Tele lett a Hócipő

Idén elmarad. Talán nem is lesz többet. Nem lesz Suchman-féle vaddisznópörkölt, ingyenbor, ingyensör, nem lesz sem Medgyessy, sem Kovács, nem lesz Hiller, a cowboyruhás, nem lesz ott Fridi sem, Kuncze sem védi a kézilabdakaput, nem lesz élet a Balaton partján, nem lesz nyüzsgés, nem lesz projektpénzosztás, nem lesz tévéelnökösdi, nem kattannak a vakuk, nem lesz humor, nem lesz móka, nem lesz kacagás. Farkasházy Tivadar balatonszárszói nyaralójának füvén idén elmarad a találka, a dzsembori, Szárszó szellemét visszadugaszolták a (vörösboros) palackba.
Pedig volt ebben a tizenegy zöld füves, műanyag sátras találkában valami sajátosan magyar, valami sajátosan jelenkori, valami, amit perverz módon még szeretni is lehetett. Volt benne valami a hatvanas-hetvenes évek házibulijaiból, az otthon készített ételekből, a mindenki annyit iszik, amennyit bír imperativusából, volt benne valami az érettségi találkozók akolmelegéből, hogy összejövünk, együtt leszünk, izzadunk, elcseverészünk, lazítunk egyet, megnézzük a csajokat, meg hogy ki mire vitte, volt benne valami az urizálás tagadásából, hogy hát mehetnénk ugyan a Gundelbe vagy a Centrálba vagy a Greshambe, de mégsem megyünk, mert jobb nekünk így lazán, rövidnaciban, pólóban, műanyag pohárral a kézben. Szóval, jók voltak ezek a bulik, ha többre nem is, de egy napra levetni a sznobéria nyűgjeit, természetesnek lenni, megadni a testnek, amit ő valóban kíván. Valamit jelez a sátorverés idei elmaradása, valamit elárul nékünk közállapotainkról, hogy épp idén maradt el e jeles találka. Szimatunk a Heti Heteshez vezet minket, a tapsgép fényei kihunynak, s Havas és Verebes sztárok éppen egymás potenciazavarait tárgyalják, Viagrát javasolnak, a kis kék tablettát, amitől újra férfierőre kapnak. Hogy impotensek-e, legalábbis szexuális értelemben, nem érdekel, az ő bajuk, de ez a viagrázás ráirányítja a reflektorok fényét valamire, ami ennek az egész, ma ötvenes-hatvanas generációnak, a késő kádári technokraták, értelmiségiek és sajtómunkások gazdasági, politikai, kulturális és médiaelitté avanzsált részének sajátja: a szellemi impotenciára. Kifogytak a gondolati szuszból, nincs már mondandójuk, megkaptak mindent, amit kívántak, övék az ország, maguknak építették, övék a sátor, maguknak verték, de minek; minek, tolul agyukba a kérdés, mit kezdjünk vele, mert igen, enyém, tied, nem az övé, de mi legyen a pénzzel, a hatalommal, ami jó tizenöt év munkájával, gyűjtésével, nyomulásával összejött, mit tegyünk? A jó Weiss Manfréd, amikor már kórházat alapított, lakást épített a munkásoknak, mecénáskodott, de mi ezt nem tehetjük, mi nem vagyunk Weiss Manfréd, mi a nagy generáció vagyunk, mi ugyanolyanok vagyunk, mint harminc-negyven éve, mi nem változtunk, mi most is kamaszok vagyunk, felelőtlenek.
Igen, a felelősség. Minél nagyobb a szabadság, annál nagyobb a felelősség. Minél több erőforrás, pénz, hatalom, paripa és fegyver összpontosul egy ember s egy generáció kezében, különösen az elit egy generációja esetében, annál nagyobb a felelőssége, hogy mindezt az eszközt mely célok elérésére fordítja, s miként. Mert az elitbe tartozni nem csupán annyit jelent, hogy nagyobb kanállal merünk, s persze először a nagy húsosfazékból, hanem azt is kellene, hogy jelentse, jó példával járunk elöl, hogy mintát kívánnánk adni az átlagos honpolgároknak, miként működjenek magán- és közéletileg. S a sátorverők teljesítményéből épp ez hagy maga után kívánnivalót, a mintaadás. Mert igen, írjuk le, Farkasházy Tivadar szárszói sátrának gyülekezete a magyar balliberális elit, igen, ők a legbefolyásosabb gazdasági, politikai, kulturális és médiaszervezetek vezetői, tulajdonosai, sztárjai, még akkor is, ha nagyobbrészt méltatlannak tartjuk őket az elitpozícióra. Ők a rendszerváltoztatás legnagyobb nyertesei, ők formálták leginkább maguk képére ezt az országot, ők a felelősek leginkább a szép számú sikerért, s ők a felelősek mindazért a lelki, szellemi és anyagi nyomorúságért, ami a köztársaság népét sújtja. S milyen minőséget képviselnek, milyen mintát is közvetítenek ennek az elitfrakciónak a tagjai? Ha a Heti Hetes orbánozását, cigányozását, zsidózását, alpári gúnyolódását, gatyaletolós, kamaszos szexuális heccelődését nézzük, könynyen megválaszolhatjuk e kérdést. Most a 168 Óra álinterjúiról vagy Friderikusz közszolgálatilag kiegyensúlyozatlan műsorairól ne is beszéljünk, ne is szóljunk a Nap-keltéről, a postabankos pénzekről, a K&H brókerügyleteiről.
A legszörnyűbb az a dologban, hogy a saját teljesítményére oly büszke baloldali és liberális politikai, gazdasági, kulturális és médiaelit képtelen volt arra, hogy az elitlétből fakadó felelősséggel szembenézzen, s hogy alkalmanként, csoportszerűen ön- és helyzetvizsgálatot tartson. Nos, ezért és csakis ezért kellett volna nyaranta Szárszón összejönniük (mint tették azt az elődök 1943-ban és 1988-ban), de 1993-tól, ahogy haladt előre az idő, úgy utálták ki maguk közül azokat az embereket, nagyrészt jobboldali kötődésűeket, akik egy-egy halk kérdésben megfogalmazták kételyeiket a Szárszón összegyűltek közt uralkodó eszmék kapcsán meg arról, hogy a tett és a nyilvánosan képviselt vélemény között néha mily összhangtalanság feszül. Kikoptak a fideszesek, kikoptak az MDF-esek, kikoptak a kisgazdák is, még Fábry is otthagyta őket, csak szegény Szabó Iván maradt, de ő 1996 óta már annak is örül, ha valamelyik médiasztár felismeri az utcán. A végén már csak azok maradtak, akiket Orbán Viktor és a Fidesz néha már beteges tünetű gyűlölete tart össze. Mert ebben bizony sikeresek voltak, Orbánból és környezetéből sikerült ördögi kört faragniuk, persze ebbe a körbe maguk a szellemgyártók is belefűzték magukat, s így alkot ma a nemzet Orbán körül egy keresztül-kasul gyűlölködő körláncot, aminek rabjai lettünk mindahányan.
Fura, hogy idén, hogy épp idén nem jöttek össze. Pedig lett volna megbeszélnivaló, Medgyessyt is lehetett volna faggatni, Hillert is, Gyurcsányt is, Szili Katalint is meg a jó szabad demokratákat is, hogy merre tovább baloldal, merre tovább szocialista-liberális kormány. Merre tovább, Magyarország? De úgy tűnik, az Európai Unióhoz történő csatlakozással, a június 13-i történelmi vereséggel sokan a balliberális elitfrakció nagy generációs tagjai közül belátták, véget ért az ő idejük, már nincs erő, nincs gondolat az új Magyarország alakításában részt venni. Már nincs szellem, ami a palackból kitörve új lélegzetet fújhatna a hazai baloldalba, ami közös töprengésre serkentene. Megtelt a Hócipő, kiürült a pázsit, pihen a sátor, 2006-ban veletek ugyanitt, újra ellenzékben. Addig szedjétek a szellemi Viagrát.