Propagandakormány és valóság

Merész kísérletnek vagyunk tanúi. Nem először ugyan a modern világtörténelem során egy kormányzat megpróbálja eladni a nem-valóságot a naponta megtapasztalható valósággal szemben és helyette. Óriási pénzekkel s mindent kiszolgálni hajlandó, immár profi médiaszolgákkal hangosan zakatol a Gyurcsány–Hiller-verbálgépezet. Mindent tudnak, s mindennek az ellenkezőjét is – ha különböző tudományos jelzések nyomán a társadalom valamit igényel. Úgy tűnik, hogy – a magyar haladók jó szokása szerint – ismét gondolkodás nélkül majmolnak. A lesüllyedő, de a miénkhez képest még mindig jóléti nyugati társadalom butáihoz igazítva magukat elhiszik, hogy a magyar átlagpolgár nincs a vonal alatt. Vagyis ahol már nem dübörögnek a testvéri tankok, s jólétet állító médiastatisztikák készülnek, nincs baj.
A gondtalan, a nagypolgári létforma szükségleteire naponta havi átlagbért költő gyurcsányi magabiztosság és kiszolgáló csicskásai szerint minden jól megy. Még ott is, ahol az átlagmagyar nem is látja, hallja. Ez már Amerika. De itt van ennek a nagy csalásnak az Achilles-sarka is. A magyar nép nagy része ugyanis sohasem volt jólétben. Tartalék nélküli szegény ördögök tömegévé lett ez a nép. Fel is szabadult minden rossz tulajdonsága. De éppen legendás, paszszívan megállni képes tulajdonságai tűntek el – alacsonyabb iskolázottságú szociokulturális csoportjaikat kivéve. Ez utóbbiak azonban már közveszélyt jelentenek egy teljesen privatizált gazdaságban. Ők ugyanis már nem fizetnek ki semmit, s számuk a még keresztyén erkölcsök szerint szocializált idősek kihalásával csak fokozódik. A Gyurcsány-féle gondtalanság egyszerűen piaci csőddel fenyeget, másrészt a minimalizált állam neoliberális víziójának bukását is előre vetíti.
Mindez – úgy látszik – a frissen meszelt demokrataként létező volt kommunistákat nem érdekli. Az ő véleményük az, hogy ismét csak nemzetközinek kell lenni, mint régen, függetlenül a magyar valóságtól. Most egyébként így világtrendi tud lenni az ember, ellentétben a régi, lényegében szovjetemberi státussal. Tehát nyugodtan le lehet tegezni a volt kommunisták nevében Nagy Imrét, akit ők akasztottak fel, nyugodtan zavarónak lehet minősíteni a pártok küzdelmét, ami a demokrácia lényege. Gyurcsány Ferencéket ismét nem érdekli a magyar valóság, mert megtanultak valamit Nyugaton (Tony Blairtől és Giddenstől), s ettől kezdve csak az számít, hogy értik-e őket a nyugati újságírók és politikusok. Akik – szerencsére – nem szavazhatnak itthon. A kérdés csak az, hogy a magyar átlagember érti-e végre a maga helyzetét. Sajnos, úgy látszik, nem nagyon. A csodaváró szegény ember tömeges jelenség a kádárizmus által infantilizált magyar társadalomban.
A (neo) liberalizált kommunisták hite a propagandában, annak mindenhatóságában tehát változatlan, hiszen az amerikai és más nyugati példák üzletileg is látszólag ezt támasztják alá. Csakhogy teljesen más a helyzet egy zömmel jómódú és egy zömmel szegény társadalomban. Az utóbbiban a hívők és reménykedők állandóan szembesülnek a valósággal: az emelkedő számlákkal, a megfizethetetlen árakkal, az egyre inkább elérhetetlen kínálatokkal. Itt tehát az emberek nagyobb része nem teheti/tehetné meg azt, hogy a propaganda és a valóság észlelt ellentmondásait kivételeknek minősítse, mint Nyugaton.
Sokan mégis megteszik. Úgy tűnik, hogy bizonyos életkor után a megszokott, az ismert világ mellett maradnak az emberek, hiába a másféle ajánlat. Nekik el lehet adni hamis számsorokat akkor is, ha azoknak semmi logikai vagy valóságalapjuk nincsen.
Persze ez a jelenség mindig világtörténelmet alakító erő volt. A kommunizmus alapját is ez jelentette. Itt legfeljebb azt kell hangsúlyozni, hogy a nép jó részének félrevezetettsége nem jelenti az egykori kommunisták és utódaik okosságát.
Miről is zakatol hát a propagandakormány? Arról, hogy a makromutatók jók, s érdemes a közvélemény masszívan háborúellenes beállítottsága ellen is politizálni – a távlati érdekek jegyében. A démonizált Horthy-rendszer politikusai is azt gondolták azonban, hogy a Szovjetunió elleni háború nemzeti érdekünk. A Gyurcsány-féle magyarországiak egyébként azt is zakatolják – mint a kormány –, hogy semmi közünk a határon túli magyarokhoz, mivel ők tulajdonképpen románok, szerbek és ukránok. S miután amúgy is mindenkire ráfizet a feleslegesen létező magyar állam, hát ide csak az olcsójános kínai textilkereskedők jöjjenek, akiknek nincs szükségük államra, s nem zavarja őket a privatizáció sem. Autonómiát pedig úgyse adna nekik Eörsi Mátyás.
Szóval minden rendben volna, csak vannak itt kapitalistaellenes zavarkeltők, akik félre akarják vezetni a kapitalizmust lelkesen építő magyar népet. Szóhoz sem juthatnak sehol, ahol a mi tudományos liberalizmust hirdető szakértőink és cenzoraink vannak. Elavult magyar nacionalizmusuk ellen már a szomszédokat is ellátjuk magyarellenes érvekkel, s ha nem nyugszanak, a strasbourgi bíróság elé visszük őket, sőt, ha kell, egyenesen Hágába. Az már mégsem járja, hogy éhbérért dolgozó figurák akarnak itt (köz)véleményt formálni, amikor már vannak itt nagypolgári életvitelű előkelő emberek.
Mindenre nemet kell mondani, hogy dialektikailag kijöjjön az igen, mint a régi szép időkben. Ha az ellenkezők dutyiba már nem dughatók, akkor adókkal kell sanyargatni őket, s nincs pardon: új világot kell teremteni, propagandával.

A szerző történész, egyetemi docens