A benesi örökség és magyarországi vonzatai

A Magyarok Világszövetsége, a Trianon Társaság, a Kisemmizettek Érdekvédelmi Egyesülete és a Magyar Érdekvédelmi Szövetség a tulajdonviszonyok eddigi nagyon is szűkkeblű rendezése miatt új kárpótlási törvény megalkotására tett indítványt, amelyről a javaslat szintjén az Igazságügyi Minisztérium képviselőivel is tárgyaltak. Csatlakozott hozzájuk az 1945 és 1948 között Magyarországra átkerült felvidékiek képviseletében a Rákóczi Szövetség is, annál is inkább, mert az Alkotmánybíróság 45/2003. (IX. 26.) AB-határozatában már felhívta az Országgyűlést, hogy a Csehszlovákiából áttelepített magyar nemzetiségű személyek ott maradt, de ötven hektárt meg nem haladó nagyságú, mezőgazdasági rendeltetésű földjeik tulajdonjogának elvonása miatt kárpótolja őket. Az Országgyűlés számára előírt 2004. június 30-i határidő lejárt anélkül, hogy a törvény-előkészítési munkák előre haladtak volna. Ugyanakkor a Tt. 503/2003. számú, a földtulajdon visszaadásáról szóló szlovákiai, restitúciósnak is nevezett törvény alapján a jogos tulajdonosok az év végéig követelhetik az 1948 februárja, a proletárdiktatúra győzelme után elkobzott földjeiket, sőt, a szlovák állásfoglalás szerint ebből a magyar állampolgárok sincsenek kizárva, amennyiben igazolják, hogy vagy ők, vagy az örökhagyók nem lettek kitelepítve. Nagyrészt a déli járások többnyire magyar kézben volt olyan földjeiről van szó, amelyek átkerültek a szlovák nemzeti földalapba.
A Felvidékről menekültek, ki- és áttelepítettek ügye az 1945-ös benesi elnöki rendeletekkel kezdődött.: ők és leszármazottaik ki vannak zárva a restitúciós eljárásból. Eduard Benes csehszlovák elnök – akit cselszövéseiért talán épp Habsburg Ottó mondott Fekete Eduárdnak a százéves háború kegyetlen angol hercegére célozva – nemcsak megfosztotta országa német és magyar állampolgárait az állampolgárságuktól és vagyonuktól, de tekintélyével fedezte az etnikai tisztogatásokat is. Nyolcvankilenc törvényéből és rendeletéből moszkvai nyomásra mindössze kettőt vontak vissza 1948-ban, hogy a csehszlovákiai magyarok állampolgárságát vissza lehessen állítani.
A Magyarországra átkerült személyek vagyoni ügyeit az 1946-os csehszlovák–magyar lakosságcsere, majd a már teljhatalomra jutott kommunista pártok rendezték a pártállami rendszerben végig titkosként kezelt 1949. évi Csorba-tói egyezményben. Mindkét egyezmény a háborúban vesztes magyar fél kárára lett megkötve. A ma a parlament elé utalandó kártalanítási kötelezettség azonban mást is mutat, hanyagságot, sőt, közönyt a magyar állam képviselői részéről. Az Alkotmánybíróság ugyanis kimondja, hogy bár a lakosságcsere-egyezmény szerint Csehszlovákia vállalta az áttelepítettek 50 hektárt meg nem haladó földje utáni kárpótlást, ezt a magyar fél akkor nem érvényesítette, tehát az érintettek a magyar állam magatartása miatt nem kaptak kártalanítást. Íme, egy élő honi vonzat a benesi örökségből.
Nézzünk egy másikat is. A magyar állam a társadalom felé mutatott kádári békülékenység jegyében, 1964-ben a 17/1964. (VIII. 8.) kormányrendelet alapján egy szűk körű kárpótlást végrehajtott a felvidékiek, s kisebb részben a délvidéki menekültek javára. A kárpótlás nem terjedt ki a mezőgazdasági földek tulajdonjogának elvesztésével keletkezett károkra. A kilencvenes évek elején felszámolt Pénzintézeti Központ adatai szerint ekkor mintegy 13 ezer kárigény futott be, de ezek többnyire nem a lakosságcsere során elszenvedett anyagi veszteségekre, hanem más, a Csehszlovákiában hatályba lépett, az ingatlanok, lakások, lakberendezések, műtárgyak elvételével – hatszobásnál nem nagyobb lakások államosításával, a magyarlakta részekre települt szlovák családok, volt partizánok számára történt lakáskiutalásokkal – okozott károkra vonatkoztak. Az igénylők között sok volt a városi lakos, a polgár, akiket több hullámban űztek el szülőföldjükről, s kiutasítottként vagy menekültként lépték át a határt. 1946 és 1951 között a lakóhely szerint illetékes közigazgatási hivataltól ingatlanjuttatásban részesült, s nagyrészt mezőgazdasággal foglalkozó felvidékiek körét az 1964-es rendezésből kizárták, akik parasztok lévén, a kulákosítási hullám idején a maguk kárpótlásként kapott maximum 15 hektárjával nemegyszer kuláknak nyilváníttattak, sőt akadtak olyanok is, akiknek kulák voltába a Csallóközben vagy Mátyusföldön hagyott földjeiket is beszámították. A 9160 kártalanítási ügyben hozott határozat alapján 72 millió forintot fizettek ki a károsultaknak.
Korrektnek aligha lehet nevezni az eljárást, szűkkörűsége és szűkkeblűsége nyilvánvaló. Szabó Károly, az áttelepítésért felelős magyar meghatalmazott egykori helyettesének adatai szerint ugyanis a Szlovákiából áttelepültek és a Magyarországról oda települő szlovákok ingatlan-vagyonértékének különbözete 72 222 000 dollárt tett ki a magyar fél kárára, nem is beszélve a nemzeti gondnokság alá vont magyar birtokok, üzemek, üzletek elmaradt kártérítéséről (90 millió korona), a zárolt pénz- és értéktételekről (129 millió korona), az elmaradt, a nyugdíjak s más kötelező juttatások megvonása után is felmerült létminimumról (65 millió korona) és az ingóságokért járó kártérítésről (144 millió korona), az áttelepülőket, mezőgazdasági gépeiket, szerszámaikat és állataikat fuvarozó MÁV több milliós, a csehszlovák féllel szemben fennálló követeléseiről, amely a ráeső szállítási költség fizetése alól többnyire kibújt. Az 1964-től három éven át tartó kárpótlás szűkkörűségére is idézhetünk adatot: az áttelepülés ugyanis 76 616 főt érintett, a menekültek száma pedig 38 458 fő volt, a kettő együtt 115 074 fős tömeget tesz ki. Egyébként úgy tudom, hogy Szabó Károlynak a Széchényi Könyvtárban őrzött emlékiratait a mai napig nem adták ki, pedig hasznos olvasmány lenne a benesológia tanulmányozásához. S még egy népszámlálási adatot említsünk meg 1949-ből: ekkor 118 582 olyan személy élt Magyarországon, aki 1938 előtt csehszlovákiai illetőségű volt.
Az 1967-tel záródó kárpótlás – amelynek 1,7 millió forintos maradványát 1981-ben a Pénzügyminisztérium a különleges bevételek számlájára fizette be – nem kielégítő volta miatt a rendszerváltás után újra felmerült a felvidékiek kárpótlása, hiszen az esetek többségében sem a termőföldeknél, sem más vagyonoknál az addigi felemás kárpótlások nem érték el azt a mértéket, amely az új kárpótlási elvek szerint más, szerencsésebb magyar állampolgároknak járt tulajdonuk elvesztése után. Mire azonban az erre vonatkozó törvénytervezet – amely a hasonló sorsú jugoszláviai menekültekre is kiterjedt – parlamenti vitára alkalmassá vált volna, a szocialisták vették át a kormányrudat. A Horn-kormány az ügyet ad acta tette. A helyzet alkotmányellenes voltára az Alkotmánybíróság azonban csak meglehetős késéssel mutatott rá, s akkor is csak az ötven hektár alatti földekről beszélt, nem pedig a Szlovákiában hagyott összes vagyonról. Mintha még itt nálunk, a XXI. század elején is kísértene a Fekete Herceg szelleme…
Tehát, ha lesz is valami a kárpótlásból, az épp oly felemás lesz, mint a koalíciós vagy a pártállami időké. Pedig mozgás tapasztalható a nemzetközi jog terén is: egy, a II. világháború után az egykor lengyel területen fekvő Lembergből (Lviv) szüleivel elűzött lengyel állampolgár pert nyert Strasbourgban saját államával szemben, ami precedensértékű. A keleti lengyel határ nyugatra tolása kétmillió lengyelt mozdított ki otthonából, többségük a Szovjetunióhoz csatolt területekről Lengyelországba menekült át vagy áttelepítették őket. Bár jó részük kárpótolva lett a hátrahagyott német házakkal és javakkal, lakással vagy pénzzel, még a rendszerváltás idején is mintegy 80 ezer olyan személy akadt – sokan már csak örökösként –, aki semmiféle kárpótlásban nem részesült. Az ő kárpótlásuk 1990-ben merült fel, s 2003-ban végre megszületett az a törvény, amelynek értelmében eredeti, a szovjet tagköztársaságokban hagyott vagyonuknak legfeljebb 15 százalékát kaphatják meg, de a kifizethető összeg nem haladhatja meg az 50 ezer zlotyit. Ez ellen tiltakozott az a Lembergben született lengyel állampolgár, akinek kárpótlása a család eredeti vagyonának csak két százalékára rúgott. A strasbourgi Emberjogi Bíróság helyt adott panaszának, mondván, hogy nem lehet különbséget tenni a kárpótoltak között, márpedig az ötvenezres limit ehhez vezet. Egyben – a 12 ezer eurós perköltség megfizetésén túl – a bíróság kötelezte a lengyel államot, hogy hat hónapon belül ezt az elvet érvényesítse a kárpótlásról szóló törvényben.
Van tehát mire figyelniük a magyar törvényhozóknak, ha el akarják kerülni az illetékes emberjogi fórum beavatkozását. S ha valaki olyan ügyes társalgó és megfelelő fondorlatokkal él, mint külügyminiszterünk, talán még azt is elérheti, hogy a földvisszaadási törvényről a szlovákokkal, a mintegy ötvenezer Csehországba deportált magyar kárpótlásáról pedig a csehekkel tárgyaljon. Igazán esedékes lehetne már egy nemzetközi konferencia a benesi örökségről, annál is inkább, mert amikor a csehszlovák elnök rendeletileg kormányozta országát s alapvetően változtatta meg faji alapon a tulajdonviszonyokat – mint kihangsúlyozta – a szlávok javára, kormányzásának nem volt meg a törvényes fedezete, hiszen csak 1946. május 19-én kapta meg legitimitását a prágai nemzetgyűléstől. Nem lenne elég ezt kimondani?