Nyelvpolitikai küzdelmek az erdélyi magyar közéletben

A modern demokráciák szavazatmaximálásra épülő logikája révén a politikai harc egyik kitüntetett terepe a széles értelemben vett kommunikáció. Ezen belül a racionális érvelés fokozatosan teret veszít, s egyre fontosabbá válik a közélet tematizálása, a metakommunikáció és a nyelvpolitika. A kartéziánus érvelésnek elég a látszata is ahhoz, hogy a politikai üzenet hasson. (Jó példa erre ama bizonyos 23 millió román munkavállaló esete.) A közélet tematizálása viszont elsőrendű fontosságú: az a párt, amely el tudja érni, hogy a politikai vita az általa megjelölt témákban folyjon, már fél győzelmet mondhat magáénak. Ugyanígy a logikai feszességnél sokkal nagyobb jelentősége van a mögöttes üzenetnek, a gesztusoknak, a metakommunikációnak.

Végül megkockáztatom, hogy a formális logikára és tényszerű érvelésre alapozó ideológiai érvelésnél a siker szempontjából fontosabb a nyelvpolitikai taktika. A nyelvpolitika a magyar politológia elhanyagolt területe, ami nem véletlen, hisz a politológusi szakmán belül a politikai erőviszonyok nagyjából ugyanazok, mint a médiában általában. Márpedig a balliberális oldal nem érdekelt abban, hogy egyik legjobban működő kommunikációs fegyverének belső szerkezetét a nyilvánosság elé tárja. A nyelvpolitika jelentőségére a kilencvenes évek derekán Pokol Béla hívta fel a figyelmet, de a téma érdemben azóta is feldolgozatlan. Pokol megfogalmazásában a nyelvpolitikai küzdelem lényege, hogy az „ellentétes politikai erő törekvése ellen nem érveléssel lépnek fel, nem céljainak káros jellegét, esetleg hibás elvi megalapozását mutatják be a történelemből vett példákkal illusztrálva. Nem: a törekvésre olyan kifejezést ragasztanak, amely ellenszenves (nevetséges, amorális stb.) a tömegek számára, és ezt terjesztik el a közvéleményben”. (Pokol: Médiahatalom, Windsor, 1995, 188 o.) Pokol arra is rámutatott, hogy a „nyelvpolitikai szócserék egyszerűen csak a tömegmédiákban való túlsúlyon alapulnak és érvelés nélkül tudnak hatni” (uo.).

Erdélyben sincs ez másként annak dacára, hogy itt az intézményes verseny továbbra sem biztosított. (Az RMDSZ vezetése által belső választásoknak nevezett részleges tisztújítás az RMDSZ belső parlamentjének, az SZKT-nek csak kb. felére vonatkozik, a képviselők, szenátorok, a megyei elnökök továbbra is hivatalból tagjai a testületnek, akárcsak az RMDSZ fegyverhordozó ifjúsági szervezetének, a MIÉRT-nek a képviselői. A fennmaradt helyekre is többnyire elektoros játékok útján biztosították a helyi nómenklatúra visszaválasztását.) Annak dacára, hogy az erdélyi magyar közösség csak egy elenyésző kisebbségének van módja a politikába beleszólni, a politikai kommunikáció itt is fontos szerepet kap mind a Markó-féle vezetés számára, hiszen meg kell őrizni a középgárda támogatását, mind az ellenzék számára, hiszen még idejében meg kellene győzni a közösség minél nagyobb részét arról, hogy a jelenlegi út a semmibe vezet.

A következőkben az erdélyi magyar nyelvpolitikai küzdelmek bemutatását leszűkíteném a két tábor által alkalmazott két legfontosabb címkepáros értelmezésére, és ezen keresztül kísérelném meg az erdélyi magyar politikai ellentétek természetét bemutatni.

A radikális–mérsékelt ellentétpár a legrégibb megkülönböztetés, amit az RMDSZ-en belüli táborok megjelölésére használ a sajtó s az érintett politikusgárda egyaránt. Legkülönbözőbb elemzők és nyilatkozók világítottak már rá ennek helytelenségére mindkét oldalról (így Frunda György, Tamás Sándor, Borbély Imre, Markó Béla, Márton Árpád, hogy csak néhányat mondjak), ennek dacára e kategóriapáros igencsak jól tartja magát a kommunikáció frontján. Ennek részben oka az, hogy a magukat mérsékeltnek mondók, akik úgy a médiában, mint a politikum területén túlsúlyban vannak, érdekeltek e címkék továbbélésében: a radikális megnevezés sokak számára riasztó, a közösség többségét kitevő, mindennapi gondokkal küszködő egyszerű emberek, a „csak rosszabb ne legyen” életfilozófiát vallók jobban szeretik a langymeleg biztonságot, mint a kockázatokkal járó radikális kezdeményezéseket. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a radikális jelzőt kezdetben sokan az önrendelkezés-elvű autonómiapárti politikusok közül is felvállalták. Tőkés László már második kongresszuson, 1991 májusában radikalizmusra biztatta az egész RMDSZ-t, a bátorság, egység, radikalizmus hármas jelszavára épített hozzászólásában a radikalizmust etimológiai értelemben használva „gyökeres megoldások keresésére” szólította fel a testületet.

Erdélyben a balos sajtó túlsúlya nem annyira nyomasztó, mint az anyaországban. Részben ennek is köszönhető, hogy létrejöhetett a radikális– mérsékelt kategóriapárosra válaszul egy hasonló (vagy talán még nagyobb) nyelvpolitikai töltettel rendelkező megkülönböztetés, a kuruc–labanc megjelölés. A kuruc–labanc ellentétpáros nyelvpolitikai erejét az adja, hogy a választói bázis szinte teljes egésze érzelmileg a kurucok oldalán áll, a labanc kifejezés a mellesleg tragikusan hiányos magyar történelmi tudatban alighanem örökre megbélyegzésnek fog számítani, mint a saját közösségét cserbenhagyó, önfeladó politikus szinonimája. Ráadásul e megkülönböztetés még deskripciós, tényleíró erővel is rendelkezik, hiszen arra mutat rá, ami a szuverenitásukban korlátozott közösségek esetében a lényeg: az elnyomó hatalomhoz való viszonyulás fontosságára. (Fogalmazhatunk úgy is, hogy míg a radikális–mérsékelt megjelölés megreked a taktika szintjén, addig a kuruc–labanc ellentét paradigmatikus síkon mozog.) Talán nem véletlen, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiában sem ideológiai alapon szerveződtek a magyar pártok, hanem a közjogi kérdések, vagyis a külső – elnyomóként is értelmezhető – hatalomhoz való viszony mentén. Meg lehet kockáztatni azt a feltevést, hogy minden megszálló hatalom politikai színezettől, s a hatalmát biztosító eszközök jellegétől függetlenül polarizáltságot hoz létre az elnyomott közösségen belül: mindig akad egy komprádor elit, mely kiszolgálja akaratát, s mindig akad olyan réteg is, mely a minél nagyobb önállóságért fog küzdeni.

Erdélyben az RMDSZ 1996-ig viszonylag önálló magyar politikát folytatott annak ellenére, hogy az első három évben Domokos Géza elnöklete mellett voltak tragikusan önfeladó gesztusai is. (Lásd az RMDSZ közös nyilatkozatát a Nemzeti Liberális Párttal, a marosvásárhelyi magyarellenes pogromot követően, melyet Domokos Géza szignált, s amelyben felhatalmazás nélkül lemondott az autonómia követeléséről, vagy a frakció tartózkodását az alkotmány cikkelyenkénti szavazásánál, amikor a törvényhozás Románia államformájáról és az egységes nemzetállamról döntött.) 1996-tól a hatalom végképp átcsúszott a labancok kezébe. Ettől kezdve a szervezet a legengedelmesebb eszköze a román külügyi apparátus propagandaosztályának. Az RMDSZ kormányzati szerepvállalásával, majd 2000-től a protokollumpolitika által azt hirdeti, hogy az erdélyi magyarság problémái nem kívánnak nemzetközi rendezést, s hogy a román kisebbségi modellről szóló hazug szólamok helytállók.
Miközben a szövetség politikájának önfeladó jellege egyre erősödött, a szervezeten belül egyre inkább teret nyert az antidemokratikus működés: a szövetség tájékoztatási szervei csak a főáram, a hivatalos vezetés cselekvéseiről adtak hírt, a hivatalos irányvonaltól eltérő politikusokat fokozatosan kiszorították a szervezetből (gyors seregszemle: Szőcs Géza, Borbély Imre, Csapó József, Kincses Előd, Kolumbán Gábor, s végül 2003-ban: Tőkés László), a belső demokrácia intézményei nem működtek, az SZKT-t statisztaszerepre kárhoztatták, a szabályzatfelügyelő bizottság évszámra nem ült össze, miközben a vezetés ismételten hágta át az írott és íratlan normákat.

A folyamat szükségszerűen vezetett el oda, hogy az erdélyi magyar nemzeti önkormányzat hívei – miután szervezeten belül elfogyott a levegő – azon kívül próbálkoznak elhelyezni az erdélyi magyar politikai akaratképzés súlypontját. Ez lenne a Tőkés László által kezdeményezett Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács.

A szerző politológus