A világról Szaddám Huszein után

Van az azonnali kérdések órája. S van a gyors reagálású hadtest. Egy, kettő, három – tudsz még valami gyorsat? Csípőből megírt publicisztika. Hát az a legjobb. A csípőből megírt publicisztika mint azonnali válasz valamely eseményre – kérlek – gyorsreagálású szellemi hadtest. A sebesség által úgy érzed, mintha egy effajta csípőből lőtt, írt, gyorsreagálású publicisztika kapcsán te is részt vennél a történelemgyártásban. Közelebb kerülnél a tűzhöz. Mintha már hatnál. Pedig hát a gyorsan megírt reaktív publicisztikától legtöbbször semmi sem változik. A sajtó csak kiváltságos pillanataiban nagyhatalom, avagy, amint az amerikaiak tartják, a kormányzat és a bíróság mellett a harmadik hatalmi ág. Ilyen kiváltságos pillanat volt a Watergate-botrány, amikor is a sajtó elnököt tudott buktatni. Szaddám Huszein elfogása messze nem ehhez hasonló kiváltságos pillanat a sajtó számára. S a publicista számára se.
Még 2003. december 17-én, Ajándék ember címszó alatt írtam meg a magam gyorstüzelő publicisztikáját Szaddám Huszein elfogásáról. Akkor engem is elkapott a hév. Úgy éreztem, ez az, igen. A krónikás egy napig császárnak képzelte magát, ám másnap a mélységi mámor kiszállt belőle, s az ember ráébredt, mily kis ember is, kis ember ő a nagy emberekhez, a hatalomformálókhoz és működő hatalmi ágakhoz képest. A nulla is kövérnek képzeli magát, amíg elegáns mozdulattal ki nem pukkasztja a tű, az egy. Ahhoz képest, ami történik, mi mind, mi, a minden, csak senkik vagyunk. A mindenhatás mellett ott a semmihatás – és ez a realitás. Ez-e vagy mégsem?
Nyilvánvaló: attól, hogy tüstént írtam róla, nincs több közöm Szaddám elfogásához, mint azoknak, akik csak a kocsmában regisztrálták a tényt, ám mennyivel van több köze Szaddám elfogásához Bush elnöknek ama jogon, hogy ő rendelte el? Ha Szaddám elfogása egy esemény, akkor persze több köze van hozzá neki, mint egy átlagembernek, de ha Szaddám elfogása egy metafora, éspedig a megoldás metaforája, nos, akkor már bonyolultabb a helyzet. Szaddám elfogása tudniillik azt, amitől az Egyesült Államok szenved, a legkevésbé sem oldotta meg. Dramaturgiai értelemben Szaddám elfogása nem vezetett megoldáshoz, nem volt benne annyi katarzistartalom, mint amennyit elvártak tőle. Az amerikaiak elleni terrorakciók folytatódnak, s az Amerika-ellenes szellemi közeg mit sem változott.
Ez részint a Szaddám-féle Bász párt pszeudomodernista és pszeudokommunista voltával függ össze.
Innét, Európából, nem tűnik fel, hogy Szaddám és Oszama bin Laden: két külön világ, amely akár egymás ellen is hathat. Szaddám Huszein a Közel-Keletre adaptált titoizmus, azaz a naszszerizmus, tehát az iszlám hagyományok ellenében létrejött, s azóta többszörösen kifulladt pán-arab nacionalizmus egyik nagy túlélője volt. A szovjet háttér megszűnése után Szaddám olyképpen ment le alfába, vagyis ment át mohamedánba, mint ahogy a valamikor bunkerkemény marxista Milosevics ment át jókor szerb nacionalistába. Ám a modernista-kommunista-ateista gyökerekre a nép tüstént emlékezni kezd, ha már szabad neki. A Szaddám-rendszer a szunnita háromszögön kívül, amely analógiás úton a régi MSZMP nógrádi klánjához hasonlítható, nem volt társadalmilag beágyazva. Bush elnök, akár a vegyi fegyverek létéről, csak álmodhatott az al-Kaida és Szaddám közti szövetségről, az al-Kaida tudniillik épp abból az ősi mohamedán hagyományból táplálkozik, aminek a Bász párt hosszú ideig elárulója volt. Pyrrusi győzelem tehát az Egyesült Államoké, hisz ez a győzelem közvetve épp a közel- és közép-keleti modernitásra mért csapást, és lényegileg a fundamentalizmusnak kedvez. Az elfogott Szaddám prófétává szakállasodik, az Afganisztánba és Irakba teleportált amerikai adminisztráció pedig olyan, innét tekintve anakronisztikus képződményekhez kényszerül alkalmazkodni, mint például a Loja Dzsirga, az afgán törzsi tanács. Egy afgán hadúr, egy iraki törzsfő, egy kurd vezér a maga úgymond megszállt felségterületén változatlanul nagyobb úr a megszállóknál. A selyemút uralkodik az autósztráda fölött. Utolsóból lesznek az elsők? Első a teve, utolsó a tank. A bazár kufárja első az egyenlők között, és utolsó a katona. Hop-hop katona – USA-katona: durr.
Ha civilizatorikus elvárásaink vannak, Bush épp oly kevéssé tud hatni az iszlám lelkére, mint amily kevéssé egy átlagember bele tud szólni a nagy geostratégiai döntésekbe, s így, de csakis így értelmezve sok ember árul egy gyékényen az amerikai elnökkel.
A Nyugat – márpedig Amerika egyfajta Nyugat-esszencia – minél inkább győz, annál inkább láthatóvá válnak korlátai. Az amerikai jelenlét Szaúd-Arábiában, Irakban és Afganisztánban semmiféle komolyabb szellemi hatással nem járt. Bush nem Nagy Sándor, az amerikanizáció messze nem az, ami volt a hellenizáció. Nagy Sándor „ideológiai értelemben” hatott a neki meghódoló népekre, miként a spanyol konkvisztádorok is fenekestől és elméstől forgatták fel az indián társadalmakat. Amerika nem így hat az iszlámra – ha valamiképp hat, akkor inkább a világhálón s Hollywoodon keresztül hat és nem a katonai erő, a materiális jelenlét által. Amerika csak a mozikat képes meghódítani, a mecsetek bevehetetlenek. Mindaz, ami a mecset mint szimbólum alatt értendő, szilárdan tartja magát.
A reneszánsztól egészen a marxizmusig terjedőleg alapvető sajátossága nyugatiságunknak és kimondott, ki nem mondott fejlettségtudatunknak az a feltevés, hogy a társadalmi állapot és a „technolúció” valamiképpen összefügg. A reneszánsz, a felvilágosodás, de a szocialista iparosítás is ezt a kapcsolatot erősítette. A szabadabb önkifejezés felé sodródó művészet, a mélyebb ismeretek felé táguló univerzális természettudomány s az esélyegyenlőség felé táruló társadalom mind mintha egy nagy eszméletnyerési körtáncot járt volna, valamiféle hosszú eszméletvesztésből folyvást ébredve az utóbbi ötszáz esztendő során. E nélkül az eszméletnyerési processzus nélkül nem lehet megérteni, felfogni azt, ami ma van. És épp ezért vagyunk képtelenek megérteni, felfogni, hogy Szaúd-Arábiában például miként mehetett végbe a „jóléti váltás” rendszerváltás nélkül, hogy miként tud átállni egy nomád hierarchikus társadalom a huszonegyedik századi technológiákra komolyabb társadalmi átszerveződés, avagy úgy is kifejezhetnők: szellemi hozadék nélkül.
Szaddám rab. De ment-é vajh ezáltal, e foglyosítás által előrébb a világ? Lett-e valami vagy valaki ezáltal, hogy úgy mondjam, szabad? Kövérebb lett-e vajh ezáltal a csönd – legelőn fű kövér? Sokatmondóbb-e a semmitmondás? Aktívabb-e a semmittevés? Biztonságosabb-e az utcabál? Bárminek is egyenletszerűen a megoldása-e az, ami történt? Olybá tűnik, hogy nem. A direkt politikai okokról már volt szerencsém értekezni fentebb, a szellemi háttérről pedig egy ideje már mintha érkezésem volna értekezni. Nos, én úgy látom, hogy ez a prófétává torzonborzosult alak s az elfogását követő makacs változatlanság a nyugati világ elé tart görbe tükröt.
E világkép szerint a világ: egyenlet – lássuk csak Heisenberg mindmáig megoldatlan világegyenletét –; egyenlet, amelynek megoldása van. Kérdés, amely válaszért kiált. Az AIDS, az éhség, a társadalmi igazságtalanság, az univerzum eredete, mind-mind egy-egy kérdés. Kíváncsiak vagyunk, nyitottak és eszkatológiai értelemben a választól változást, éppenséggel akár megváltást is, remélünk. Csakhogy a mohamedán és részint a buddhista keleti világkép szerint a lét adottság és nem kérdés. Így aztán válaszért sem kiált.
Az, hogy a nyugati közérzet egy menetszázad, mely folyamatosan haladni véli önmagát, lényegileg a folyamatosan feltett kérdésből ered. A kérdésérzetből, a kérdésfüggésből. Frusztrációja is innen fakad, hisz a válaszok ritkán kielégítők. A nyitott kérdés a nyugati embernek olyan, akár a bűnügyi nyomozónak a lezáratlan akta. Míg válasz nincs, addig az: kudarc. A tettes ismeretlen. Wanted, Szaddám-kártya, megjelölt fejek. Pókerarc, kipipálhatóság. Ha eleve nincs kérdés, és nem is volt kérdés, akkor viszont a válasz hiánya és így a változatlanság nem kudarc. Igaz, nem is siker. Valami más, ami a nyugati léleknek idegenszerű és fenyegető. Amire szavunk sincsen, s amihez nincs hozzáfűznivalónk. Nem tudunk mit kezdeni vele. Nem gondoltuk volna, hogy a változatlanság visszajöhet. Hogy a társadalmi, tudati és természettudományos folyamatok közti reneszánsz összhang szétcsúszhat, s e szétcsúszás következményeként azok az erők, melyek India, Kína, majd a valaha virágzó iszlám kultúrkör önhatalmú modernizációját megakasztották, ismét felerősödhetnek, s kihívásként jelentkezhetnek a legújabbnál is újabb korban. Amerika s rajta keresztül a modern világ magányos sivatagi vágtája Irakban erre figyelmeztet.
Nincsenek azonnali kérdések, és nincsenek azonnali válaszok, de az ülésszak azért, mintha mi sem történt volna, folyhat tovább.

A szerző író