Sajtószabadság és bírói függetlenség

Bírósági fogalmazóként 1940-től lehettem tanúja a bírói testületben a – háborús viszonyok folytán megkezdődő – morális hanyatlásnak. 1956 végén a testülettől rugalmasan elszakadtam, mert nem lelkesedtem attól a gondolattól, hogy az Igazságügyi Minisztérium törvény-előkészítő főosztályának viszonylag békés fedezékét a Pest Megyei Bíróság mészárszékké züllött valamely tárgyalótermével felcseréljem. Ezentúl hát ügyvédi minőségben volt alkalmam továbbra is lankadatlan érdeklődéssel, de kívülről figyelemmel kísérni a bírói testületet, amely a rendszerváltozás, különösen pedig 1967, vagyis az új szervezeti törvény óta valóban függetlenül, önálló hatalmi ágként működik. Teszi ezt mégsem teljesen zavartalanul, mert valójában nem csupán az alaptörvény szerinti másik két hatalmi ággal, a törvényhozással és a végrehajtó hatalommal szemben kell az államhatalmon osztozkodnia, hanem olykor meggyűlik a baja a negyedik hatalmi ágként viselkedő sajtóval is, amely kitört az alapvető jogok számára az alkotmány XII. fejezetében biztosított, általa szűknek érzett korlátok közül. A sajtó azonban belülről is megosztott. A létező szocializmus dicsőséges korszaka alatt előjogokat szerző állampárt közeli erők ugyanis kitartanak a korábbi kenyéradó gazda jogutódai, a jelenlegi koalíciós pártok mellett, és nem hajlandók a pluralizmust az ellenzéki erőkkel meg az őket támogató, mélyen lenézett sajtószervekkel szemben tiszteletben tartani.
Megvallom: amikor akár a Bencsik András és társa, vagy Torkos Matild és társai ellen rágalmazás miatt, akár Liszkay Gábor, a Magyar Nemzet főszerkesztője ellen lőfegyver engedély nélküli tartása miatt indított bűnperben hozott, az általam megismert bírói gyakorlattól szembeszökően eltérő, drákói szigorú ítéletekről, akár a Borókai Gábort, a Hír TV elnökét és Sváby Andrást, a TV2 főszerkesztőjét érintő, a Sopron TV által tett feljelentésről veszek hírt – elfog a déja vu érzése. Ugyanakkor azzal vigasztalom magam és velem együtt a nyájas olvasót, hogy rossz emlékeink olyan időkből származnak, amikor negyven éven át az önkényuralom hazánkban csak a szovjet fegyverek árnyékában volt képes fennmaradni. Ma már pedig nem a szovjet hatalom vazallusai, hanem az Európai Unió tagjai vagyunk. Bízom a mindinkább megszilárduló jogállamban, ezen belül pedig abban, hogy bíróságaink majd olyan ítélkezési gyakorlatot folytatnak, amely tiszteletben tartja a sajtószabadságot, és ugyanakkor megadja minden állampolgárnak az alkotmányos alapvető jogok gyakorlását. Addig is szenteljünk azonban némi figyelmet az imént említett, szokatlanul szigorú ítéletek némelyikének.
Mécs Imre magánvádló azért tartotta fenn a magánvádat Bencsik András és társa, Bertók László mint tettestársak ellen, mert a Magyar Demokrata című hetilap 2001. november 15-i számában Egy kihallgatás jegyzőkönyve című, mellékelt írásban közzétették a magánvádló 1957. június 25-én a rendőrségen gyanúsítottként tett vallomását. Ezt megelőzően Bertók László a következőket írja: „A tanúvallomás magáért beszél: Mécs mindenkit feladott. A szóban forgó ügyben érintett Nagy Józsefet, Bárány Jánost, Ivicz Györgyöt és Szabó Józsefet – nem kis részben e vallomásnak köszönhetően – felakasztották”. Bencsik András pedig a Bűnök és büntetések című – ugyanezen számban megjelent – írásában: „…a társaira valló Mécs Imre még nem azt kapta a füttyel, amit megérdemelt, csak annak egy töredékét”.
Az elsőfokú bíróság elfogadta ítélkezése alapjául a vád tárgyává tett tényállást, de abból Mécs Imre gyanúsítottként tett vallomását kihagyta. Az ítélet indokolása ezután idézi a népbírósági ítéletek indokolásának néhány mozzanatát, és megállapítja, hogy a valóság bizonyítása nem vezetett sikerre. Majd figyelembe veszi a 36/1994. (VI. 24.), az Alkotmánybíróság határozatának azt a rendelkezését, amely szerint a közszereplő politikus becsületének csorbítására – e minőségére tekintettel tett – értékítéletet kifejező véleménynyilvánítás és valós tényállás alkotmányosan nem büntethető, az ilyen jellegű valótlan tényállítás pedig csak akkor, ha az elkövető tudta, hogy állítása valótlan, vagy erről azért nem tudott, mert hivatása vagy foglalkozása alapján a rá irányadó szabályok szerint elvárható figyelmet vagy körültekintést elmulasztotta. Az utóbbi eset áll fenn, a vádlottak a sajtótörvény egyes rendelkezései alapján a tőlük elvárható figyelmet, körültekintést elmulasztották. „Az 1957-es ügy további jegyzőkönyveinek és ítéleteinek összevetésével könnyen elkerülhető lett volna részükről valamennyi valótlanságot tartalmazó tényállítás…” Ezért a vádlottak bűnösségét a vád szerint megállapítja, majd Bencsik Andrással szemben tíz hónap, Bertók Lászlóval szemben pedig nyolc hónap fogházat szab ki, amelynek végrehajtását az utóbbi vádlottal szemben kétévi próbaidőre felfüggeszti. Mindezt a Pest Megyei Bíróság a védelem által a bűnösség megállapítása miatt, felmentés végett bejelentett fellebbezés dacára nem találta törvénysértőnek, csupán a szabadságvesztés felfüggesztése által enyhítette az elsőfokú bíróság ítéletét.
Most aztán quid iuris? Hol lakozik az igazság? A kérdés ugrópontja az, hogy tekinthető-e Mécs Imre az 1957 nyarán tett vallomása vonatkozásában közszereplőnek? A huszonnégy éves fiatalember által, az erőszakszervek szíves közreműködésével kiváltott gyötrelem és halálfélelem közepette hajdanán megtett vallomás ürügyén bizony nem tekinthető. Ha Bencsik András és társa kifütyülték volna Mécs Imre országgyűlési képviselőt az elhíresült Mécs-bizottság működése miatt – az Alkotmánybíróság kimondta, hogy alkotmányellenesen működik –, úgy közszereplőként korlátozott jogvédelem illetné meg a sértettet emiatt. Amikor azonban a majd fél évszázaddal ezelőtt megtett nyomozati vallomást tették közhírré az újságírók az ismert kommentár kíséretében, akkor az ítélkezés a hetvenéves Mécs Imrét a közszereplőnek kijáró korlátozott jogvédelemmel nem sújthatja. Az elsőfokú bíróság jogérzéke ezt megsúgta, de a következtetéseket szabatosan megfogalmazni nem volt képes. Tévútra jutott tehát, amikor az Alkotmánybíróságnak ezúttal nem alkalmazható határozatában kereste a kiutat, s emiatt egyensúlyát vesztve először e határozat bizonytalan alkalmazásába, majd a szabadságvesztés büntetés indokolatlan kiszabásának zsákutcájába keveredett.
A Reisz Terézia és Torkos Matild ügyében eljáró ugyanezen bíróságnak a Wekler Ferenc magánvádló által rágalmazás bűntette miatt indított bűnügyben sem volt a valóság bizonyításával szerencséje akkor, amikor annak elrendelését megtagadta, holott a magánvádló nem is akármilyen közszereplő, hanem – mint az Országgyűlés alelnöke – maga a megtestesült közjogi méltóság. Az Alkotmánybíróság pedig idézett határozatának az indokolásában – túl a már megismert rendelkező részen – a következőket mondja ki: „A valóság bizonyítását a törvény feltételhez köti, a hatóság mérlegelésére bízza megengedhetőségét. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a Btk. 182. § (2) bekezdésben e feltétel megfogalmazása magát a valóság bizonyítását is alkotmányellenesen korlátozza. A közhatalmat gyakorlók, illetve a közéleti szereplők tekintetében való tények feltárását, még ha az alkalmas is e személyek társadalmi megbecsülésének csorbítására, minden esetben közérdekűnek kell tekinteni; annak mérlegelését nem lehet a büntetőügyekben eljáró hatóságra bízni.”
Mindkét ügyben nyitva áll a felek részére a fellebbezési fórumon túl a Legfelsőbb Bíróságnál lefolytatandó felülvizsgálati eljárás lehetősége is. Ez pedig bizonnyal alkalmas lesz – jogegységi határozat nélkül is – az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítására. Viszont fennáll annak a lehetősége, hogy például Kondor Katalin meg Kósa Lajos felhagynak azzal a „liberális” gyakorlatukkal, hogy személyiségi joguk védelmét továbbra is polgári perben érjék el, hanem azt inkább kriminalizálják. Akkor pedig a Kovács László által ajánlott irodalomban előkelő helyet elfoglaló Népszava újságíróit is fenyegeti az a veszély, hogy jobboldali sajtómunkásoknak lesznek a cellatársai. Legszebb öröm ugyan a káröröm, mégis egyetértek azokkal a gondolkodókkal, akik a rágalmazás és becsületsértés esetében a szabadságvesztés mint büntetési tétel eltörlésében vagy inkább e vétségi cselekményeknek kihágássá való lefokozásában ismerik fel a gyökeres megoldást.

A szerző nyugalmazott ügyvéd