A tét óriási: pusztulás vagy világbéke

A történelmet jól ismerők számára is meglepő lehet egy-egy hatalmas fordulata. Ilyen például a legyőzhetetlennek hitt Római Birodalom bukása. A csúcsán már túljutott, régi dicsőségének már csak szikráját felmutatni képes birodalomban ugyan még időnként felbukkant Diocletianus vagy Marcus Aurelius, akik egy múló pillanat elejéig még képesek voltak visszahozni birodalmukat a szakadék széléről, megmenteni azonban már ők sem tudták.
Ugyanígy csodálkozhattak a világ mit sem sejtő proletárjai, amikor legfőbb pártfogójuk, a világmegváltó ideológiát sátáni demagógia és százmillió emberáldozatot követelő terror segítségével népszerűsítő Szovjetunió egyik napról a másikra alkotóelemeire hullott szét. És valószínűleg hasonló megdöbbenés fogja kísérni az Egyesült Államok hanyatlását, esetleges széthullását is, amelynek szaporodó jeleit már a szolgálatkész liberális média is csak a lelepleződés kockázatát vállalva tudja elfedni. Mint ahogy a kommunista és szovjet eszme híveinek 1956 volt a nagy megrázkódtatás éve, hasonlóképpen jelöli majd 2001. szeptember 11-e a globalizáció, a liberális demokrácia és nagyvállalati vadkapitalizmus falán keletkezett repedés kezdetét, amely idővel tágul. Ez az új, bukásra ítélt világrend koporsójába ütött első szeg.
Őszinte együttérzés
A terrortámadás napján joggal éreztünk együtt az amerikai néppel. Ahogy a Le Monde főszerkesztője, Jean-Marie Colombani 2001. szeptember 12-én keltezett vezércikkében oly találóan kifejezte, mindannyian amerikaiak voltunk azon a szörnyű napon. Annyira, amennyire az erkölcsre és igazságra érzékeny ember tudja magát tuszinak, tibetinek vagy csecsennek is érezni. A szenvedők iránti őszinte együttérzés minden vallás és erkölcsiség alapja. Együttérzésünket azonban hamarosan aggodalommal vegyített értetlenség váltotta fel, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a rövid történelme során először saját földjén csapást elszenvedni kényszerülő USA képtelen a megfelelő következtetések levonására, a szükséges önkritikára, a helyes irány megválasztására. Ehelyett arra az ösvényre tévedt, amelyet a XX. század második felében tapostak ki történelmi sérelmekre hivatkozó erők, és amely az önmagának fenntartott örök áldozati szerep jogán épít ki egy új, zsarnoki világrendet. A 2002 szeptemberére kidolgozott amerikai nemzeti biztonsági stratégia nemzetközi jogot sértő, preventív háborút hirdető s fölényes arroganciát sugárzó szövegezése kételyt nem hagy afelől, hogy korunk már annak a „szép, új világnak” a küszöbe, amin túl – ha kell – a katonai fölény ereje biztosítja a liberalizmus vívmányainak terjedését. A terrortámadással látványosan felszínre törő probléma – mint a történelmi események általában – nem a véletlenszerűségben, hanem szövevényes ok-okozati összefüggésekben gyökeredzik, ezeket azonban az államilag szponzorált propaganda nem létezőnek tünteti fel. A tömeghipnózis eszközét is bevető fősodratú, minden morális emelkedettséget nélkülöző liberális sajtó máig képes elhitetni az amerikaiak többségével, hogy Irak fenyegette nem létező tömegpusztító fegyvereivel a világbékét, nem pedig a bizonyítottan létező vegyi és nukleáris arzenállal rendelkező Izrael vagy Észak-Korea. Továbbá, hogy a felsőbbrendűnek hirdetett amerikai „kultúra” és értékrend keresett exporttermék a világ országaiban. Ebben a szűk látókörű, a világ kiterjedését New York és Los Angeles közé eső területre gondoló társadalomban tömegesen terjedt el az a kényszerképzet, miszerint a világnak nem lehet a liberálistól eltérő képe szabadságról, jogról, egyén és közösség, gazdaság és nemzet viszonyáról. Ezzel szemben az események azokat látszanak igazolni, akik egyre erősödő kritikájukkal rámutatnak a végzetesnek ígérkező politika, a hurráoptimizmus felszíne alatt lappangó belső társadalmi és gazdasági ellentmondásokra. Ezt a kört nem érte meglepetésként a New York-i terrortámadás, és egyedül ők értették meg, hogy itt többről, másról is szó van, mint egy „egyszerű”, áldozatokat követelő tragédiáról. 2001. szeptember 11-e nyers leplezetlenséggel elhangzó értékítélet volt hanyatló nyugati civilizációnk felett annak új, emblematikus fővárosában. Nem is kritika, hanem ítélet a XX. század – a nemrég Budapestre látogató Noam Chomsky szavaival – harmadik nagy totalitárius diktatúrája, a fasizmussal és bolsevizmussal rokon neoliberális nagyvállalati diktatúra felett.
Számvetés és tanulság
Egy igazán nagy nemzet történetében a tragédiák katalizátorként működnek: a csapás egyszerre számvetés és tanulság is. Lehetőség arra, hogy elemezze viszonyát a környezetével. Valódi erejét pedig az mutatja, hogy képes-e egy őszinte és alázattal végzett számvetésre, önkritikára, amely záloga nemzeti felemelkedésének, erkölcsi megújhodásának. Akár a természeti csapások sújtotta nemzeteket, akár a népmozgások eredményeként megpróbáltatásoknak kitett országok sorsát vesszük példaként, nyilvánvaló, hogy csupán a hibáiból, mulasztásaiból és hanyagságából tanulságot levonni képes nemzet érdemes a túlélésre. Ennek hiánya pedig elkerülhetetlenül egy közösség erkölcsi hanyatlása, az értelem fölébe kerekedő ösztönök vezérelte arrogancia uralma előtt nyitja meg az utat. Az ilyen állam magában hordja a romlás csíráit, amely – legyen bármekkora katonai fölénye, gazdasági ereje – idővel alkotóelemeire esik szét.
A nagy civilizációk és birodalmak hanyatlását általában a közerkölcs látványos romlása és a társadalmi kohézió gyengülése előzi meg. Ezt napjainkban a nyugati civilizáció kulturális értékrendjét meghatározó Európa kiégése szemlélteti a legjobban. Európa egykori világhódító ambícióit még áthatotta a szellem és az értelem, istenközpontú művészete, emberközpontú humanizmusa és a felvilágosodás vívmányai, amelyek még export- és szalonképes értékekként terjedtek. Egyszerre vonzottak és szétáradtak. Mára azonban ez a keresztény hagyományait felvállalni képtelen, letűnt gazdagságán és kultúráján csak vegetáló, ahhoz már egy ideje jottányit is hozzáadni képtelen közösség már csak halványuló mása régi énjének. A fogyasztásra, nem pedig értékteremtésre berendezkedett, nemzeti funkcióját betölteni képtelen tömeg egykori büszkeségét pökhendiségre, kultúráját és műveltségét szakbarbárságra, társadalma pillérét képező családi közösségeit pedig individualizmusra cserélte. Miközben szent eszményei végleg értelmüket vesztették: a szabadság fogalmát a szabadosság, a kötelességét a jog, az erkölcsi normákat a deviancia, a közösségét az egyén, az összetartozás célját a bomlasztás, az összefogásét pedig az önzés foglalta el. Ezt a kulturális hanyatlást emelte modellértékűvé az amerikai rendszer azzal, hogy felismerte az ebben rejlő jövedelmező üzleti lehetőséget, ami nagyhatalmi törekvéseinek biztosítéka is egyben. Ezt a folyamatot képtelen megállítani, sőt kimondottan elősegíti, hiszen működésének és fennmaradásának sine qua nonja. Sötét birodalmi törekvéseinek azonban útjában állnak az erkölcsiséget számon kérő, önálló gondolkodásra képes társadalmak. A XX. század másik két totalitárius diktatúrájához képest annyi „előrelépés” történt csupán, hogy egy megtévesztően demokratikusnak kikiáltott, komplex rendszer segítségével jobban álcázza azt a naiv gyengeelméjűséget, amely rendíthetetlenül hisz szemmel látható rombolásának áldásos hatásában, kifinomult propagandájával pedig a nyilvánvaló rosszat jónak és kívánatosnak állítja be saját és a világ közössége előtt.
Az igazságtalanul kiprovokált, a nyugati erkölcsi küldetéstudat jelszavával és pátoszos lendülettel elindított iraki hadjárat során azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a gazdasági globalizáció gondos alapozása után az ördögi vállalkozás új, immár nyíltan militarista fázisába érkezett. A világra úgy fogja ráerőltetni akaratát és torz világképét, hogy annak működését és igényeit meg sem próbálja megérteni. A megszállás óta napról napra gyűlnek a vészjósló viharfelhők az amúgy is ingatag Közel-Kelet egén. Miután kiderült, hogy a casus belliként emlegetett iraki tömegpusztító arzenál és Szaddám Huszein állítólagos al-Kaida-kapcsolatai csupán Washington fantáziájában léteznek, naponta érkezik hír az amerikai „újjáépítés” – cinikusan „járulékos kárnak” nevezett – eredményeiről, az aránytalan és megkülönböztetés nélkül elkövetett háborús bűnökről. Klasszikus példája az amerikai hadsereg fegyelmének az afganisztáni hadjáratból már ismerős esküvői tömegbe lövetés. A nemzetközi jog megsértésével indított háború, a lakosság megkülönböztetését előíró humanitárius elv semmibevétele, a fogolykínzások pedig a küldetés erkölcsi alapját kérdőjelezik meg. Amikor Bush elnök a napvilágra került fogolykínzások tényét azzal kommentálta, hogy „sajnálom, hogy azok az emberek, akik látták a képeket, nem értették meg Amerika igazi természetét és szívét”, azt hiszem, tévedett. Igenis megértettük. Sőt most már azok is, akik eddig hittek az amerikai propaganda porhintésének. Ez az a társadalom, amely egy véráztatta földön, az őslakos indiánok módszeres és maradéktalan kiirtásával jött létre; amely a hatvanas évek derekáig alkalmazta a faji megkülönböztetést; amely a társadalmi rend és közbiztonság érdekében, a szociális kontroll eszközeként alkalmazza a mai napig a tömeges bebörtönzés elvét; amely ha kell, erővel kényszeríti rá eszményeit társadalmakra; amely felelőtlen külpolitikájával a világot ismét az aki nincs velünk, az ellenünk tétel dialektikája mentén osztja ketté, és ezzel szabad kezet ad kétes hírnevű szövetségeseinek az állami terrorizmus bevetésére belügyeik rendezésében; és amely a világtörténelemben még soha nem látott módon Istenre hivatkozva hoz el egy rémisztően pogány és emberellenes világrendet messianisztikus küldetéstudattal. Ez ma a világ képe Amerika igazi természetéről.
Végzetes külpolitika
Nem tudhatjuk, hogy a Magyarországon népszerűtlen, de ettől még közismerten szellemes Georges Clemenceau aforizmája, miszerint az Egyesült Államok az egyetlen ország, amely társadalmi fejlődésének során a barbarizmusból egyenesen a hanyatlás korszakába váltott, átugorva a közbenső virágzás és civilizáció időszakát, gúnyolódás-e, avagy tényszerű megállapítás. Félő azonban, hogy a hellén-görög és római, kínai és indiai kulturális örökségekhez mérten – minőségi tekintetben – vajmi kevés marad majd egy esetleges amerikai dezintegráció nyomában, amelynek szemtanúi majd a világ dicsőségének elmúlásáról megemlékezve sóhajtanak, és továbblapoznak a történelemkönyvben. A hanyatló birodalmakon általában nem lehet segíteni. Kötelességünk azonban rámutatni arra a szerencsétlen politikára, amely országunk gyenge és labilis csónakját egy óriási, de süllyedő csatahajóhoz kötötte. Sajnálatos módon ebben a végzetes külpolitikában mintha még ellenzéke sem lett volna az idegen érdekek kiszolgálására szakosodott kormányunknak. Mivel szenvedő alanyként bőséges tapasztalatra tehettünk szert az önkényes nagyhatalmak módszereit illetően, nincs se mentség, se indok arra, hogy ilyen kétes küldetéshez bármilyen formában segédkezzünk. Különösen egy olyan iraki küldetés esetében, amelyet a már fentebb említett Chomsky legújabb könyvében (Hegemony or Survival – America’s Quest for Global Dominance) olyan háborús, béke elleni bűnnek nevez, amilyenért a náci Németország vezetőit vonták felelősségre a világháborút követő nürnbergi perekben. Amit egy rövid, alig két évszázados történelmi múltra visszatekintő ország még saját bőrén megtapasztalni kényszerül, azt egy ezeregyszáz éves állam már tudni köteles.
A világtörténelem irányát a közeljövőben az egyre inkább egymásnak feszülő doktrinális, világ- és egyeduralomra törők és az élhetőbb, békésebb világ alternatíváját keresők harca fogja meghatározni. Hogy ebben a küzdelemben egy parányi, szabadságára és függetlenségére minden történelmi korban kényes nemzet melyik oldalra áll, nem lehet kérdéses. Az emberiség szabadságát, jogait és szent eszményeit nem felvilágosult uralkodók, vezetők kegyelméből kapta, hanem velük szemben vívta ki őket. Ezt azonban minden áldott nap meg kell védeni. A tét ezúttal óriási: pusztulás vagy világbéke.