Crick, 88

Valaha úgy mondták, hogy Marx a fejéről a talpára állította a hegeli dialektikát. Az arab nyolcas számjel is valami ehhez hasonlót művel: fektéből a talpára állítja a végtelenjelet. A nyolc a jelképi térben önmagánál több. Nyolcadik utas. Nyolcadik nap. A teremtettség utáni első stáció, mikor már világ a világ. Nekünk nyolc? Római számmal írva mindez persze nem áll, de most akarom, hogy álljon, akarom, hogy a 8 önmagán általvetett hurok gyanánt, avagy síkbéli homokóraként különös jelentőséggel bírjon. Miért ne? Hát még ha belőle tüstént kettő is akad: nyolcvannyolc. 88. Nyolcvannyolc: a jelképi térben numerológiailag megalkotott kettős spirál.
Ha hiszünk a jelképeknek, ha egy hulahoppkarika erejéig áthajlunk az ezotériába, nos, akkor, de csak akkor aligha véletlen, hogy Francis Crick, a DNS kettős spiráljának egyik nagy letekerője épp 88 évesen távozott körünkből. És így szemlélve talán az se véletlen, amit imént írtam, hogy „egyik”. Másikuk neve: Watson. Meglehet, az se véletlen, hogy a kettős spirál letekeréséhez s a genetikai kód feltöréséhez épp két ember kellett. Szükségeltetett. A fekete lyuk magányos. Hawking tolószékből kísértette meg. Az élet a molekuláris biológia szerint is párosan szép. Nemek fölötti szerelem, ahogy a DNS-szálak, mint egymás komplementerei, összekapcsolódnak, s nemek fölötti szerelem, szellemi szeretet párban, tandemben dolgozni egy nagy célért. Párkapcsolat a javából. Most maradt a fél, mely egyébiránt önálló egész.
A diploid módon egymásra csévélt két DNS-szál a szaporodás, a teremtés pillanatakor szokott szétválni, elszakadni egymástól. Mi, emberek a halál pillanatakor válunk szét, szakadunk el egymástól és szakad meg olykor a szívünk. A maradó szál itt marad, a menő szál kigabalyodik Istenbe, a végtelenbe, Isten tudja, hová. Vissza onnét még senki se jött. Crick sem tér vissza többé Watsonhoz. Egyedül hagyta. Most már csak egy ember, egy szál maga mondhatja, hogy ímé, feltörtem a kódot. Felfedeztem, felfedtem az élet titkát.
Előbbi mondat tényszerű s tagadhatatlan, bizonyítottnak vehetjük, utóbbi viszont megkérdőjelezhető, s minél többet tudunk az életről, annál inkább megkérdőjelezhető. A mód, ahogy Crick elment ötvennégy esztendővel a nagy tudománytörténeti pillanat után, mintegy illusztrálja is a kérdőjelet, hisz Crick vastagbélrákban halt meg. Ha maradunk a jelképeknél, akkor a kérdőjel egy mutáns nyolcas. Az ív ott van benne, de a visszahajlás, mely értelmezné, beteljesítené, már hiányzik belőle. Az, hogy Crick, az orvosi társadalom legfelső köreihez fűződő kapcsolatai ellenére meghalhatott vastagbélrákban, jelzi, hogy ma még a tudás nem uralkodik a sors fölött. Crick ugyan megélhette a Human Genome Project sikerét, mintegy saját, alapkőletévő munkájának informatikai apoteózisát, ám ez sem mentette meg a betegség és szenvedés rémétől. Azok, akik úgy hiszik, kizárólag a rossz egészségügyi ellátás miatt pusztulnak el nyomorultul, meggyőződhetnek a titkolt igazságról, az öregség ősi nyomorának – copyright Füst Milán – oka nem feltétlenül a szegénység, sokkalta inkább a jóléthez elengedhetetlen emberi tudás hiánya.
Beteg császárok vagyunk. A jólét hadirokkantjai. Problémáinkra, de még gondjainkra sem teljes körű megoldás egyelőre az, amit tudunk.
A kódfejtő mester, az életismeret atyjának öregkori beteghalála engem mint egészségügyi eleve beteget – hisz egészségügyileg az egészséges ember is beteg – és „amúgy” embert közelről érint. E nem kegyes, de mindenképpen becses halál elgondolkodtat: mi lassú most? Mi akadt meg? Mi állt le észrevétlenül? Miért érzem, hogy miközben vadul pittyegnek a mobiltelefonok, emberi nemünktől, miként régebben a fajt hívták, az utópia folyvást csak távolodik?
Pasteurnek halvány lila gőze se volt az immunrendszer molekuláris genetikájáról, nem mutatkoztak be neki az elektronmikroszkóp alatt sem a makrofágok, sem a limfociták, de mindmáig védőoltunk, s a dolog jól működik. A penicillin vagy épp a Sabin-csepp telitalálatok, melyek jelentősége az időben nő, hisz manapság hiányoznak az efféle telitalálatok. Mi hiányzik, ha ily sokat tudunk? A gyógyítás történetében betegségért felelős ágenst soha nem ismertek akkora részletességgel, mint az AIDS vírusát, a legutóbbi AIDS-világkonferencián az áttörés reménye mindazonáltal még a kakasülőről is kiűzetett, ki, az utcai tüntetők közé. Hol a hiba? Harmincöt esztendeje szállt Holdra – ismét csak egy páros – Armstrong és Aldrin, de a nagy nyolcas ott is kérdőjellé akadt el, az emberiség visszahullott a Földre, Newton almája világpiaci áron értékesíttetik.
Mindenható válaszok helyett csak mindenható válságok és hatékony félelmek munkálnak. Esetleg izgatnak. Az atomfizikából a többségnek csak annyi jön át, hogy sugárveszély, a genetikából pedig csak annyi, hogy jaj, génkezelt szója. A megismerés reneszánsz freskóján tiltakozó graffitik. Mintha nem azt mondaná a természet, amit hallani szerettünk volna tőle. A világról alkotott természettudományos kép érzelmileg szinte megközelíthetetlen, s ma már nagy jótéteményekkel sem korrumpálja a lényegre éhes transzcendenciát. Ez azonban csak múló zavar. Előbb-utóbb az ismeret felnő a tudáshoz. A tudáshoz, mely Crick által immár elidegeníthetetlenül az emberé. És akkor. Hát akkor… Nos, akkor majd: igen.

A szerző író