Kiegészítés egy holokauszt-emlékmű feliratához

Rövid híradásokból arról értesülhettünk az elmúlt napokban, hogy Marosvásárhelyen holokauszt-emlékművet avattak fel, amelynek talapzatára az a felirat került, hogy az ottani zsidó közösséget „a magyar fasiszta kormány” deportálta Auschwitzba. A szöveg két szempontból is elgondolkodtató. Egyrészt a fasiszta jelző, másrészt az állítás tartalma miatt.
Nézzük az elsőt. Lerágott csont már, de mégis fel kell frissíteni, hogy az olasz fascio szó – amely a latin fascesből származik, és a római liktorok vesszőnyalábját jelenti –, a fasiszta mozgalom pedig 1922. október 29. a Marcia su Roma (Menetelés Rómába) napjától Olaszország kormányzó pártja volt. A XX. század szélsőjobbos mozgalmainak fasiszta jelzővel való ellátása a Kominterntől származott, hogy az általuk szocializmusnak nevezett rendszerük ne legyen összetéveszthető a nemzetiszocializmussal. A megoldás azonban önkényes, mert egyetlen párt nevét terjesztette ki egy egész csoportra. Ilyen alapon használhatták volna a horvát „usztasa”, a szlovák „ludák” vagy éppen a román „vasgárdista” elnevezést is. A szó mégis elterjedt, s napjainkban a diktatórikus, nacionalista, rasszista politikát folytató rendszerekre alkalmazzák.
De diktatórikus volt-e Horthy országlása? Diktatúrának minősül, ahol egyetlen ember vagy egy szűk csoport megkötöttségek nélkül uralkodik. Horthy mozgásterét törvények szabályozták, sőt alkotmánysértés esetére az 1920. évi I. tc. a Nemzetgyűlésnek a kormányzó felelősségre vonására is felhatalmazást adott. A rendszer jogállami és többpárti keretek között működött, miközben szociáldemokrata ellenzék, sőt önálló sajtóval rendelkező szakszervezeti mozgalom is létezett. Szélsőséges csoportok nem tevékenykedhettek (a Tanácsköztársaság után működött tiszti különítményeket felszámolták, Szálasi, a háború utolsó hónapjainak „nemzetvezetője” egy ideig börtönben is ült), fegyveres pártalakulatok nem jöhettek létre. A honvédségen belül politizálni tilos volt. A rossz emlékű kommün miatt egyedül a kommunista párt állt törvényen kívül. Igaz, hogy az Európában egyre jobban érvényesülő jobbratolódás Magyarországon is éreztette hatását, de a parlamentarizmus – korlátozott körülmények – még az 1944. márciusi német megszállás után is működött.
Ami a nacionalizmust illeti, itt is módosult értelmezéssel állunk szemben. A szó eredetileg pozitív érzelmi kifejezést takart, s bár a „nation” angolul, franciául, németül egyaránt csak nemzetet jelent, ma már ennek ragozott alakja pejoratív hangzásúvá alakult. Nos, a Horthy-rendszer nemzeti volt, mert a trianoni békediktátum igazságtalanságainak felszámolásáért harcolt. De nem volt nacionalista, szomszédos kapcsolataiban a viszonosság elvét alkalmazta. Hazai használatra ugyan a „mindent vissza” jelszót szerepeltették, de nemzetközi fellépései során törekvéseiben mindig mértéktartó volt. (Horthy egész Szlovákia újraintegrálásáért sem volt hajlandó 1938-ban Hitler fegyveres partnereként fellépni Csehszlovákiával szemben, és amikor 1940-ben Erdély visszacsatolásáról kezdődtek tárgyalások, a megfogalmazott igények akkor is csak a Maros vonaláig terjedtek.) A visszatért országrészeken nem volt homogenizálás, a kisebbségek számára nemzetiségi iskolák működtek. Az Európa-szerte dühöngő sovinizmus – bár Werth Henriknek, a vezérkar főnökének az idegen anyanyelvűek kitelepítésére vonatkozó javaslata erős kilengést jelentett – Magyarországra volt a legkevésbé jellemző.
És mi a helyzet a rasszizmussal? E kifejezésen általában a zsidósággal szemben tanúsított magatartást szokták érteni. John Flournoy Montgomery, 1933 és ’41 között az Egyesült Államok budapesti követe, Magyarország, a vonakodó csatlós című könyvében erről így ír: „1944 márciusáig Magyarország volt az egyetlen európai ország a Pireneusoktól keletre, ahol a zsidók élete biztonságosnak volt tekinthető. A magyar zsidók mellett, akiknek a száma akkor csaknem egymillió volt, hatvan-hetvenezer zsidó menekült érkezett külországból Magyarországra és élt ott biztonságban, amíg Hitler hadseregei meg nem szállták az országot, és el nem rendelték a zsidók módszeres kiirtását.” Ehhez a minősítéshez különösebb kommentár nem szükséges. Felmerül tehát a kérdés: mi volt lényegében Magyarország Horthy Miklós kormányzósága idején? Úgy gondolom, a maga cím- és rangkórságával, aránytalan nagybirtokrendszerével, a szegénység szintjén élő jelentős néprétegeivel és az államigazgatás eldzsentriesedésével anakronizmus volt a maga korában konzervatív, feudális beütésekkel. De az állítással ellentétben nem fasiszta, csak jobboldali és speciálisan magyar.
Ennyit a jelzőről. És ezek után a marosvásárhelyi felirat állításáról, a magyar kormány által végrehajtott deportálásokról néhány szót. Emlékezzünk, hogy 1944. március 19-én a hitleri birodalom csapatai megszállták az országot, s a német titkosrendőrség, a Gestapo azonnal megkezdte működését. Előre elkészített listák alapján vezető politikusok százait, a közigazgatás, a sajtó, az ipar és kereskedelem mértékadó személyiségeivel együtt több mint háromezer főt internáltak, távolítottak el a közéletből. Az ország miniszterelnöke, Kállay Miklós is csak úgy menekülhetett meg az elfogás elől, hogy a török követségen keresett menedéket. Minden kulcsfontosságú helyre a németek bizalmi emberei kerültek, s a tényleges magyar szuverenitás ezzel gyakorlatilag megszűnt. A koordinátor, akinek a kezében a szálak összefutottak, Veesenmayer volt, s az újonnan kinevezett Sztójay-kormánynak az ő intencióit kellett megvalósítania. A magyarországi zsidóság deportálására emellett Adolf Eichmann vezetésével külön „szakértői csoport” érkezett az országba, és noha az összegyűjtéshez a csendőrséget használták fel, a magyar politika cselekedeteit az adott körülmények között számon kérni és a deportálásokat a magyar kormány szándékának feltüntetni logikai abszurdum.
A marosvásárhelyi felirat tendenciózus állítását ezzel le is zárhatnánk, mégis önkéntelenül idekívánkozik a megjegyzés, hogy ezt az a román fél fogalmazta, amelyik történelme folyamán nemegyszer lépett az antiszemitizmus veszélyes útjára. A neves francia történész, Catherine Durandin írja a Román nép története című könyvében, hogy a román fejedelemségeknek a XIX. század első felében megfogalmazott szervezeti szabályzata a zsidó közösségeket már akkor jogfosztott idegen nemzetté nyilvánította. Ennek alapján „a vándorló zsidókat kiűzhetik az országból” – idézi a szöveget. A kelet felől folyamatosan érkező bevándorlók miatt az egyesült Románia legnépesebb kisebbsége mégis a zsidóság lett, lélekszámuk az 1899-es népszámlálás szerint már csaknem kettőszázhetvenezerre nőtt. Ennek ellenére legtöbbjük az országban „hontalanként” élt, és az 1878-as berlini kongresszus nagyhatalmainak kellett nyomást gyakorolniuk Romániára ahhoz, hogy az állampolgárságot elnyerők száma legalább a négyezret meghaladja.
Az antiszemitizmus az 1940 szeptemberében hatalomra került vasgárdista kormányzat alatt fizikai terrorrá „fejlődött”. Matatias Carp, a Román Zsidók Szövetségének egykori főtitkára – tehát egy igazán illetékes – írtja Holokauszt Romániában című könyvében: „A zsidók százait és ezreit kínozták meg a legrettenetesebb módon… Minden gyilkosságot és fosztogatást azoknak a szerveknek és személyeknek a támogatásával, kezdeményezésére vagy közvetlen irányításával követték el, melyeknek az lett volna a feladatuk egy civilizált államban, hogy az állampolgárok életét és vagyonát védelmezzék.”
Aztán következett a – Cursio Malaparte Kaputt című regényéből is közismert – Iasi város nevével fémjelzett pogrom, és a Hitler által Romániának ítélt Dnyeszteren túli tartomány „zsidótalanítása”, amelyről ugyancsak Carp írja: „Ma Transznisztria földje takarja Odessza egész zsidó lakosságát, melyet Antonescu hadserege 1941 októberében ott talált, s a helybeli zsidók jelentős részét is a tartomány falvaiból és városaiból. Ugyanott találhatók a Romániából 1941-ben és 1942-ben deportált zsidók kétharmadának csontjai is… Ezt a rettenetes eredményt – körülbelül 350 ezer halott – 1944 tavaszáig gyilkosságokkal, vérfürdőkkel, kivégző akciókkal, a barbár üldözés módszereivel, tortúrával, fosztogatással s a lágerekben fenntartott állapotokkal valósították meg… Jóllehet fel lehet fedezni bennük a fasiszta német módszerek nyomait – cinizmust és csalárdságot a tervezésben, titkosságot az előkészítésben, brutalitást a végrehajtásban –, a zsidók deportálására és kiirtására irányuló valamennyi akció a román fasizmus műve volt.”
Magyarországon a budapesti zsidóság deportálását Horthy 1944. július 6-án leállította, megmentve ezzel kb. kettőszázezer ember életét.
A realitáshoz mindez hozzátartozik.

A szerző az MKDSZ megyei alelnöke