A választópolgár négyévenként megfizet

Az elmúlt hetekben napvilágra került közvélemény-kutatási felmérések joggal tölthetik el optimizmussal a Fidesz vezetőit. A Szonda Ipsos, a Medián, a Tárki és a Gallup adatsorai kivétel nélkül azt jelezték, hogy a Fidesz egyre nagyobb fölénnyel vezet a szocialistákkal szemben, és elérhető közelségbe került az európai parlamenti választások megnyeréséhez. Mivel az eddig szilárdnak és stabilnak tűnő MSZP-n belül egyre több komoly konfliktus került napvilágra, és érezhetően megcsappant a Medgyessy Péter miniszterelnökbe vetett bizalom, immár az sem zárható ki, hogy a baloldal várható júniusi veresége és a folyamatosan mélyülő államháztartási krízis szétbomlasztja a koalíciót, ami után előre hozott választások következnek.
Vannak ellenérvek is: az MSZP és az SZDSZ eddig szinte hibátlanul működő frakciófegyelme, a választási vereségtől való félelem sorokat összezáró ereje, a nyomasztó erőfölényben lévő baloldali média és a Ron Werber nélkül is hatékony kampánygépezet egytől egyig olyan tényezők, amelyek azt sugallják, hogy a két kormánypárt még megtépázott állapotában is harapós ellenfél lesz. Másrészt intő jelként kell emlékeznünk arra, hogy 2002 tavaszán, a parlamenti választások előtti utolsó közvélemény-kutatások a mostanihoz hasonló fölényt jeleztek a Fidesz–MDF közös listának, és mégis vereség lett a vége. Azóta pedig – akár bevallja a polgári oldal, akár nem – ott bujkál mindenkiben a félelem a szocialisták újabb rágalomhadjáratától, és a mobiltelefonokkal fölszerelkezett, távvezérléssel mozgatott aktivista-hadseregtől. Pedig ez a szorongás fölösleges. A két évvel ezelőtti Fidesz-fölény ugyanis eleve hamis és megtévesztő volt. A bizonytalan szavazóknak álcázott, permanens propagandával megdolgozott, zömmel nagyvárosi választókat könnyű volt fölhergelni az Orbán-kormány folyamatos lejáratásával, ráadásul a Fidesz erőtlen kampánya is elősegítette a szocialisták előretörését.
2002-vel ellentétben a baloldalnak most nincsenek rejtett tartalékai. A nagyszámú bizonytalan voksoló éppen azok közül kerül ki, akiket a legsúlyosabban érintenek a megszorító intézkedések. A tizenkilencezer forintos kolbásszal jóllakatott nyugdíjasokra, a közalkalmazottakra, a fiatalokra, a lakástámogatások megnyirbálásával sújtott középrétegekre és a külvárosi lakótelepek nyirkos lakásaiba szorult kétkezi munkásemberekre kell gondolnunk. Ez az MSZP-ből kiábrándult, több százezer embert jelentő tömeg nem hódítható viszsza néhány hónap alatt.
Az is nehezíti a baloldal vezető erejének helyzetét a két évvel ezelőtti állapotokhoz képest, hogy a várható partnerek is gyengélkednek. Az SZDSZ a túlélésért küzd, az alacsony népszerűségi szinten veszteglő (de azért nem lebecsülendő) Munkáspárttal elhidegült a szocialisták viszonya, a Centrum-blöff pedig még egyszer nem lesz eladható. 2002-ben ez a három politikai erő csaknem tízszázalékos tartalékot jelentett a kétfordulós rendszerben. Az európai parlamenti választásoknál viszont csupán a szabad demokratáknak van esélye a mandátumszerzésre, de ők is csak az MSZP rovására tudják ezt elérni. Mivel a biztos szavazó és pártválasztó rétegeknél valamennyi felmérés szerint kilenc százalék fölötti a Fidesz előnye, és azt is látnunk kell, hogy a Draskovits-féle, százhúszmilliárdos takarékossági bomba még csak ezután fog robbanni, ezért úgy tűnik, a koalíciós pártok együttes erővel sem lesznek képesek a győzelemre. A Centrum párt a mandátumszerzésre is esélytelennek látszik, ami azért biztató a hiteles jobbközép erők számára, mert így nincs olyan politikai tömörülés, amelyik gyengítené a Fidesz erősödő mérsékelt arculatát. Az MSZP kilátásait csak az önállóan induló MDF javíthatja, amelyik – ha az általa megszerzett értékes százalékok ellenére mégsem jut képviselői helyhez – megakadályozhatja a Szabad Európa-lista kiütéses győzelmét.
Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy mindez csak a jelenlegi erőviszonyokat tükrözi.
Közép-Európa legerősebb és legszívósabb posztkommunista pártja már többször is bebizonyította, hogy képes meglepetésekre. Különösen akkor indokolt az óvatosság, ha a múlt hét végi kabai időközi polgármester-választást vesszük szemügyre, ahol a szocialista jelölt győzött. Júniusban nem lesznek egyéni választókerületek, és így kevésbé fognak érvényesülni az MSZP egyéni jelöltekre szabott kampánytechnikái, de a jobboldal fellegvárai közé tartozó Hajdú-Bihar megyében aratott szocialista siker mégis több mint egyszerű helyi referendum.
Akadnak más tények is. A napokban nyilvánosságra kerülő makrogazdasági adatok minden korábbinál élesebb kontúrokkal vetítik előre a Medgyessy-féle közgazdasági kotyvalék totális csődjét. A hetek óta gazdátlan Pénzügyminisztérium legfrissebb jelentése szerint az államháztartás január havi hiánya eléri a kétszázhúszmilliárd forintot, amely az egész évre tervezett hiány huszonhárom százalékát teszi ki. Még akkor is döbbenetes szám, ha korrekt módon elismerjük, hogy vannak olyan, egyszeri nagy kiadást okozó tételek, mint a Gripen vadászgépek bérleti díja. Ez nem a bűnbakként kezelt László Csaba hibája, hiszen neki elsősorban a tavalyi deficit miatt kellett mennie. Az idei költségvetésért a teljes kormánykoalíció felelős. Ők szavazták meg a pénzügyi szakma józan intései ellenére az irreális keretszámokat.
Azok az érdekcsoportok a jelenlegi krízis okozói, akik gyakorlattá tették, hogy az amúgy is döntésképtelen kormánytagok rendre az MSZP plénumai előtt hajbókoljanak, értelmes gazdaságpolitikai tervezés helyett egy őrült és tarthatatlan célokra épülő pártprogram végrehajtásához aszszisztálva.
2002 tavasza óta szinte minden hasznos kezdeményezés megbénult. Lomtárba került a Széchenyi-terv és a lakástámogatási rendszer. Valósággal szétmállott a korábban stabil forint, és az egymásnak ellentmondó nyilatkozatok csak mélyítették a nemzeti fizetőeszközbe vetett bizalmat. A személyi jövedelemadó sávjainak 2002 tavaszán beígért jelentős mértékű csökkentése elmaradt, a nyomasztó mértékben megemelt forgalmi adók viszont annál nagyobb lendülettel szorították bele az emberekbe a szuszt. A gyógyszeráraktól a gázszámlákig minden olyan alapvető tételnek ugrásszerűen megnőtt az ára, amelyeknek kifizetését a létminimumon élők sem képesek elkerülni.
Ahogyan távolodunk a jóléti rendszerváltás nevű konfettiesőtől, úgy válnak egyre nevetségesebbé azok az érvek, amelyek a problémákat az előző kormány nyakába igyekeznek varrni. Miért lenne az Orbán-kormány a felelős a kétszázhúsz forintos kenyérárakért, vagy a sertéspiac, a tejpiac összeomlásáért? 2002 tavaszán az újkori magyar történelem legtapasztaltabb államháztartási szakemberei vették át az ország irányítását, élükön a modern kapitalista Magyarország megteremtésében tevékeny részt vállaló Medgyessy Péterrel. Ha voltak is gondok a fizetési mérleg romlásával vagy a költségvetés hiányával a kormányváltás heteiben, ezek korántsem voltak kezelhetetlenek, ráadásul a kaszszában jelentős tartalékok voltak fölhalmozva. A száznapos program során százmilliárdokat szétosztogató, a jótevő nagybácsi szerepében tetszelgő miniszterelnöknek tudnia kellett, hogy hosszabb távon mindenkinek komoly károkat okoz, ha nincs a béremelések mögött átfogó költségvetési stratégia, világosan fölrajzolt célokkal. Ha nem készülnek fel a várható hiány hatékony kezelésére, akkor a negatív világgazdasági környezetben előbb-utóbb úgy fog összeomlani a büdzsé, hogy azt már csak egy Bokros-féle megszorító hadművelet támaszthatja föl. Az elmúlt két esztendő felelőtlen politizálásának árát most kell megfizetnie a polgároknak, mert a költségvetés lázas, súlyosan beteg állapota egyre nyilvánvalóbb formában terjed át az egész nemzetgazdaságra.
Az M5-ös autópálya visszavásárlási kísérletének egyre kínosabb fejleményei, az országot mind feltűnőbben elkerülő multinacionális cégek és autógyárak, a Szlovákiába áttelepülő Sport szelet (a honi élelmiszeripar egyik érzelmileg is komoly értéket képviselő jelképe) újabb és újabb komoly figyelmeztetést jelentenek mindenki számára. Magyarország megítélése folyamatosan romlik a nemzetközi pénzügyi és politikai erőtérben. Hiába a várható május elsejei EUfória és a részben közpénzekből Forma–1-be segített Baumgartner Zsoltra épülő országimázs, az Európai Unióba keserű és ingerült emberek fognak bevonulni. A csillogó-villogó valóságshow-k árnyékában ott tornyosulnak az egyre dagadó villanyszámlák és hitelkamatok.
Miközben a vagyonát mind gátlástalanabbul fitogtató médiaelit fitymálva jelenti ki, hogy egy száznyolcvanezer forintos thaiföldi last minute túra nem is olyan drága (ahogyan tette ezt a Heti hetesben Farkasházy Tivadar), az önálló lakás megszerzésére hónapról hónapra esélytelenebb huszonéves korosztálynak a növekvő diákhitelkamatokkal és a bevezetés előtt álló tandíj rémével kell megbirkóznia.
A felsőoktatás bővítése, a jövőbe való tudatos befektetés a 2002 előtti kormány legnagyobb sikerei közé tartozott. Egyetemen tanulni akkor sem volt olcsó mulatság, de a várható költségek kiszámíthatók voltak. Ugyanígy előre kalkulálhatott a bankkölcsönök kamatszintjének alakulásával a kisvállalkozását bővíteni akaró vidéki polgár. Nyugodtan várhatták a menetrendszerűen megérkező, és véletlenül sem könyöradományként osztogatott nyugdíjukat az idős emberek. Reménykedhettek a formálódó családi gazdaságok dolgos és munkaszerető kezeinek gazdái. A fiatal anyáknak sem kellett szoronganiuk attól, hogy a rászorultsági elv küszöbön álló bevezetése hogyan teszi tönkre a gyermekvállalási esélyeiket. Ebben az országban békésen megfértek egymás mellett a globalista autógyárak és az öntudatos vidéki középvállalkozók. Valamit mindenki kapott az államtól, amennyiben hajlandó volt tanulni, dolgozni és értéket teremteni. Nem állítja senki, hogy a 2002-ben leváltott polgári koalíció tevékenysége hibátlan volt, de azt sikerült elérnie, hogy a független intézmények kisebb-nagyobb problémákkal ugyan, de zavartalanul végezhették a feladatukat. A bírói kart senki nem zaklatta Utcára, demokraták! stílusú demagógiával, és a hiánytalan létszámú Alkotmánybíróságnak sem kellett komplett törvényeket megsemmisítenie. A jobboldali pártok által finoman szólva nem kedvelt Surányi György jegybankelnökként – a komoly szakmai nézetkülönbségek ellenére – képes volt együttműködni Járai Zsigmond akkori pénzügyminiszterrel, pedig elfojtott indulatok és késhegyre menő viták akkor is akadtak a pénzvilág katedrálisaiban. A sort lehetne folytatni még bőségesen; nem véletlen, hogy az akkori kabinet jóval kevesebb figyelmeztetést kapott az Európai Uniótól vagy a nemzetközi pénzügyi intézményektől.
Az MSZP és az SZDSZ 2002-es kampánya – miután a mögöttük álló újságíró-társadalom hosszú és kitartó munkával belevéste az emberek agyába az Orbán-kormányhoz kapcsolódó negatív sztereotípiákat – arra az egyértelmű hazugságra épült, hogy a polgári kormány által képviselt eszmeiség és program tönkreteszi az országot. A mindenáron való változtatni akarás kényszere azóta is kísérti a baloldali koalíciót. A törvényhozás tekintélye a nagy fogadkozások után tovább csökkent, bizonyítva, hogy a parlamentarizmus szilárdsága nem az ülésnapok gyakoriságától, hanem a tárgyalandó törvények tartalmától függ. A modernizációs fordulatnak nyoma sincs, az államháztartás nagy elosztórendszereinek reformjaiban csak pótcselekvések történtek. Az önkormányzatok működésének folyamatosan romló feltételei miatt nem egy esetben a baloldali polgármesterek is közel kerültek a palotaforradalomhoz.
A Medgyessy-kormány – miközben a mai napig kínosan óvakodik a sokszor elkerülhetetlen konfliktusoktól – egyre több érdekcsoporttal került szembe. A döntésképtelenség, a problémák szőnyeg alá söprése, a mellébeszélés, a kaotikus és méregdrága kormányzati kommunikáció baklövései kezdettől fogva jellemzők voltak a koalícióra, mindezekhez mostanra a személyi politika bizonytalansága is társul. Medgyessy Péter kormánya – még ha valamilyen csoda folytán képes is végiggürcölni a négyéves ciklust – sokáig már nem tud fennmaradni a mostani összetételével.
A gazdasági tárcák vezetői politikailag súlytalan személyiségek, akik a saját partjaikban sem bírnak osztatlan támogatással. A legnagyobb probléma a Pénzügyminisztériummal van, mert Medgyessy Péter nem hajlandó olyan minisztert kinevezni, aki nála jobban értene a költségvetési politikához, és esetleg vitába is szállna vele. Neki a rókalelkű Draskovics Tibor kell, akinek egyetlen erénye az, hogy zseniális ügyességgel tud manőverezni az apparátus dzsungelében. A közgazdasági szakértelem nagyon hiányzik. Egy Kupa Mihály vagy Járai Zsigmond (sőt: Bokros Lajos!) formátumú pénzügyi szakember egy percig sem lenne hajlandó asszisztálni az olyan komolytalan, cirkuszi varietébe való lépésekhez, mint az a lakossági telefonvonal, amelyiken tanácsokat lehet adni a kormánynak a takarékoskodásra. Az ilyen bohóckodás egyrészt a pénzügyi szakma lejáratása, másrészt pedig a gyávaság és a tanácstalanság egyértelmű jele.
Ez a cselekvésképtelenség jellemzi az MSZP vezetését és frakcióját is. Kétértelmű nyilatkozatok, megyei pártszervekben zajló intrikák és egyre keményebb utódlási harc erodálják a vezető kormánypárt erejét, amit tetéznek az SZDSZ életképtelen és doktríner elvekkel körített túlélési kísérletei. Eddig ugyan a polgári pártokkal való konfliktusokban hibátlanul működött az egységfront és a fegyelem, ennek azonban egyszerűen az az oka, hogy a jobboldali ellenfeleiket még egymásnál is jobban utálják a koalíció tagjai.
Az európai parlamenti választáson bekövetkező vereség azonban robbanást idézhet elő, amelynek legnagyobb vesztese nem feltétlenül Medgyessy Péter lenne, hanem az MSZP-lista vezetését elvállaló és lassan rekordszámú pozíciót felhalmozó Kovács László pártelnök. Mint keselyűk a szomjazó sivatagi vándor fölött, úgy keringenek körülötte a zsákmányszerzésre specializálódott neofiták, élükön Gyurcsány Ferenccel, a Medgyessy-korszak emblematikussá váló figurájával. Az utóbbi időben olyan híradások is napvilágot láttak, hogy egyes dunántúli megyékben tömegesen lépnek be új tagok az MSZP-be, és mindezek mögött azok az üzleti körök állnak, akik gyarmatosítani szeretnék a pártot. A Szili Katalin és Jánosi György vezette belső ellenzék ellenük hirdetett egyfajta keresztes hadjáratot, szokatlanul kemény nyilatkozatokkal minősítve a törtetésüket. Mivel a pártban ilyen módon kirajzolódó törésvonalak a kabinet sorait is megosztják, ezért az MSZP hanyatlása a júniusi vereség esetén maga alá temetheti a Medgyessy-kormányt is. Ennek a visszataszító hatalmi játszmának mind a tízmillió magyar állampolgár vesztese lehet, mert a gazdaság jelenlegi állapotában egy erős és ütőképes kormányra lenne szükség, amelyik mellébeszélés helyett inkább cselekszik. Az ellenzéki pártoknak ezért kell felkészülniük az előre hozott választásokra is.
A helyzet egyértelmű: ha egy koalíció nem képes az ország irányítására, akkor át kell adni a helyét másoknak. Fegyelmezetten és demokratikusan, ahogyan ez Európa nyugati felén régóta szokás.