Birodalmi politológia

Az Európai Unió alkotmánytervezete az Egyesült Államokhoz simuló és annak katonailag és külpolitikailag alávetett Európa helyett egy önálló katonai és politikai egységként létező világhatalomként szándékozik felépíteni az uniót. Az iraki háború kapcsán az USA-val szembeszegülő francia–német tengely és a hozzájuk csatlakozó Oroszország e mellett napi politikai aktualitássá tette az Egyesült Államoktól elszakadó új hatalmi tömb kialakulásának lehetőségét, és ezt a nagyobb befolyással rendelkező európai értelmiségiek közül Jürgen Habermas és Jacques Derrida átfogó cikkben üdvözölte az elmúlt hetekben. A hazai szellemi közvélemény nem tudja igazán felbecsülni a vita alatt álló európai alkotmánytervezet pontjait, ha nem veszi alaposabban szemügyre az átfogó világpolitikai erőtér állapotát, és abban Európa, illetve az Egyesült Államok tényleges helyzetét. Egy magyar értelmiségi csoport a közelmúltban már megkísérelte egy vitasorozatban végiggondolni ezeket a kérdéseket – többek között Gombár Csaba, Lengyel László és Szilágyi Ákos közreműködésével –, de a sok világos gondolatot is tartalmazó tanulmányok értékét visszafogta, hogy csak egy meghatározott (balliberális) értelmiségi táborból és annak szemszögéből vitatkozók vettek részt ezekben. (Lásd Gombár Csaba szerkesztésében: Nem élhetek birodalom nélkül, Helikon Kiadó, Budapest, 2002). Csak vázlatképpen nézzük meg, hogy milyen kérdéseket fontos e témakörben megvitatni.

Az összefüggő világban az egyes országok politikai életének kis rezdüléseit is befolyásolják vagy sokszor döntő módon meg is határozzák a világpolitika erőviszonyai és eseményei. Ám ennek kalkulálását és az egyes világpolitikai események értékelését bizonytalanná teszi, hogy a Szovjetunió és befolyási övezetének feloszlása a kilencvenes évek elejétől nyitottá tette a világpolitikai erőegyensúlyt. De nemcsak ez nyitott ma, hanem annak megválaszolása is, hogy egyáltalán mi is jött létre a kétpólusú világrendszer eltűnésével. A válaszokra a sort Francis Fukuyama nyitotta meg a történelem vége tézisével, amely szerint a szovjet állampárti diktatúrák bukásával győzött az Egyesült Államok vezette blokk és a liberális demokrácia modellje, amely most világméretűvé szélesedik, és mivel liberális demokráciák között háború – e rendszer belső logikája miatt – kizárt, így eljött az örök béke ideje, itt a történelem vége. Samuel Huntington ezzel a naiv nézettel szállt vitába, amikor 1993-ban kifejtette a civilizációk összecsapásának tézisét, és ebben a vallási-kulturális egységeket jelentő civilizációk egymással szembeni ütközésének felerősödését vélte a kétpólusú világrendszer eltűnése utáni világrend középponti elemének. Civilizációs tablójában a ma domináló keresztény civilizációt jelentő Nyugat – nagyjából a most kibővülő Európai Unió és Észak-Amerika –, amelyet gazdasági és katonai erejénél fogva az Egyesült Államok vezet, és mintegy egymilliárdos embertömeget jelent, mellette a szintén ekkora embertömeget összefogó iszlám civilizáció és a másfél-másfél milliárd felé közelítő kínai és az indiai–hindu civilizációk adja a főbb elemeket, kiegészítve ezeket az Ázsiában már ma is domináló kínai civilizáció mellett a japán civilizációval, a Nyugat mellett pedig az orosz központú ortodox civilizációval, illetve Amerikában az Északtól civilizációs mintában is részben elkülönülő Latin-Amerika civilizációja, és a végén Afrika egészíti ki a sort. A fontos itt persze a Nyugat mellett a véres és agresszív iszlám civilizáció, amely egyre inkább ellenségessé válik a nyugati civilizációval szemben, de amely központi magállam hiányában nem veszélyezteti az Egyesült Államok vezette nyugati civilizáció hegemón világhatalmi pozícióját. Ezzel szemben a hatalmas tömegű kínai civilizáció a gazdasági intézményeinek reformja óta felgyorsultan növekszik, és gazdasági, illetve katonai potenciálja révén úgy 25-30 év múlva menthetetlenül kiszorítja az Egyesült Államokat a világhatalmi vezető szerepből, a népesedésében is lecsökkent Európa pedig jelentéktelenné válik a világpolitika színpadán. Hogy aztán a Délkelet-Ázsiába átkerülő világhatalmi súlypont folyamatai világháborúba sodorják az új hegemón hatalmat az Egyesült Államok vezette Nyugattal, vagy erre békésen kerül sor, Huntington nyitva hagyja.

Emmanuel Todd francia politológus e verziók vitájába szólt bele 2002 őszén A birodalom után című könyvével, és főként Huntingtonnal vitatkozva, de Fukuyamát is csak részben elfogadva vázolt fel egy verziót annak megválaszolására, hogy mi is történik itt tulajdonképpen a kilencvenes évek eleje óta a Szovjetunió eltűnésével. Huntington fő tézisével szemben, miszerint a liberális demokrácia csak a Nyugat civilizációjába eső országokban életképes, és a többi civilizáció – de különösen az iszlám – esetében ez kizárt a vallási-kulturális szerveződésük miatt, Todd az írni-olvasni tudás tömegessé válása és a születésszám közötti összefüggésre irányítja a figyelmet. Az írni-olvasni tudás tömegessé válásának egyik hatása az adott országokban a társadalmi nyugtalanság és a konfliktusok felfokozódása, ám ez néhány évtizedes átmenet után stabilizálódásnak adja át a helyét. Erre hozza fel példának Todd az iráni iszlám újjáéledést a hetvenes évek végén, és azt, hogy egy negyed évszázad elteltével Irán konszolidálódik, és a némileg stabilabb demokrácia felé tolódott el az egész iráni társadalom. Az iszlám véres mivolta, amit Huntington mint örök jellemzőt emelt ki, csak egy átmeneti mozzanat téves abszolutizálása – mondja Todd. A másik hatást jelenti az írásbeliség terjedésével a születésszám fokozatos csökkenése. A születésszabályozási módszerek ismerete és ennek alkalmazása a nők döntésétől függ mindenkor, és a tömeges írásbeliség egy adott országban elkerülhetetlenül magával hozza a születésszabályozási módszerek elterjedését. Végignézve egy sor tradicionális, köztük iszlám országot, valóban meggyőző, hogy a valamikori családonkénti átlag hét-nyolc gyerekből miként csökkent mára ez két-három gyerekre, például Azerbajdzsánban, Tádzsikisztánban vagy Iránban. Ez a csökkenés pedig tovább stabilizálja az iszlám országokat, mivel az igazi iszlám militáns szellem akkor jellemző, amikor már tömeges az írásbeliség, de a nagy tömegű fiatal évjárat az összlakosságon belül egy sor társadalmi feszültséget indukál. Vagyis semmi nem áll akadályként az elé, hogy a Nyugat civilizációjában kialakult liberális demokrácia hatalmi technikái elterjedjenek a többi civilizáció országaiban is. Így Fukuyamának ez a tézise kiegészítéssel és korrekcióval, de elfogadható – szögezi le Todd.

Ez azonban Todd elemzésének csak az egyik fele, mert miközben kinyitja az USA és Európa modellje felé a többi civilizációt, addig belülről a nyugati civilizációt sokkal problematikusabbnak látja, mint az Huntingtonnál felmerül. Az utóbbinál ugyanis az Egyesült Államok az európaiság egyszerű folytatása, és természetszerűleg a nyugati civilizáció – és jelenleg még a világ egészének – vezetője. Az ő verziójában Európa majd tovább gyengül, és az Egyesült Államok egyedül vívja majd meg nagy harcát a világhegemónia átvételére törekvő és gazdaságilag-katonailag felnövő Kínával, úgy 2030 körül. Toddnál ezzel szemben más kép tárul elénk az Egyesült Államok és Európa mai és jövőbeli helyzetét illetően. Az Egyesült Államok katonai és gazdasági ereje között ugyanis egyre nagyobb szakadék kezd kibontakozni az 1990-es évek közepe óta. Ahhoz, hogy fenn tudja tartani katonai erejét az egész világ ellenőrzésére képes állapotban – és közben ne kelljen csökkentenie polgárai életszínvonalát, mert ebben a társadalomban igazi integráció híján az rögtön robbanáshoz vezetne – egyre nagyobb külkereskedelmi deficitet kell felhalmoznia. Ennek éves nagysága 2001-ben már négyszázmilliárd dollárt ért el, vagyis napi 1,2 milliárd dollár tőkebeáramlást kell ma már állandóan fenntartania az Egyesült Államoknak ahhoz, hogy ezt a deficitet fedezni tudja, és hogy gyenge gazdasági teljesítménye ellenére fenn tudja tartani világhatalmi vezető szerepét. Ezt azért és addig tudja megtenni, amíg valutája, a dollár képes eljátszani a világban a tartalékvaluta szerepét. Ezt a szerepet kezdi ki az Európai Unió gazdasági és politikai egységének létrejötte, és az euró önálló valutaként való megerősödése. Az uniónak már ma is nagyobb a gazdasági ereje, mint az Egyesült Államoknak, és kibővülése után ez fokozottá válik. Politikai-katonai egységként kialakulása pedig a legnagyobb fenyegetést jelenti a gyengülő USA világhatalmi pozíciójára. Todd még Európának azt a gyengeségét is az Egyesült Államok számlájára írja, hogy a jelenleg az európai országokban élő mintegy tizenötmillió iszlám hívő bevándorolt ellenséges a nyugati civilizációval szemben. Ugyanis az Egyesült Államok egyoldalú Izrael-támogatása és az izraeli terror eltűrése a környező arab–iszlám országokkal szemben okozza a nyugtalanságot. Ám ha az USA rákényszerítené az általa fenntartott Izraelt az igazságos békére a palesztinokkal, akkor a fő tézis, a békés iszlám helyreállása megvalósulna.

Összegzésként Todd az USA mai birodalmi kizsákmányoló létének végét prognosztizálja, és Európa leszakadását mai protektorátusi szerepéből az USA mellől. Ebből az alapállásból üdvözli a német–francia tengely létrejöttét az USA-val szemben az iraki háború kapcsán, és Oroszország csatlakozását ehhez a tengelyhez. Ebben az elemzésben az USA nem 2030-ban és nem Kína javára fogja elveszíteni világhatalmi hegemón szerepét, hanem már a közeljövőben, ha Európa a maga sokkal egészségesebb gazdaságával magára talál, és a stabilizálódó Oroszország a kibővült Európa mellé áll a ma is tekintélyes nukleáris elrettentő erejével. Amerika a végét járja már ma is – ebben összegezhető Todd A birodalom után című munkájának mondanivalója.

A szerző egyetemi tanár