Az élet minden területén, mely versengéssel jár, sokkal inkább a vereség okait szokás kutatni, nem a győzelemét. Hajlamosak vagyunk a diadalokat magától értetődőnek venni, pedig ha a vesztes fél többet tanul kudarcából, mint a győztes, akkor az eredmények gyorsan megváltozhatnak.
Menjünk kicsit vissza az időben, mondjuk 2001 végéig. Fél évvel jártunk a parlamenti választások előtt. Ilyenkorra, a ciklus vége felé mindkét korábbi, demokratikusan választott kormány hátrányba került a népszerűségi versenyben az ellenzékkel szemben. Természetesen különbséget jelentett, hogy míg 1994-ben előre látni lehetett az MDF vezette koalíció vereségét, addig a média balos túlsúlya 1998-ban elfedte az MSZP–SZDSZ páros népszerűségvesztését. Orbán Viktor kormánya volt az első, amelynek komoly esélye volt az újraválasztásra. Emlékszünk rá, hogy a közvélemény-kutatások végig a Fidesz–MDF-lista előnyét jelezték. A baloldal négy évig nemtelenül támadta a koalíciót, de a 2001. decemberi magyar–román miniszterelnöki megállapodást követő, a rasszizmust is eszközként használó támadások az új magyar demokrácia történetének legszélsőségesebb ellenzéki kampányát vezették be. Ez felkészületlenül érte a polgári-nemzeti oldalt. Az eredmény ezért a vártnál szorosabb lett, minimális balos többséggel, így megint kormányváltás következett. Mindez komoly érzelmi megrázkódtatást okozott a nemzeti táborban, amely – a közvélemény-kutatások ismeretében – még az utolsó napokban is biztos volt a győzelemben.
Októberre aztán hatalmasra növekedett az MSZP előnye a Fidesszel szemben (ráadásul az MDF egyre inkább önállóságát hangsúlyozta), amit tovább fokozott a szocialisták roppant egyszerű, ám hatásos, konkrétumoktól mentes ígérete: „Több pénzt az embereknek, több pénzt az önkormányzatoknak!” A béremelések fényében sokan elhitték, hogy ez betartható, így a baloldal hatalmas győzelmet aratott az önkormányzati választásokon.
Az áprilisi megrázkódtatás hatására születtek a polgári körök. Az első hónapokban csak az új kormányt elvi alapról élesen elutasító kisebbséget tudták összefogni, ráadásul néhány akciójukkal még riasztóan is hathattak a szocialista párti alkalmi többségre. Az önkormányzati kampányban a Fidesz megint erőtlen volt, a polgári körök pedig még helyüket keresték. A 2002-es év végén tehát a baloldal szilárdan birtokolta a kormányzati apparátust (melyet fel is duzzasztott), a parlamenti többségét, a legtöbb megyei és városi önkormányzatot (különösen a nagyvárosokat), túlsúlya zavartalanul érvényesülhetett a médiában, a közvélemény-kutatásokban pedig jelentősen vezetett a Fidesz előtt. Úgy tűnhetett, hogy vörös színében egymásra talált népünk és kormányunk, a kitartó fideszesek pedig megmaradnak a gyűlölet kicsiny szigeteiként (idézet Kovács Lászlótól).
Azóta eltelt két év, a Fidesz pedig országosan 13 százalékot vert a szocialistákra, azaz nemcsak ledolgozta hátrányát, hanem hatalmas győzelemmé fordította azt. Nemzetközi tapasztalatok szerint ciklusok félidejénél a kormányok nem szoktak túl népszerűek lenni, de ekkora fordulatot nem indokolhat pusztán holmi kiszámíthatatlan törvényszerűség. 2003-ban megtapasztalhattuk minden idők egyik leggyengébb magyar kormányzati teljesítményét. Be kell vallani, ilyen mértékű alkalmatlanságra még a nemzeti oldal zöme sem számíthatott. Most kiderült, hogy gazdasági eszköztára továbbra is alapvetően csak a korábbi kudarcot vallott és a lakosságot sújtó elemekből áll: hitelek felvétele és megszorítások. 2002-ben jóléti rendszerváltást hirdetett, azt sugallva, hogy a bőségszaru rendelkezésünkre áll, csak a gonosz fideszesek nem adtak belőle a népnek, 2003-ban pedig meghirdette a jóléti államok korának végét. A szocialisták ugyan bízni szoktak a választók feledékenységében, de ez a kontraszt így is túl erős, a váltás pedig gyors. Ráadásul felidézheti az emberekben Horn Gyula ténykedését, aki a kampányban szintén jólétet ígért, és a Bokros-csomagot hozta helyette. Továbbmenve ismét eszünkbe juthat a 80-as évek retorikája a nadrágszíj sajnálatos meghúzásáról, amit biztosan felemelkedés fog követni; az arcok sem igen változtak. A kormány annyira hozzá nem értő módon kezeli a gazdaságot, hogy a zömmel szakmai alapon ítélő pártsemleges vagy kimondottan baloldali-liberális pénzügyesek is felismerték ezt, és szembefordultak vele.
Ezt sem hittük volna korábban. Az ígért jólét helyett komoly áremelkedések következtek be 2003-ban és 2004-ben, ráadásul ezek közül nem keveset épp az adóemelések váltottak ki. A kormány pedig olyan nyíltan szegte meg ígéreteit, hogy még egykori biztos hívei közül is sokakat eltántorított. Politológusok megfogalmazták: a Medgyessy-kormány ténykedése első napjától fogva folyamatosan komoly demokratikus deficitet mutat fel. Erről már többször írt a Magyar Nemzet: példátlan személycserék, amilyen messze csak a kormány keze elér; kísérlet, hogy még elvben független intézmények élén se maradhasson senki, aki nem száz százalékig engedelmes; alapvető szabadságjogok (a gyülekezéshez való jog) korlátozása; Kádár-kori reflexek felelevenítése (rendőri-nemzetbiztonsági úton előre figyelmeztetni polgári körösöket, ne hogy rendetlenkedjenek Medgyessy Péter látogatásakor).
Amikor röviddel a kormányalakítás után nyilvánosságra került a miniszterelnök titkosrendőri múltja, a várakozásokkal ellentétben ez nem népszerűségvesztést, hanem egyenesen támogatottságnövekedést okozott – igen szomorú képet mutatva ezzel a magyar társadalom erkölcsi állapotáról. Akkor úgy tűnt, hogy az emberek, különösen pénzosztás idején, képesek a legbődületesebb állításokat is elhinni (lásd: a KGB ellen harcoltam), a baloldali értelmiség pedig semmiféle erkölcsi korlátot nem ismer, ha szerecsenmosdatásról van szó. Hosszabb távon azonban mégiscsak tudatosult az emberekben, hogy akadnak alapvető problémák a kormány tájékán, erre utal az az apró emberi momentum is, mekkora kacaj fogadta miniszterelnökünk elhíresült mondatát 2003-ban: „Hazudni márpedig nem szabad.” Arra természetesen számítottunk, hogy felbukkannak korrupciós jelenségek a kormány háza táján (családtagok, régi párttársak cégeinek megbízása stb.), de talán nem bíztunk benne, hogy a szinte totális baloldali sajtómonopólium mellett ezek legalább egy része eljut a nyilvánossághoz (persze, erősen tompítva).
Mindeközben természetesen az ellenzék nem tétlenkedett. A 90-es évek közepe táján a Fidesz úgy vált jelentős támogatottsággal bíró párttá, hogy mindeközben taglétszáma alacsony maradt. A választási vereség ébresztette rá a nemzeti oldalt a pártszervezés fontosságára, arra, hogy nem pusztán a taglétszámot kell növelni, hanem mélységében is át kell fogni a teljes magyar társadalmat. Ez a folyamat vette kezdetét a Szövetséggé alakulással. Az eredmények önmagukért beszélnek, de a munkát folytatni kell. Bebizonyosodott, hogy hosszabb távon, a 2002-es őszi kudarc ellenére, mégiscsak zseniális húzás volt a polgári körök életre hívása. Tagjaik közül nem sokan maradhattak otthon június 13-án; szavuk, szervező munkájuk széles tömegekhez ér el, lelkesedésük hatalmas emberi energiákat jelent a nemzeti oldal számára. Eljött 2003/2004 fordulója, és a közvélemény-kutatások szerint radikálisan megfordult a politikai széljárás az országban. Bár 2002 megtanított rá bennünket, hogy óvatosan kell bánni az adatokkal, különösen a konkrét számértékekkel, az biztos, hogy a szocialista párt támogatottsága zuhant, a Fideszé pedig növekedett.
A helyzet tehát valamelyest hasonlított a két évvel korábbihoz, bár a Fidesz fölénye akkor sokkal kisebb volt, a szocialista vezérkar ezért ugyanazzal a csodafegyverrel próbálkozott: Ron Werber és társai magabiztos gyűlöletkampányával. Alapvető tévedést követtek el azzal, hogy nem ismerték fel: vannak olyan módszerek, amelyek csak ellenzékben működnek, kormányon nem. A kormánytól a nép kormányzást vár el, nem pedig azt, hogy az ellenzék ellenzéke legyen. Az érzelmi alapú gyűlölködés célja azonban nem pontosan egyezett meg a két évvel korábbival. Akkor arra törekedtek, hogy hatalmas számban vonultassanak fel politikával amúgy nem sokat törődő, középen álló, bizonytalankodó szavazókat; most pedig a cél éppen az volt, hogy a lakosság zöme (akik amúgy elégedetlenek Medgyessyék teljesítményével) megundorodjék a politikától, maradjon távol az urnáktól, és akkor alacsony részvétel mellett a végsőkig kitartó szocialista párthívek hozni tudják a győzelmet.
A Fidesz megtanulta, hogy ellenzékben lévő párt kampányának szükségszerűen szólnia kell a kormány teljesítményéről. Úgy kellett ezt megtenniük, hogy ne másolják a szocialisták 2002-es gyűlölködését, mert a nemzeti tábor szavazói sokkal kulturáltabb stílusra fogékonyak. Az áremelkedéseket szemléletesen ábrázoló plakátokkal, szóróanyagokkal és más módokon jól sikerült az embereket szembesíteni a kormány ígéretei és tettei közti szakadékkal. Nem mulasztották el feleleveníteni saját 2002-es kampányuk legsikeresebb elemét: Orbán Viktor országjárását. Természetesen a különféle pártok képviseletében sok más politikus is tartott többé-kevésbé sikeres gyűléseket, de a Fidesznek szerencséje van abban, hogy az ország egyetlen, valóban tömegeket mozgatni képes közéleti szereplője e párt élén áll.
Sporthasonlattal élve, a labda most a kormány térfelén van.
A szerző történész
origo.hu
Hatalmas vaddisznó hozta rá a frászt a biciklisekre Baján – videó
