Látszat és valóság szétválasztása

A tavalyi választás a hazai gyakorlatban szokatlanul élesen vetette fel a valóság virtualizálásának és relativizálásának problémáját. A kérdés lényege: meddig képes az ember sajátjának elfogadni azt, ami valójában nem az ő közvetlen tapasztalatából származik? Hol a határa a józan ítélet és a körülvevő (társadalmi) realitás kapcsolata közé ékelődő, mások által közvetített második valóságnak? Melyiknek higgyen inkább? A probléma nem új keletű: a XVI. századi szkeptikus, Montaigne szerint „a mai igazság nem az igaz igazság, hanem a rábeszélő igazság”, Diderot megfogalmazásában pedig: „Sokkal inkább magasztalták azokat az embereket, akik igyekeztek elhitetni, hogy boldogok vagyunk, semmint azokat, akik valóban boldoggá akartak tenni.”
A látszatvilág, az illúzió köztudatban való kiépítése és uralkodóvá tétele (a közvetlen tapasztalással szemben) a történelemben szinte mindig propagandisztikus célokat szolgált. Ilyen volt például a XVII. századi barokk: az akkor egyházi szolgálatban álló médiumok, mint például a festészet, máig csodált, technikailag hibátlan eszközökkel képes volt arra, hogy a perspektíva tökéletes alkalmazásával a síkon felkeltse a tér dimenziójának az illúzióját. A barokk költészet és prédikációirodalom retorikai mesterfogásokkal gyakorlatilag mindent elfogadtatott és elhitetett, amit csak akart. Erre a helyzetre volt válasz a XVIII. század második felében a felvilágosodás, amely igyekezett visszaállítani jogaiba a józan észt, a valóság közvetlen megismerésének értékét. A valósággal való szembenézés helyett a közvetítő rendszerekben való hit az emberi szellem kiskorúságának a mutatója. A felnőtté válást, írja Immanuel Kant, a sapere audi, a merj a saját fejeddel gondolkodni programja jelenti, vagy inkább jelentené.
A technika fejlődése következtében a látszatkeltés és a hazugság mai nagymesterei sokkalta hatékonyabb és kifinomultabb eszközökkel rendelkeznek. Az egyoldalú vagy a természetes arányokat elvesztett módon tájékoztatva széles tömegekkel lehet elhitetni (1956 népével is), hogy helyes és igazságos dolog például ártatlan emberek ezreit megölni, országokat nyilvánvaló hazugságok alapján katonailag megszállni, beláthatatlan időre megszüntetve szuverenitásukat.
Nálunk a jobboldal elsősorban az információs csatát vesztette el. 2002-ben még a hatalom gyakorlása után négy évvel is soványka lehetőségekkel rendelkezett, ezeket elsősorban az eredmények felmutatására használta ki. Nem maradt elég ereje ahhoz, hogy visszaverje a negatív és – utólag egyre inkább bebizonyosodik – igazságtalan támadásokat. Ráadásul meg sem próbált hasonló vádakat ellenfele fejére olvasni. Tudtommal Fidesz-politikust nem ítélt el bíróság hazugság terjesztése miatt.
Ugyanakkor a másik oldal a köztes szférát maximálisan kihasználva sokakkal komoly bizonyítékok híján is el tudta hitetni, hogy a polgári kormány számos gazdasági bűncselekményt követett el. Ez a retorika mindenesetre arra jó volt – hasonlóan a Szaddám Huszein állítólagos tömegpusztító fegyvereire való hivatkozáshoz –, hogy a célt elérjék, s a nem valós vádak hatékony sulykolásával új politikai helyzet alakuljon ki. A hazai politikának egyébként is több évtizedes hagyománya mások bizonyítatlan vádak alapján való lejáratása (Orbán-bányák). Nem törvényes úton (mert akkor a vádakat bizonyítani is kellene), hanem a suttogó propaganda segítségével. Az alattomos sejtetések, az alaptalan gyanúsítgatások valósággá (valóságos politikai tényezővé) tételére nincs hatékonyabb eszköz a médiánál.
Saját szempontjából a baloldal akkor követte el a legnagyobb hibát, amikor a látszatot összekeverte a valósággal, s maga is elhitte a javarészt általa kitalált és nagy erővel sikeresen hangoztatott vádakat. Ezek kivizsgálására felállította a közpénzügyi államtitkárságot. (Ha figyelmesen olvasták volna János evangéliumának világosságról és sötétségről szóló részét, nem „mentek volna a világosságra”.) Keller László feljelentései rendre alaptalannak bizonyulnak. A vizsgálatok ritkán jutnak túl a rendőrségi fázison, s komoly ügyet még egyet sem sikerült találni (vagy kreálni). Az eleinte félelmetesnek tűnő államtitkár egyre inkább nevetségessé, sőt szánalmassá válik. (Mellékesen jegyezzük meg, hogy az 1990-es évek elején Olaszországban kirobbant korrupciós ügyek kivizsgálását nem valamelyik párt, vagyis érdekelt fél irányította, hanem a politikától független milánói bírók és ügyészek.)
Ha az Orbán-kormány korrupciós ügyeinek feltárására létrehozott, s így a korábbi gazdasági visszaélések közzétételében nyilvánvalón egzisztenciálisan is érdekelt államtitkár teljes hivatalával közpénzt nem kímélve sem talál lényegében semmi törvénytelent, akkor kénytelenek vagyunk azt hinni, nem is nagyon lehetett ilyen ügy. Ha lett volna, a rendelkezésre álló szinte korlátlan eszközökkel bizonyára megtalálták volna.
Gyanítható tehát, hogy a jelenlegi koalíció egy másik, korábban szintén gyakran alkalmazott eszközhöz fordult. A saját maga által elkövetett vagy elkövetni szánt, erkölcsileg kifogásolható tetteket már előre felrótta az ellenfelének. A tolvaj tolvajt kiált. Az előbb és hangosabban szólónak a média-látványvilágban szinte behozhatatlan előnye van. Teljes a győzelem, ha nem derül ki a vétsége, hiszen máris készen áll a sugalmazott következtetés: a jobboldal korrupt, a bal nem. De akkor is döntetlenre lehet kihozni az eredményt, ha kiderül a turpisság: mindkét fél korrupt. Ez a szemlélet azonban rendkívül veszélyes, hiszen a machiavellizmusnál is jobban kiiktatja az erkölcsi szempontot a politikai ügyek megítéléséből. Ez is lehet az oka annak, hogy a kormánypárti megszólalások nem elhanyagolható részét ma is az ellenzék bírálata tölti ki.
Ez a kommunikáció azonban a Lop-Start gyorsulása (a közbeszerzés szabályainak figyelmen kívül hagyása, K&H Equities, hogy néhány aktuális példát említsünk) idején egyre nehezebben tartható. Ámbár a recept a régi: elhallgatni (ami nem látszik, vagy hallatszik a második valóságban, az egyszerűen nincs az elsőben sem), kisebbíteni az elkövetett vétség jelentőségét (meglett a pénz, nincs is olyan nagy kár), a másikat is bevonni (az ellenfél védekezésre kényszerítése fél győzelem). De ne becsüljük le a meglévő tartalékokat. János evangélista még nem gondolhatott a mai kort meghatározó félvilágosságra, a sötétség és a világosság határán való bujkálás lehetőségére, ami az ügyes játékosnak szinte korlátlan teret biztosít. Láthattuk ezt, ha másutt nem, a barokk illúziódrámákban, ahol a varázsló a szereplők tudata fölött szabadon uralkodott.
Mi módon lehetne kikerülni ebből a helyzetből? Mit tud tenni az egyén, ha nem hisz abban, hogy ez a nyilvánosság magától megváltoztatja a természetét? Új felvilágosodásra van szükség, racionalizmusra, a választópolgárok gondolkodásának felnőttebbé válására, a készen kapott ismeretek kritikus szemléletére, a babonákkal való leszámolásra; illetve újfajta empirizmusra, az igazi valóság jogaiba való visszahelyezésére, a médiapropaganda állandó felülvizsgálatára, a látszat és a valóság következetes szétválasztására.

A szerző egyetemi tanár