Célegyenesbe fordult demokraták

Új szakaszába érkezett a múlt héten az amerikai elnökválasztási kampány. A demokrata elnökjelölt, John Kerry már korábban megnevezte alelnökjelöltjét a fiatal és dinamikus észak-karolinai szenátor, John Edwards személyében. A fontos esemény híre euforikus tüneteket okozott a demokraták köreiben, mivel sokan közülük úgy vélték, ha Kerrynek esélye van arra, hogy novemberben legyőzze Busht, akkor ez az esély Edwardsszal már komoly lehetőséggé nőhet. Nos, egyelőre a közvélemény-kutatók nem regisztrálnak látványos különbséget Bush és Kerry között, mert a jelenlegi állás szerint Kerry mintegy 49 százalékkal vezet a jelenlegi elnökkel szemben, aki körülbelül 45 százalékos támogatásra számíthat, ami a mintában rejlő 3-4 százalékos hibapontot is figyelembe véve meglehetősen szerény előny. Mindezek ellenére a demokrata párt prominensei – így Edward Kennedy is – fellélegezhetnek, hiszen a gleam-team – a fényes csapat – még mértéktartó politikusok véleménye szerint is a legjobb választás volt a lehetőségek közül, és a napokban lezárult bostoni demokrata elnökjelölő kongresszus is áldását adta rájuk. A republikánus tábor érezhetően idegesen reagált a hírre, és Bush volt az első, aki – talán elnöki tisztjéhez nem méltó módon – durván megtámadta a demokrata alelnökjelöltet, tehetségtelen és eredménytelen liberálisnak titulálva Edwardsot. A fiatal észak-karolinai szenátor egyszerű munkáscsalád sarja, édesapja textilipari dolgozóként kereste meg a betevőt. A család nagyon is szerény anyagi helyzete ellenére John elvégzi az egyetemet, majd jogásznak tanul, és rövid időn belül az állam egyik legsikeresebb és leggazdagabb polgári peres ügyvédjévé válik. 1996-ban Edwards már országos hírnévre tesz szert, a siker csúcsán azonban közbeszól a sors. Ugyanebben az évben fiát halálos autóbaleset éri, amely pályafutását egy évre félbeszakítja. Röviddel ezután elhatározza, hogy politikai pályára lép, 1998-ban már szenátor lesz Washingtonban, és azonnal hírnevet szerez magának azzal, hogy az elhíresült Monika Lewinsky-botrányban Clinton elnököt védi a szenátusi meghallgatásokon – sokak szerint elképesztő sikerrel. A 2000. évi elnökválasztásokon már felfigyelnek rá, és Al Gore, a demokrata elnökjelölt nyilvántartásba is veszi, de az utolsó pillanatban neve lekerül az alelnökjelöltek listájáról, nem utolsósorban azoknak a liberális demokratáknak a nyomására, akik mindenáron Joe Liebermant akarták jelöltetni az alelnöki posztra.

Edward Kennedy döntő szava

Egyes demokrata bennfentesek szerint Kerry alelnöki listáján 25 név szerepelt, de a veterán politikus, Edward Kennedy az észak-karolinai szenátor mellett tört lándzsát, és végül ez volt az, ami eldöntötte Edwards sorsát, mivel Kennedy a demokrata elnökjelölt barátja és tanácsadója is egyben. Politikai elemzők sietnek rámutatni, hogy a közhiedelemmel ellentétben az amerikai Dél még közel sincs megnyerve a demokratáknak, hiszen amikor még Kerry és Edwards mint demokrata elnökjelöltek egymás ellen versengtek, az új-angliai jenki – ahogy Kerryt Délen nevezik – minden államban győzött, Dél-Karolina kivételével. A demokraták stratégiája most az, hogy a közép-nyugatot célozzák meg, ahol még mindig nagy a gazdasági pangás, és ahol a munkásszármazását soha nem titkoló Edwards megtalálhatja a közös nyelvet az ott élő emberekkel. A demokraták azt a fehér, kék galléros réteget akarják maguk mellé állítani, amelyik az elmúlt választásokon nem nagyon lelkesedett a liberális demokrata jelöltekért.
Természetesen sokan vannak az újdonsült elnökjelölt ismerősei közül, akik egészen másképp értékelik a ügyvéd-szenátor pályafutását. „Menjen csak a Fehér Házba – dörmögte bosszúsan az Észak-karolinai Orvosi Kamara elnöke –, legalább addig távol marad a bíróságtól.” A Bush-csapat sem rejti véka alá a demokrata alelnökjelölt iránti ellenszenvét, és ott csepüli az ifjú titánt, ahol csak tudja.

Először dönthet a külpolitika

Mérsékeltebb republikánusok azonban úgy reagáltak Edwards kinevezésére, hogy a jelenlegi alelnök, Dick Cheney leváltását szorgalmazták, és helyébe Colin Powellt, a jelenlegi külügyminisztert javasolták, mint utóbb kiderült, nem sok sikerrel. Félelmüknek az is alapot adott, hogy a Bush-kampány, legalábbis ez idáig, eléggé ütőképtelennek látszik. Az elnök retorikája hemzseg a banális közhelyektől, és néha köszönő viszonyban sincs a tényekkel, például amikor Bush azt állította, hogy az ENSZ is támogatta az iraki háborút – és így tovább. Az amerikai közvélemény azonban kissé belefásulni látszik az elnök magyarázataiba. A legújabb felmérések szerint a megkérdezettek 53 százaléka szeretné, ha új elnökük lenne, de ez nem azt jelenti, hogy feltétlenül Kerryre voksolnának – ami a körülményeket ismerve meglehetősen különös hozzáállás.
Elemzők ma már nyíltan állítják, hogy az amerikai történelemben talán először nem belpolitikai, hanem külpolitikai tényezők fogják meghatározni a novemberi választások kimenetelét, jelen esetben természetesen az iraki konfliktus. Irakban a nagy dérrel-dúrral beharangozott hatalomátadás egyelőre nem hozta meg a kívánt eredményeket. Bagdadban azóta is bombák robbannak, és emberek pusztulnak el. Az új Amerika-barát iraki kormány súlyos legitimációs problémákkal küzd, és egykori elnök-diktátoruk, Szaddám Huszein felelősségre vonásának gondolata igencsak megosztja az iraki társadalmat. Amerikai vélemények szerint a tárgyalás kimenetele nagyon is kétséges lehet, mert Huszein védőügyvédei olyan forgatókönyvvel állhatnak elő, amely az egykori véreskezű diktátort nemzeti hőssé, az amerikai agresszió ellen haláltmegvető bátorsággal küzdő hazafivá emelhetik. Huszein szerencséjére a Fehér Ház, minden idők legideologikusabb elnökével az élen, csak szítani tudja az arab világ Amerikával szembeni ellenérzéseit, hiszen a Bush-féle retorikában olyan gyakran használt hangzatos kifejezések, mint a demokrácia vagy a szabadság, nehezen értelmezhetők olyan országban, ahol a felszabadítók kutyapórázon vonszolják a mezítelen, emberi mivoltukban mélyen megalázott foglyokat.
Visszatérve az amerikai belpolitikára, a Bush-kormány erőteljes gazdasági növekedést jósol az év hátralévő részére, de a demokraták attól tartanak, hogy ennek a növekedésnek ismét a középosztály fogja meginni a levét, mert a kamatok emelkedése a pályakezdő fiatalok hitelképességét nehezíti meg. Időközben elterjedt a hír, hogy a novemberben esedékes elnökválasztás elmaradhat, mivel az al-Kaida terrorista szervezet a választások lebonyolítása alatt támadásokkal fenyegetőzik. A demokraták meglehetősen ingerülten fogadták a hírt, és tudni vélték, hogy a kormány egyszerűen csak riogatja a közvéleményt ezzel a véleményük szerint meglehetősen primitív elterelő akcióval. Washingtonban azzal védekeznek, hogy létezik egy úgynevezett doomsday scenario – ítéletnapi forgatókönyv –, amely a lehető legrosszabb szituációkra próbál megoldást találni. A választások elmaradása azonban valóban példa nélküli lenne, mert akkor egyrészt maradna a jelenlegi kormány, másrészt a demokratikus életforma is hiányt szenvedne, hiszen akár szükségállapot bevezetésére is sor kerülhetne.

A szervilizmus marad

Európában a politikusok túlnyomó többsége nyíltan vagy kevésbé nyíltan, de a demokratáknak drukkol. Természetesen kivételek itt is vannak, elég csak Tony Blairt, Silvio Berlusconit vagy nem utolsósorban Medgyessy Pétert említenünk. Blair már a politikai létét is fenyegető szituáció ellenére makacsul kitart Bush mellett, és az olasz kormányfőnek is valamilyen okból fontos az amerikai elnök iránti feltétlen szolidaritás. Medgyessy Péter legutóbbi washingtoni látogatásáról nincs átfogó képünk, de az feltételezhető, hogy teljes támogatásáról biztosította Busht. Cserébe a regnáló elnök megígérte, hogy megvizsgálják a vízumkényszer körüli problémákat, ám a konkrét intézkedés még várat magára. Ami igazából aggasztó, az a magyar miniszterelnök már-már kétségbeesett igyekezete, hogy magát szalonképessé tegye a nyugati vezetők számára, akik ennek fejében idővel majd benyújtják a számlát, ami később Magyarországon biztonságpolitikai problémákat is okozhat (lásd amerikai rakéták esetleges magyarországi telepítése és így tovább).
Magyar szemmel nézve a dolgokat, az amerikai választások kimenetele nem sok hatással lesz a jelenlegi magyar külpolitikára, hiszen csaknem bizonyos, hogy demokrata győzelem esetén a Medgyessy-kormány ugyanolyan gátlástalan szervilizmussal fogja kiszolgálni Amerikát, mint ahogy most teszi a republikánusokkal. Azonban ha a 2006-os választásokon ismét a polgári oldal győzne, akkor az előzmények ismeretében a Kerry–Edwards csapat talán nagyobb szimpátiával tekintene egy Orbán Viktor által vezetett kormányra, mint a posztkommunistákkal jelenleg oly megmagyarázhatatlanul rokonszenvező neokonzervatívok, George W. Bushhal az élen.

A szerző politológus, egyetemi oktató