Merényletterv az egészségügy ellen

A már megszokott szegénységben és szegénységtõl
tengõdõ magyar egészségügy idegrendszerét
napjainkban az ellátásszervezõkrõl szóló – ez a
legújabb „reform” neve – törvénytervezet borzolja.
Nem baj ez, sõt. A kormányzatok egyre agreszszívebb
reformötletei újra és újra felráznak bennünket,
orvosokat az egykedvûen morgolódó,
alapjában depressziós hangulatból. Az orvosok
szervezett lejáratásához ugyanis már hozzászoktunk.
Már nem nagyon zavaró, ha a médiából
megtudjuk, hogy pazarlók, durvák, csalók és
pénzéhesek vagyunk. Jót tesz tehát tunyaságunk
ellen egy-egy újabb reform-törvénytervezet. Ez a
legutóbbi – az ellátásszervezõs – különösen.
A tervezet, amely mint Pallasz Athéné, teljes
fegyverzetben pattant elõ a kormányzati reformmûhelybõl
– gondosan megszámozott és eredetileg
egy emberöltõre titkosított lapokon –, jó nagy
kavarodást okozott. A kiszivárgott, formásra kodifikált
tervezet rövid idõ alatt soha nem látott
egységbe kovácsolta – pártállástól függetlenül – a
magyar egészségügy legtöbb szereplõjét. A tervezet
ellenében számos nem egészségügyi szervezet,
erõ, pártfrakció, szövetség, közszereplõ is
megszólalt. Az ugyanis a társadalom – amúgy is
gyengélkedõ – szociális biztonságának alapjait
rengetné meg.
Az alábbiakban nem kívánom a törvénytervezet
részleteit elemezni, a betegellátást fenyegetõ
veszélyeit (forráskivonás az amúgy is súlyosan
alulfinanszírozott rendszerbõl, a profitérdek elsõbbsége
az orvosszakmai döntéssel szemben, a
betegellátás egységességének felbomlása, a szegény–
gazdag egészségügy kialakulása, adatvédelmi
aggályok, az önkormányzatok ellátási felelõsségének
és az orvosok kártérítési felelõsségének
bizonytalanságai stb.) magyarázgatni. Azért nem,
mert ezt már számosan megtették. És azért sem,
mert a részletek – az általános felháborodás hatására
visszakozó kormányzat taktikai módosítgatásai
során – folyamatosan változnak. És végül
azért sem, mert nem lényeges. Mert ezennel nem
a részletekben bújik meg az ördög.
Amirõl írni szándékozom, az a törvénytervezet
társadalompolitikai jelentõsége.
Az ellátásszervezésrõl szóló törvénytervezet a
XXI. század eleji posztszocialista társadalmak
mélyén zajló általános folyamatok konkrét megnyilvánulása.
A globalizált nagytõke támadó hadmûvelete
az egyik legfontosabb közszolgáltatás
privatizálására. A magyar lakosság betegellátását,
az egységes társadalombiztosítás mûködését biztosító
pénzösszeg megragadására. Hogy abból
profitot termelhessen. Profitot a közpénzbõl. Ez a
törvénytervezet lényege. Akkor is, ha a kormányzat
200 millió forintra tervezett rábeszélõ kampánya
mellébeszéléssel igyekszik is ezt elfedni.
A támadó hadmûvelet kifejezést mentegetve: a
törvénytervezet mögötti hatalmas gazdasági erõk
nem merénylõk, nem gonoszok, nem összeesküvõk,
nem maffiózók. Hanem tõkeerõs multinacionális
– jórészt külföldi tulajdonban lévõ – gazdasági
társaságok, zömmel bankok, biztosítók. Nem
ártani szándékoznak, de nem adhatnak mást,
csak mi lényegük. Profitot akarnak. A tõke profitot
akar. Ez teljesen normális. Mostanában – nem
csak nálunk – szemet vetettek az egészségügyre.
Biztos piac. Beteg mindig volt, mindig van, és
mindig lesz. Az egészségipar világszerte az egyik
legdinamikusabban fejlõdõ népgazdasági ágazat.
A modern társadalmak mind nagyobb pénzt
kényszerülnek-hajlandók betegellátásra fordítani.
A társadalombiztosítás hazánkban a népgazdaság
legnagyobb alrendszere. Évente 1300 milliárd forintot
kezel. Bár az igények kielégítésére kevés, de
hatalmas pénz. Egyetlen százaléka is 13 milliárd
forint. Évente. Nem csoda, ha vonzó.
Bár – a magyarországi rendszerváltós privatizáció
történetét felidézve – nehéz szabadulni attól
a gondolattól, hogy a politikai döntéshozók gazdasági
erõcsoportok põre érdekeit képviselik,
ezennel én erõvel megszabadítom magam. Mert
önmagában elegendõ ok, hogy kitessék: a törvénytervezet
valóra válása az államot szabadítaná
meg a betegellátó intézményhálózat leépítésének
gondjától-nyûgétõl és oly nagyon szükséges konszolidációjának
költségvetési terheitõl.
Van azonban legalább egy bökkenõ. A társadalombiztosítás
Magyarországon – és Európában
– a szolidaritáselv alapján nyújtott közszolgáltatás.
Szolgáltatásait járulék és adó formájában öszszegyûjtött
közpénz fedezi. Ezt a közpénzt vennék
át kezelésre a profitérdekû gazdasági társaságok.
A gazdasági erõcsoportok (ugyanezek?, mások?)
elõzõ ötlete a kórháztörvény volt. A kórházprivatizáció,
for-profit alapon. A törvény egy banánhéjon,
az erõcsoportok érdekeit képviselõk
rámenõs arroganciája miatt bukott el. Akkoriban
egy újságcikkben azt jósoltam, hogy a törvényt
nem fogják átdolgozni, hanem vagy változatlan
formában adják be, vagy ejtik. Ejtették. Mert jobbat
ötöltek ki, az ellátásszervezõsdit. A kórházprivatizáció
amúgy is csak korlátozott profittermelési
lehetõséget nyújtott volna. Eltekintve a
pénzmosási lehetõségtõl (ez tisztán elméleti feltételezés),
csak a „mazsolagyártás” és az ingatlanszerzés
lett volna vonzó. (Mert ugyan ki és miért
is venné meg az omladozó kórházakat az összességében
veszteséges finanszírozás mellett?)
Újabb mazsolákra azonban az OEP pénze ma már
nem elég, az ingatlanszerzés pedig erõteljes lokális
ellenállásba ütközne, hangos médiacirkusz kísérné.
Nem is tolongnak ám a kórházbevásárlók.
(A néhány próbálkozás az egészségipar egy-egy
szereplõjének piacszerzési kísérlete.) Az ellátásszervezõi
törvény ennél sokkal nagyobb szabású.
Nem egy-egy kórház, hanem a magyar egészségügy
mûködtetésére szolgáló hatalmas pénzmenynyiség
megszerzését célozza meg.
A magyar egészségügy jelenlegi struktúrája és
mûködése – kétségkívül – beteg. Tarthatatlan. A
változtatási kényszer mindenféle reform – így az
ellátásszervezéses – bevezetésének indoklására
kiválóan felhasználható. Az a változtatási javaslat
azonban, amely a szándékos elnyomorítás megszüntetését,
az egészségügy ütemezett állami
konszolidációját jelentené, valahogy sehogy sem
akaródzik a nagyokosok eszébe jutni. Csupán a
parlamenti választások elõtti kampányban, ígéretek
formájában. Pedig az érzékelhetõ javulásnak
ez lenne a legfontosabb feltétele. Szervezési módosításokkal,
racionális intézkedésekkel kétségtelenül
elérhetõ javulás, de érdemi változást csak
forrásbevonás eredményezhet. Minden szolgáltatást
meg kell fizetni. Ingyenebéd ugyanis nincs. A
betegellátás költségeit valakinek ki kell fizetnie.
Vagy közpénzekbõl, vagy saját zsebbõl.
Minden olyan próbálkozás, amely a profitérdekû
vállalkozások részvételét a közfinanszírozott
betegellátásban – akár a kórháztörvény,
akár az ellátásszervezõi törvény alapján – azzal
indokolja, hogy ezáltal több forrás áll majd rendelkezésre,
álságos, félrevezetõ és hazug. Maszlag.
Bárki mondja is. A „tõkebevonás” éppen ellenkezõleg,
forráskivonást jelent. Profit formájában.
Jegyezzük meg ezt. A profitot ugyanis kizárólag
a rendelkezésre álló források fedezik. Hogy
forrásbevonásra szükség van, azt senki nem vitatja.
Ez lehet adó, járulék, co-payment, kiegészítõ
biztosítás és végül Róbert bácsi. De nem a „tõkebevonás”.
Ha már itt tartunk: egy másik maszlagról is essék
szó.
Az egészségügy forrásbõvülését kérõ-követelõ
javaslatokra a rutinszerû visszautasítás: nem valósítható
meg, mert adó- és járuléknövelést igényelne.
Ez is maszlag. Miért igényelne? A társadalom
dönti el – a parlamentáris demokrácia törvényalkotása
során –, hogy mire költi a beszedett
adókat. Bankkonszolidációra vagy bármi másra.
Például az egészségügyre. Az meglehet, hogy a
társadalom vagy a parlament vagy legalábbis a –
mindenkori – kormány a bankkonszolidáció
vagy bármi más mellett dönt. De mindennek a
beszedett adó a fedezete. (Persze nem ártana a járulékbeszedést
kicsit jobban felügyelni. A nem fizetõket,
a minimálbér után fizetõket.)
A jelen ellátásszervezõi törvénytervezet kiötlõi
a bevezetendõ rendszert – az elmúlt években a lakosság
mind nagyobb hányadára fokozatosan kiterjesztett
– úgynevezett irányított betegellátási
modell, az IBM (ma már rendszer: IBR) kiterjesztésének
deklarálják. Ez szándékos félrevezetés. A
lényeg leplezése. Az IBR ugyanis csupán egy technika.
Eltekintve attól, hogy elõnyei – minden racionális
eleme ellenére – az eddigi tapasztalatok
alapján nem tekinthetõk (még) egyértelmûen bizonyítottnak,
az ellátásszervezõi rendszer lényege
nem az IBR országos kiterjesztése. Hanem – az
ellátásszervezés technikájával – a társadalombiztosítás
pénzének megragadása. Az IBR az ellátásszervezõi
törvény trójai falova. Az IBR során
nyert megtakarítási ujjgyakorlatok felhasználása
az igazi cél, a profitszerzés érdekében. (A törvénytervezet
magabiztos kidolgozói eredetileg
még az eddigi IBR ellátásszervezõit sem szerették
volna „bevenni a buliba”. Ma már talán bevennék
õket is, csakhogy elhallgassanak.)
A törvénytervezet a világon egyedülálló rendszert
vezetne be. Mert ugyan irányított betegellátást
folytat – az egyébként hosszú várólistákkal
terhelt – brit fund holding rendszer is, de többek
között azzal a parányi különbséggel, hogy nonprofit
módon. Az ugyancsak hivatkozott amerikai,
úgynevezett managed care rendszer ugyan
profitorientált, azonban nem kötelezõ és nem a
közpénzekbõl termeli a profitot. A nálunk bevezetendõ
rendszer Magyarországot a globalizált
nagytõke kísérleti terepévé tenné. A kísérlet célja:
hogyan szerezzük meg a társadalombiztosítás
közpénzeit? Hogyan lehet kiszervezni (régebben
ezt gebinnek hívtuk) a szolidaritásalapú egységes
társadalombiztosítás szolgáltatásait? Ellátáskiszervezõi
törvénnyel.
Minthogy az ellátásszervezõi törvény a pénztõke
– a közszolgáltatások privatizálására irányuló
– általános nyomulásának konkrét megnyilvánulása,
jelentõsége messze túlnõ az egészségügy
keretein. Bár korlátozza az orvosi tevékenység
szakmaiságát is, a törvény nemcsak az orvosokra,
hanem a társadalom egészére hat. Bevezetését –
bár az orvosszakmai ellenérvek is fontosak – nem
az orvosok, nem a MOK akadályozhatja meg. Hanem
a társadalom. A tervezet sorsa a társadalom
önvédelmi képességének próbaköve lesz. Konkrétabban:
a tõkeérdek és a közérdek erõpróbája.
Képes-e a társadalom megvédeni alapvetõ értékeit
a profitérdek ellenében? Egyáltalán: felismeri-
e a való világos közvélemény, hogy mirõl szól a
mese? A társadalmi javak átcsoportosításáról a
tõke javára.
Ebben az erõpróbában a társadalom csak akkor
gyõzhet, ha a szociális értékek õrzõi, köztük a
baloldali erõk is megnyilvánulnak. Ha a szó igazi
értelmében szocialista erõk, irányzatok, mozgalmak,
szervezetek, tagozatok, munkacsoportok –
vagy amit akartok – aktuális pártpolitikai érdekektõl
nem befolyásolva elmondják véleményüket.
Ami nem lehet kérdéses. Ha nem a pártfegyelem
határozza meg az igazi – pénzzel vagy pozícióval
meg nem vett – baloldaliak szavát, fellépését
és gombot nyomó ujjait. Az uniós választás
eredménye felerõsítheti a szocialista párton belül
a baloldaliak, az igazi szocialisták szavát.
Az ellátásszervezõi törvénytervezet sorsa a
globalizált nagytõke és a magyar társadalom önvédelmének
erõpróbája lesz. Meglátjuk.
A szerzõ a Magyar Orvosi Kamara alelnök