Demszky és a kellemetlenkedő sajtó

D
emszky Gábor a sajtó egyetlen igazi szent tehene a rendszerváltás óta (talán csak Göncz Árpád kelhet vele versenyre). Eleddig a balliberális oldalhoz tartozó újságokban, televíziókban, rádiókban, vagyis a véleményformáló média kilencven százalékában, a főpolgármesterről bármi negatív hír megjelenése teljesen elképzelhetetlen volt. A főváros egyre súlyosbodó gondjai, a térség többi nagyvárosától való leszakadása, a kosz, a mocsok, a járhatatlan utak, a zsugorodó zöld területek, a tucatszám bezárt sporttelepek, az országos átlagot meghaladó közműdíjemelések, a várost elcsúfító, környezetbe nem illő, új épületek (lásd Kálvin tér) és Demszky két külön fogalom volt. Bár az említett problémák amúgy sem kaptak nagy publicitást, ám ha mégis szóba kerültek, akkor hiába kerestük Demszky nevét. Kapcsolat, ok-okozati összefüggés Demszky és a bajok között, vagy legalább némi felelősség felvetése? Ugyan már! Soha. (Még a balliberális médiatengeren időnként tapasztalható fodrozódások, rövid lecsengésű, lényegében ártalmatlan értelmiségi csörték sem érintették, mint mondjuk a Heti Hetes „sztárjait”, akiket a baráti ÉS-ben nemi szervekként ábrázoltak.)
A felépített imázs azonban még ennél is ravaszabb volt. Demszky nem felelős vezetőként, hanem a városért oroszlánként küzdő, a kormányokkal (természetesen elsősorban a jobboldaliakkal) bármilyen konfliktust felvállaló magányos gerillaharcosként tetszelgett. Aki a budapestiekkel együtt dudával tiltakozik a kátyúknál, s aki – egy kereskedelmi televízióba betelefonáló szavaival – a Petőfi-szobornál minden évben megvédi a demokráciát. Minél inkább lepusztult a város, annál többet mutatkozhatott ebben a szerepben, s paradox módon egyre inkább megerősödött. Míg egy megfelelő, közös jobboldali jelölt esetleg még győzhetett volna 1994-ben vagy 1998-ban, legutóbb már nemhogy a jobboldalnak, de már az MSZP-nek sem volt esélye megszorongatni. A budapestiek elégedetlenségét pedig ügyesen irányította át ellenfeleire. A már-már lakhatatlan Budapesten élők keserűsége a jobboldal számára 2002-ben végzetesnek bizonyult, mialatt a polgármester népszerűsége egyre csak szárnyalt. Bármilyen képtelennek tűnik, nem túlzás kijelenteni: ha Demszky sikeres munkájának gyümölcseként megelégedett lakóival egy virágzó fővárosunk lenne, akkor ma Orbán Viktornak hívnák a miniszterelnököt.
Demszky és csapata képes volt az alábbi, Guinness-könyvbe illő bravúrra: úgy adósították el a fővárost, hogy közben önerőből gyakorlatilag semmit nem építettek, számos közszolgáltatás-jellegű terület anyagi finanszírozásából kifaroltak (lásd BKV), a hidak, utak felújítását, fejlesztését pedig elhanyagolták. Mindezt az ország legnagyobb egy főre eső GDP-vel büszkélkedő térségében, a tetemes iparűzési adóval megtámogatott fővárosi költségvetéssel.
A sajtó tizenöt évig ennek a politikai szélhámosságnak falazott. Elgondolkodtató: vajon ez a médiokrácia mennyire tekinthető valódi demokráciának, mennyire szolgálja a többség rövid és hosszú távú érdekeit? A kérdés persze költői. A jobboldalnak mindenesetre fontos tanulság: ha a média egységesen védelmez és hallgat el, egyúttal pedig megfelelően bűnbakot is kreál, akkor tévedés – az oly sokat emlegetett – az embereket hoszszú távon nem lehet félrevezetni érv. (Rosszmájúak – némi malíciával – Demszky újabb és újabb megválasztását már Funár teljesítményéhez hasonlítják. A különbségek és megfelelések részletes boncolgatása nélkül megállapítható: az általuk vezetett városok lepusztultak, mindkét városházán hasonló színű zászló lobog, mindketten harcos ellenségei a magyar „nacionalizmusnak”.)
Aztán beütött a krach. Demszky egyik pillanatról a másikra – életében először – negatív hírrel került fel a Blikk címlapjára, nem is egyszer: nyaraló az Adrián, üdülés hivatali autóval és sofőrrel, a főváros cégétől olcsón bérelt luxusterepjáró, ellentmondásos vagyonnyilatkozat… A kritikákat a főpolgármester szokásos arroganciájával hárította el. A korábbiakkal ellentétben, amikor az ellenzéktől jövő kritikák arrogáns válaszreakciói – a maguk ordenáréságukban – a politikára kevésbé figyelő átlagemberek számára rejtve maradtak, most széles nyilvánosságot kaptak. Eredmény: totális csőd. Demszky visszaérkezik, s tűzoltás gyanánt – tanácsadói javaslatára – keresztül-kasul végigmeaculpázza az egész magyar sajtót.
Hibáztam – kesereg a Népszabadságban. Pedig téved. Nem hibázott. Pontosabban semmi olyan súlyú hibát nem követett el, amelyhez foghatót (vagy súlyosabbat) regnálásának másfél évtizedes időszakából százszámra ne citálhatnánk.
Pusztán annyi történt, hogy Demszky Gábort a bulvársajtót bitorló balliberális körök egyike a Blikkel elindított lavina alá akarja temetni. Vélt vagy valós hibáihoz ennek az égvilágon semmi köze sincs. A háttérben megbúvó igazi okok minden bizonnyal prózaiak. Az EP-választás elbukása után az MSZP vezető garnitúrája belátta: a duzzadó költségvetési hiány miatt gyakorlatilag megismételhetetlen a száznapos osztogatás, tehát nagy az esélye egy 2006-os kudarcnak is. Gyógyírként, szépségtapaszként, de még inkább a nómenklatúra túlélése érdekében meg kell tehát szerezni az ország második legfontosabb stratégiai posztját, Budapest főpolgármesteri székét. Ők profik. A közvélemény manipulálásának, a hatalom megkaparintásának minden csínját-bínját ismerő politikusok. Tudják, időben kell megkezdeni a célszemély sajtó általi puhítását. A forgatókönyvet megírták, a követ elhajították, s hogy a totálisan indifferens Demszky mit tesz, mit mond, a röppályájára már nincs hatással.
A nemzeti oldal által sokszor lebecsült, hatalmas hibaként ráadásul megkerülhetőnek ítélt sajtó ekképpen működik a rendszerváltás óta. Amit Demszky két hét alatt kapott, annak a jobboldal tizenöt éve van kitéve, méghozzá megszakítás nélkül. Ennek egy gyémánt sem állna ellen, nemhogy a tetőtől talpig emberből álló politikusok. Demszky esetében a szavazópolgárok szemét (inkább tudatát) eddig jótékonyan betakaró szemfedőt kellett csak fellibbenteni, s máris padlóra került. Azonban nincs az a kormányzati vagy egyéni teljesítmény, ami ilyen intenzitású, több évig tartó sajtóhadjárat alatt ne roppanna össze.
Ezzel számolni kell. És tenni ellene. 2002 után már nincs mód naiv kísérletezgetésre, megkerülési technikák próbálgatására. A jelek szerint Demszky tisztában van a sajtó jelentőségével, a Népszabadságban meglepő őszinteséggel elismeri: „Sokat gondolkodtam azon, hogy számomra mi az újszerű ebben a helyzetben. Az elmúlt tizennégy évben a sajtó elkényeztetett. Mondhatom azt is, hogy a sors kegyeltje voltam.” Rádöbbent: a jobboldalt folyamatosan, minden eszközzel nyomás alatt tartó, számára oly kedves baráti sajtó egy részében hirtelen ő maga lett a célszemély. „A sajtó az olyan, mint egy pika, hegye van, s a másik vége egy bot. A bottal lehet egy kicsit paskolni, vagy ütni, és lehet odatartani valakinek, s kihúzni a bajból, meghúzni egy kicsit, támogatni. És a másik végével, a hegyes végével, lehet szurkálni, és lehet gyilkolni is. Én eddig csak mások esetében láttam azt, hogy ez a gyilkoló szerszám mire képes (!), ezt most megtapasztaltam, nekem ez teljesen új, velem ezt nem gyakorolták még eddig, úgy hirtelen, egyik napról a másikra ebbe a szerepbe kerültem, és nem tudom megmondani, hogy miért” – nyilatkozta a Hír TV-ben. Eltekintve attól, hogy a 3-5 méter hosszú pika nyelével igen bajosan lehet ütni (ezt a bakit tudjuk be műveltségi hiányosságnak), a hasonlat jó. A korábbi esetekkel kapcsolatban elismerte, hogy „ott kifejezetten ez volt a cél”, vagyis a politikai és morális gyilkolás. Legalább megismerhettük végre az SZDSZ sajtóviszonyokról alkotott ideálképét, hiszen eddig nem érte részükről kritika a „gyilkoló” honi médiát (igazából most sem, csak Demszky duzzog kissé), itt minden szép és jó volt, az elképzelésüknek éppen megfelelő.
Demszky tortúrájának mellékes, de egyben pikáns részére végül Heller Ágnes világított rá. A kormánypártokat nyíltan támogató filozófus a Népszavában és a Nap-keltében a sajtó erkölcsi színvonalát bírálta. Véleménye szerint Demszky nyaralója (és Medgyessy mallorcai utazása) azért lett kiemelt ügy, mert a bulvársajtó az emberi gyarlóságra, az irigységre apellálva akar olvasókat szerezni. Némi korrekcióval ugyan, de Hellernek igaza van. Ugyanis nem az olvasók toborzásáról van szó, hanem a kifinomult, profeszszionális lejárató technikák alkalmazásáról. Ezek mindig és mindenkor az emberben lakozó rosszra építettek. Ahogy korábban a nemzeti oldallal szemben, úgy most sem tettek másként. Az „Orbán-bányákról” nem azért hallhattunk éveken keresztül, mert felmerült bárminemű etikai vétség, netán jogtalanság gyanúja. A propaganda a „gazdag bányatulajdonos” automatikus és tömeges utálatára épített – meglehetősen eredményesen. Demszky még nem tudja: neki a sírt az isztriai nyaralójának irigylése ássa meg, s teljesen mindegy, mennyire pontos, mennyire támadhatatlan vagyonnyilatkozatot hozott nyilvánosságra. Akik pedig a baloldalon ma ezen siránkoznak, aktívan vettek részt ennek, a magyar néplélekben az elmúlt évtizedekben már elültetett, mentalitásnak az elmélyítésében. A nemzeti oldallal szemben rendszeresen kovácsoltak maguknak ebből politikai tőkét (gondoljunk például a Heti Hetes által elkezdett, mára a primitív demagógia szimbólumává nemesült, a köz- és magánkiadásokat lélegeztetőgép-egységekre való átszámításra).
A kör bezárult. Demszkyt ócska hatalmi játszmák taszították bele az egyik olyan gödörbe, amit korábban a saját szellemi hátországa ásott a nemzeti oldalnak. A dolgok, így vagy úgy, de lassan a helyükre kerülnek. Demszky Gábor is.

A szerző PhD-hallgató