Helyzetjelentés a mai Magyarországról

Az a társadalmi helyzet, amely Magyarország mai adottságaiból következik, merőben más társadalomképet feltételez, mint amiről tudunk. Nem vetődik fel kellő komolysággal a jövő kérdése sem, nincs távlati tervezés, mert hiányoznak az intézmények és a források a ciklusközi előrevetések elkészítéséhez. Más államokban rendre a kormányciklusok közötti időben jelennek meg az állami-akadémiai, a magánszférabeli-piaci kutatóintézetek előretekintései, prognózisai, jövőképei, az ország rövid és középtávú jövőjével kapcsolatos tanulmányok. Legalábbis 3–5 évenként készülnek – a szükséges korrekciók felvetésével – a hosszú távú kitekintések is. Ilyen tanulmányok intézményes jelleggel nem készülnek Magyarországon.
A politikai rendszer mára átalakult, de az átalakulásból komolyan vehető elképzelés nem született a politikai műhelyekben. Az uniós csatlakozás a magyar állam és társadalom kizárólagos esélye, ami elsőre a politikai elit totális válságát jelenti, de tágabban szemlélve az egész magyar elit leértékelődését jelzi az a tény, hogy az unión túl semmilyen perspektívát nem képes megfogalmazni. Az első válságképző tényező tehát a tudásavulás. A másik uralkodó szimptóma az, hogy a társadalom kulturálisan korlátozza termékenységét. A gyermeknemző és szülőképes korban lévő korcsoportok képviselői úgy tudják, hogy nekik szegénységük miatt nem lehet és nem kell gyermeket vállalniuk. Ezen téves és irracionális tudat miatt (természetesen az állam gyermekellenes újraelosztási politikájával párosulva) a társadalmi újratermelés alapjai megroppantak. Ez a magyar társadalom alaphelyzete. Ebből kell kiindulnunk.
A fentiekből következő helyzet meghatározásához néhány adalékkal szolgálok. A Euromoney 2003-as országkockázati rangsorában, 185 ország összehasonlításában mi a 34. helyre kerültünk. Már 12 éve nem vagyunk képesek a 30–40. hely közötti reményteli, de kiugrani nem tudó, valójában stagnáló pozícióból kikerülni. A gazdasági kilátások rangsorában a 33. helyen állunk. A 100 pontos skálán a politikai stabilitásunk, gazdasági teljesítményünk, eladósodottságunk, valamint a pénzügyi rendszerünk hatékonysága alapján kikerültünk már az első 60 ország, eladósodottságunkkal az első 50 ország sorából. Viszonylagos jó eredményünket elsősorban a pénzügyi rendszerünk hatékonyságának, illetve a politikai stabilitásnak köszönhetjük. A szűkebb térségünkre vonatkozó fokozott növekedési várakozások sorában Magyarországot ma már nem nagyon emlegetik.
A valóságos magyar helyzetet igazán azzal lehet szemléltetni, ha a globális versenyképességi és a mikroökonómiai versenyképességi indexek tengelyén helyezik el az országokat, s akkor négy fejlettségi csoport jön létre. E fejlettségi csoportokat tekintve 2004-re harmadosztályúvá lett Magyarország. Az értékelések szerint a harmadik csoport elején vagyunk, és mint ilyennek, nincs is esélyünk a következő 8-10 évben feljebb zárkózni. A tudásavulás miatt az innovációval kapcsolatos magyar gyakorlat nem folytatható. A magyar GDP 1 százalékára rúgó kutatás-fejlesztési ráfordítás csak pénzpocsékolás. Az egy lakosra jutó K+F-ráfordítás nálunk ma 36–40 dollár között van, miközben az EU-átlag ennek tízszerese. A tisztánlátáshoz rendelkezésre áll az unió legutolsó innovációs mérlege is, amely szerint a magyar teljesítmény a K+F költségvetési kiadásait illetően az EU-átlag 67 százalékának, a vállalati ráfordítás viszont csak a 28 százalékának felel meg. A mostani helyzetből való kilépés minimálisan évi 50 milliárd forint modernizációs alap biztosítását igényelné.
A magyar versenyképességet tárgyaló, összegző tanulmányok (mint az MTA ipar- és vállalatgazdaság bizottságáé) a magyar felzárkózással és versenyképességgel kapcsolatos elképzeléseket teljesen lehűtik. Az EU és Magyarország fejlődése az elmúlt 50 évben egyértelművé tette, hogy sem az adottságaink, sem a követett gazdaság- és társadalompolitika nem szolgálták a minimális esélyek megragadását sem. Egy ENSZ–EGB-tanulmány megállapítja, hogy Magyarország 1950–1989 között az európai teljesítmény 61,9–50,8 százaléka között mozgott, majd 1989–2000 között 56,7–52,9 százaléka között, vagyis mindent összevéve az 1950–2000 közötti fejlődésben mi az európai színvonal 61,9 százalékáról csúsztunk vissza 52,9 százalékra. Tegyük hozzá, rettenetes erőfeszítések árán! Sőt, van egy további kérdésessége is a magyar fejlődésnek, amennyiben 1950–1989 között 11,1 százalékkal esett vissza az európai felzárkózásban, 1989–2000 között 3,8 százalékkal, 2000–2002 között a becslések szerint 1,7 százalékkal, összességében tehát 1950–2002 között 10,7 százalékkal.
Döntő jelentőségű fejlemény mai helyzetünkben, hogy 1989–2001 között a magyar gazdaság nem a GDP évi átlagos 0,7 százalékos, vagy az egy lakosra jutó GDP átlagos évi 0,8 százalékos növekedése, hanem a munkatermelékenység, az egy foglalkoztatottra jutó GDP 3,3 százalékos növekedési ütemével tűnik ki, amit azonban a drámaian csökkenő foglalkoztatottsággal ért el. Ez egy olyan megdöbbentő fejlődés, hogy egyetlen sikeresen felzárkózó (nálunk sokkal szegényebb és mélyebbről induló) ország sem produkált ilyet.
Végül a csatlakozásra váró országok állapotára vonatkozó minősítések közül emeljük ki, hogy egy, az EU megrendelésére készült tanulmány szerint a magyar munkaerő mobilitása a leggyengébb. Ezt a merev lakásviszonyok (nincs elég bérlakás), a rossz közlekedési infrastruktúra (1 óra alatt legfeljebb 30-50 kilométert lehet megtenni), illetve a régiónkénti nagy eltérések, a jövedelmek szóródása miatt állítják rólunk. Ebben az összefüggésrendszerben Magyarország az OECD-n belül az utolsó előtti helyen áll, ahol átlagosan a GDP 4 százalékát fordítják csak oktatásra (ami csak Mexikóban alacsonyabb). Az Eurostat szerint az egy órára számított munkaerőköltség terén a magyar 3,83 eurós fajlagos munkaerőköltség a legalacsonyabbak között van (az EU-átlag 22,7 euró). Ráadásul a költség összetétele is nagyon rossz, amennyiben a bruttó bér aránya 2,57 euró nálunk, s az EU-ban leggyengébb Portugáliában is 6,48 euró.
A most véget ért davosi világgazdasági csúcson újabb minősítések várhatók. Tudnunk kell, hogy hol állunk a csatlakozás előtt.

A szerző informatikus, kutató