülhetne bíróság elé, azok nagy részében is lehetetlen lenne elmarasztaló ítéletet hozni.” Az érv nyilvánvalóan valós. De gondoljuk meg: az ittas vezetést elkövetők hány százaléka kap büntetést? Minden adócsalót utolérnek az adóellenőrök? Minden gyilkost elfognak? Az igazságszolgáltatásnak sohasem lehetett reális célja a teljes körű felderítés és felelősségre vonás. Az igazságszolgáltatás reális célja a társadalmi gyakorlat terelése a törvény példamutatásával. Csak egyetlenegy politikust ültessenek börtönbe hazugság miatt, és a többi százszor is meg fogja gondolni nyilvánosan elmondott mondatát, mielőtt száját kinyitná.
„A hazugságokkal való foglalkozás elviselhetetlen mértékben túlterhelné az egyébként is túlterhelt hatóságokat.” Ez az érv is valós. Elfogadható-e azonban egy olyan vélekedés, hogy a bűncselekmények bármely csoportja azért legyen kizárva az igazságszolgáltatási rendszerből, mert túl sok a bűnügy? Nyilvánvalóan nem.
Az „üvegzsebtörvény” elfogadásával a kormány fontos döntést hozott a Ne lopj! parancsának egy nagyon sajátos, késői, cizellált változata ellen vétők megbüntethetősége érdekében. Az üvegzsebtörvény – minden erénye ellenére – még a termelő-szolgáltató társadalom sajátja, de már átvezet az információs társadalomhoz is: könnyen belátható, hogy a korrupció természetrajzához szorosan hozzátartozik az információ birtoklásával való visszaélés. Itt az ideje, hogy a társadalom felismerje az információs korszak igazi veszélyeit, és megvédje magát.
A szerző az Operaház volt főigazgatója