Rice Észak-Koreára is figyel

Az Egyesült Államokban január végén szokták beiktatni a négyévente választott elnököt és így George W. Bush immár a második terminusát kezdheti el nemsokára. Habár az új kabinet még nem állt fel, egy már biztos: az amerikai külpolitika irányítását az eddig elnöki tanácsadóként tevékenykedő afroamerikai hölgy, Condoleezza Rice veszi át az időközben visszavonult Colin Powelltől. Rice a második női külügyminiszter az USA történetében – az első, Madeleine Allbright asszony a Clinton-kormányban töltötte be ezt a pozíciót –, és jelölése óta találgatások egész sora látott napvilágot azt fejtegetvén, hogy vajon Rice alatt megváltozik-e az amerikai külpolitika karaktere. A többség szerint valószínűleg nem, mert a volt nemzetbiztonsági tanácsadó is a Dick Cheney- és a Donald Rumsfeld-féle keményvonalas külpolitika híve. Optimistább elemzők szerint azonban van egy halvány esély arra, hogy Rice, az egykori Kissinger-tanítvány talán egy pragmatikusabb és racionálisabb megközelítési stílust talál majd alkalmasabbnak, elsősorban a közel-keleti problémák orvoslására. Mindenesetre a leendő külügyminiszternek fel kell készülnie arra, hogy az elnök tanácsadói, többek között a Bush gurujának is titulált kampányzseni, Karl Rove, a kemény kéz politikájának folytatására fogják majd ösztönözni.
De vajon milyen indokokkal rukkol majd elő a neokonzervatív Bush-csapat? Jelenleg nagyon úgy tűnik, hogy az új célpont az ókori perzsa birodalom utódállama, Irán lehet. Az utóbbi hónapokban Teheránban felerősödtek a mollák – muzulmán főpapok – azon törekvései, hogy egy harciasabb és agresszívabb országot formáljanak Iránból, és ezért szorgalmazzák az urándúsító telepek újraindítását is abban a reményben, hogy rövid időn belül országuk is atomhatalommá válhat. Amerikai és izraeli titkosszolgálatok megfigyelései szerint azonban ilyen jellegű létesítmények már üzemelnek a vallási diktatúra különböző részein – például egy nehézvíz-előállító reaktor Arakban vagy egy urándúsító telep Isfahanban.
A fokozódó antiamerikanizmusra egyébként jellemző, hogy a teheráni törvényhozók kemény magja az ülések kezdetekor Halál Amerikára! jelszavakat skandál mintegy bemelegítésként. Habár a mollák hivatalosan tagadják, hogy országuk nukleáris babérokra törne, nyugati megfigyelők szerint az a tény, hogy amerikai csapatok állomásoznak Irán közvetlen szomszédságában Irakban és Afganisztánban, meglehetősen aggasztja az ország vezetőit. Mindezek tetejébe Irán körbe van véve olyan államokkal, amelyek már rendelkeznek nukleáris fegyverekkel – így Izrael, Pakisztán vagy éppen India. Újabb nagy kérdőjel a Közel-Keleten Izrael sorsa. A zsidó állam már régebben megfenyegette Iránt, hogy csapást fog mérni nukleáris telepeire, ha Teherán tovább folytatja azok bővítését. Válaszul ez év októberében az iráni védelmi miniszter egy katonai parádé ürügyén felvonultatott egy halom Shahab–3 típusú, 1300 kilométeres hatósugarú rakétát, amelyekre az volt írva, hogy „Tüntessük el Izraelt a térképről!”
Azonban a Rice vezette új külügyminisztériumnak nem csak Irán miatt kell majd aggódnia, ugyanis a gonosz tengelyének egy távol eső részén – Észak-Koreában – az utóbbi időben meglehetősen furcsa hírek keltek szárnyra. Az egyik verzió szerint az ország nagy vezérét, Kim-Dzsong Ilt egy parlamenti puccs során kedvenc unokaöccse fejbe lőtte és talán ez lehet az oka annak, hogy a koreai főváros tereiről hirtelen eltűntek a despota óriásposzterei. Bár ezt a hírt azonnal cáfolták a hatóságok, külföldi megfigyelők arra a következtetésre jutottak, hogy a változás szele lengi körül az ortodox kommunizmus utolsó bástyáját. Condoleezza Rice valószínűleg agresszívabban fog az észak-koreai rezsimmel foglalkozni, mint elődje tette, mert Rice szerint óriási a különbség a potenciális és az aktuális atomhatalmak között, és az ország természetesen az utóbbiak közé sorolható. Egyébként Kimről még 1989-ben az a hír járta, hogy legközelebbi munkatársainak többször is levetítette a román diktátor, Ceausescu kivégzéséről készült videokazettát, miközben azt mormolta magában, hogy minket is a nép fog megölni. A nagy vezér azóta elzárkózott a világtól, de ha a haláláról szóló hírek kacsának bizonyulnak is, akkor feltehetőleg változásokra lehet majd számítani a távol-keleti országban. Ennek okai tragikusan egyszerűek: a koreai népesség közel egyharmada az éhhalál küszöbén áll, és ha az amerikai kormány egy olyan alkuba tudná kényszeríteni Kimet, hogy élelmiszer ellenében mondjon le nukleáris arzenáljáról, akkor az amerikai külpolitika eddigi legnagyobb teljesítményét ünnepelhetné.
Természetesen nem mehetünk el szó nélkül az iraki háború mellett sem, hiszen a nagy hévvel beharangozott januári választások előtt a harci helyzet – ahogy ezt Fallúdzsa kétségbeesett ostroma oly szemléletesen illusztrálta –, hogy úgy mondjuk, fokozódik. A felkelők látványosan taktikát változtattak és már nem elhagyott kis falukban bújnak meg, hanem vakmerően beszivárognak a nagyvárosokba, ahol nagyobb számban is feltűnés nélkül tevékenykedhetnek. A minap Bagdad külvárosában egy közel 300 főnyi csapat támadott meg egy rendőrőrsöt, ahol egy szabályszerű ostrom folyt le egészen addig, amíg a mentőcsapatok Fallúdzsából meg nem érkeztek. Irak egy másik városában, Moszulban a rebellisek már kevésbé tradicionális, de annál eredményesebb taktikát alkalmaztak, amelynek szerves részei az emberrablások és lefejezések, ahol az áldozatok holttesteit a város különböző pontjain helyezik el mintegy mementóként az amerikaiakkal kollaborálóknak: számukra nincs kegyelem. Közben pedig újabb botrányos fogolykínzásokra derült fény, ezúttal a haditengerészet speciális egységénél.
A nagy kérdés most az, hogy mindehhez hogyan fog viszonyulni az új külügyminiszter aszszony és leendő stábja. Talán megkockáztatható: az USA közel-keleti politikája változatlan marad és mindenekelőtt az arab országok pacifikálását fogja szorgalmazni, elsősorban Izrael biztonsága miatt. Ehhez, úgy tűnik, Amerikának az Egyesült Királyság miniszterelnökén kívül nincs is szüksége különösebb szövetségi támogatásra, s ha igen, akkor ezt a NATO várható megjelenése Irakban orvosolni fogja. Észak-Korea esetében pedig Japán és Kína bevonásával lehet a Kim-rezsimet jobb belátásra bírni, hogy az 1953 óta tartó de facto hadiállapotot megszüntessék. Mégis a Közel-Kelet a mindenkori kulcsa az amerikai külpolitika eredményességének. Amint láttuk, Irakban a helyzet évek óta jóformán változatlan, és ennek a háborúnak a végkimenetele fogja meghatározni e sokat szenvedett régió jövőjét és sorsát is.

A szerző politológus, egyetemi oktató