A baloldal kettős mércével mér

A 2006-os választások közeledtével a korábbiakhoz képest is durvább lett a hazai közélet hangneme. Ezért az áldatlan állapotért bizonyos mértékig valamennyi belpolitikai erő felelős. Bármennyire irritáló a Gyurcsány-kormány kommunikációs stratégiája – ami egyszerre épül a politikai ellenfelek megrágalmazására és a közélet állandó feszültség alatt tartására –, ez nem menti fel azokat az ellenzéki politikusokat és párthíveket, akik az elmúlt hetekben néhány óvatlanul megfogalmazott mondattal, illetve a következményekkel nem számoló cselekedettel bosszantóan sok muníciót szolgáltattak a koalíciónak és a kormány közeli sajtónak.
A kormányzó baloldallal szimpatizáló médiának óriási rutinja van abban, hogy a Fidesz berkeiből származó markánsabb kijelentéseket apokaliptikus méretű fenyegetéssé dagassza, meglovagolva ezzel az emberek tudatalattijában rejlő szorongást. Ennek ismeretében kell állítani, hogy Schmitt Pál komoly hibát követett el a március 15-én a budai Várban elhangzott beszédével. A 2002-es választási kampányok egyik legfőbb tanulsága, hogy a „nemzetáruló” kifejezés és ennek bármely hasonló csengésű szinonimája leginkább az MSZP-nek és az SZDSZ-nek használ, mert – nem egyszer elferdítve az eredeti mondandót – arra használják fel, hogy a Fidesz ellen uszítsák a radikálisabb megfogalmazásmódtól elzárkózó, bizonytalan szavazókat.
A megválasztása óta provokatív és sértő megnyilvánulások sorát produkáló Gyurcsánynak úgy kellenek a füttyögések és bekiabálások, mint szomjazó sivatagi vándornak egy pohár víz. Ha el tudja hitetni a közvéleménnyel, hogy a higgadt európaiságot kizárólag ő és szövetségesei képviselik a hazai közéletben – miközben a vele szembenállók egy „retrográd kelet-európai képződmény” hívei –, akkor újfent csak a kormánypártok kerülnek előnyös helyzetbe a szilárd preferenciákkal nem rendelkező választók meggyőzéséért folytatott harcban. Ameddig a baloldal ilyen nyomasztó médiafölénnyel rendelkezik az országos politikai sajtóban, a bulvármédiában, sőt a megyei napilapok szintjén is, addig lehetőségeik is szélesebbek az emberek befolyásolására, mert a megmondóembereik kommentárjai és elemzései lényegesen több emberhez jutnak el, mint az ellenzék érvei.
Bármennyire imponáló és meggyőző a Fidesz jelenlegi előnye a közvélemény-kutató intézetek felmérései szerint, ez a fölény elillanhat. A bizonytalan szavazók magas aránya komoly bizonytalansági tényezőt jelent. Ez a milliós nagyságrendű választói csoport e pillanatban még nem döntötte el, hogy a következő ciklusban kiknek a kezébe adja a kormányrudat. Ha az ország gazdasági állapotát és az emberek romló egzisztenciális biztonságát nézzük, akkor az MSZP-nek szinte semmi esélye a megnyerésükre. A költségvetési tartalékok kimerültek, a folyamatosan növekvő államadósság pedig olyan kényszerpályára terelte az országot, ami gyakorlatilag lehetetlenné teszi a voksolások előtti osztogatást. A széles körben elharapózó elégedetlenség miatt bármikor sor kerülhet a gazdatüntetéshez hasonló vagy azt akár felül is múló demonstrációkra is. A nagy garral beígért reformok elakadtak – lásd az egy helyben toporgó adóreformot –, vagy pedig kifejezetten értelmetlennek tűnnek, és csupán irritálják az embereket: elegendő az érettségirendszer vagy a felsőoktatás átalakítására gondolni. A kormányzati kommunikáció színvonalának javulása nem több hatásvadász PR-pufogtatásnál, mert a végletekig elbulvárosított miniszterelnöki imázs csupán az energiaszámlák megérkezéséig tudja elfeledtetni a tényt, hogy a kormányfő tevékenységének nem csak az utcán kóborló kislányok begyűjtésére kellene koncentrálódnia. Elegendő idő és pénz hiányában a Gyurcsány-kormány már csupán tűzoltásra gondolhat, hogy kibekkelje a következő választásokig hátralévő egy évet.
Mivel az észérvek alapján nehéz lenne meggyőzni az embereket a koalíció újraválasztásának hasznosságáról, ezért annak nem marad más eszköz a kezében, mint a Ron Werber által meghonosított, gyűlöletkeltő kampánymódszerek továbbvitele. Az egyik balliberális hetilapban napvilágra került szőlőültetvény-botrány – az emlékezetes „Orbán-bányák” után – szerves része annak a hajtóvadászatnak, ami már hosszú évek óta zajlik az Orbán család ellen. Az Orbán Viktor befeketítésére tett újabb kísérlet a tőlünk keletre elterülő posztkommunista országokban lezajlott fejleményekre emlékeztet. Az ellenzék vezére elleni lejárató politikai és sajtókampány a Kucsma- vagy Lukasenko-típusú zsebdiktátorok eszköztárának egyik legfőbb kelléke. Orbán Viktor ebben a kényelmetlen szituációban nem hallgathat, és mielőbb tisztáznia kell magát, már csak azért is, hogy ne adjon lehetőséget a további támadásokra.
Még inkább nem lehet szó nélkül elmenni az olyasféle megnyilvánulások mellett, mint amilyet Székhelyi József szegedi színigazgató engedett meg magának az SZDSZ küldöttgyűlésén. Vajon mennyire illeszkedik a szólásszabadság és a demokrácia alapelveihez az, ha egy kormányon lévő párt rendezvényén egy önmagát értelmiséginek tartó egyén olyan obszcén szösszenetet ad elő a védekezni nem tudó ellenzéki pártvezetőről (Orbán „Tokaj hímvesszeje”, aki „szétcsöpögteti nektárját”), amellyel nem csupán annak emberi méltóságába tapos bele, hanem meggyalázza a nemzeti Himnusz alapjául szolgáló vers szövegét is?
Arról se feledkezzünk el, hogy ugyanennek az SZDSZ-nek a pártholdudvara – miközben bezsebelte a nemzeti ünnepen kapott állami kitüntetéseket – hetek óta hecckampányt folytat Semjén Zsolt fideszes képviselő ellen, aki a melegek nyomorúságának kampánycélokra való felhasználása miatt nyilatkozott a liberális párt ellenében. A kereszténydemokrata pártelnök álláspontja nem csupán a hazai közvélemény józan többségével van összhangban, hanem a konzervatív politikai köröknek és a katolikus egyháznak világszerte hangoztatott elveivel is. Lehet természetesen vitázni a homoszexuálisok jogainak törvényi szabályozásáról, emellett a fideszes képviselő nézetei, mint bárki másé is, vitathatók. Nem vonható azonban kétségbe egyetlen politikus joga sem, hogy éljen a szabad véleménynyilvánítás jogával. Méltatlan a demokráciához, hogy egy közszereplő ellen azért indulhat aláírásgyűjtő sajtókampány, mert nem ért egyet néhány tucat, önmagát kiváltságosnak tartó értelmiségivel. Ez a magatartásforma éppen hogy antiliberális, kirekesztő és diszkriminatív is egyben. Azokat a jogokat vitatja el másoktól, melyek betartását és szigorú betartatását az aláírók rendre számon kérik ellenfeleiken. Ismerve Semjén Zsolt politikai hovatartozását, megkockáztatható, hogy ez a támadás nem csupán az ő személye, hanem rajta keresztül a katolikus egyház ellen is irányul. Az SZDSZ hitelét az is csökkenti, hogy a párt tisztújításán kimaradt a párt ügyvivői testületéből a nemi identitását nyíltan felvállaló Ungár Klára. A liberalizmus bajnokainak illett volna egyfajta elvi demonstrációként beemelni a párt vezérkarába egy „más” politikust is, ha már ennyire középponti kérdésként óhajtják kezelni ezt a témát.
A baloldal kettős mércével mér. A kormányoldal egyes szereplőinek minősíthetetlen nyilatkozatait rendre elmaszatolják, ugyanakkor az ellenzékhez kötődők elszólásai – függetlenül attól, hogy milyen mértékben helyezkednek szembe a jó ízléssel – már zajos botrányok formájában landolnak a címlapokon, illetve a képernyőkön. És ez a morálisan tarthatatlan politikai trend csak erősödni fog a választások közeledtével. Így minden korábbinál nagyobb önfegyelemre és tűrőképességre lesz szüksége azoknak, akik a Gyurcsány-kormány leváltásán kívánnak dolgozni. Az MSZP vagy az SZDSZ szavazóira sértőnek számító megjegyzéseket tevők kifejezetten szívességet tesznek a Gyurcsány-féle propagandagépezetnek. A 2002-es választási kampány legszomorúbb tapasztalatainak egyike, hogy az ellentábor híveinek bármiféle minősítgetése bumerángként üt vissza a jobboldalra, mert muníciót ad a Fideszt agresszív és megosztó pártként minősítőknek.
Ellenérvként föl lehetne persze hozni, hogy az MSZP és az SZDSZ berkeiből származó vélemények sem különbek. Lendvai Ildikó vagy Németh Imre kijelentései, amellyel nemes egyszerűséggel „szélsőjobboldalinak”, illetve „nyálát csorgató hataloméheseknek” minősítették az eurokonform módon demonstráló gazdákat, éppúgy távol állnak az európai normáktól, mint Tamás Gáspár Miklós egykori felhívása az újságosstandok felborogatására, vagy az a cikke, amelyben egy neki nem tetsző ítélet után alpári hangon sértegette a hazai bírói kar tagjait. Lehetne még folytatni a sort a Fidesz Kossuth téri nagygyűlésének résztvevőit lefasisztázó Eörsi Istvánnal vagy a hírhedt Orbán-életrajz elkövetőjével, Kende Péterrel. Az előbb felsoroltak mindegyike messzebbre merészkedett, mint Semjén Zsolt, mégis a közéletből való távozásra felszólító aláírások helyett többen közülük magas állami kitüntetéseket kaptak.
Amennyiben a jobboldali tábor bármelyik szereplője őszintén akarja a jövő évi kormányváltást, akkor nem szabad támadási felületet nyújtania a Ron Werber megkonstruálta gépezetnek. Ez csupán akkor működőképes, ha megfelelő muníciót kap. Kövér László „köteles” példája bizonyítja, hogy egyetlen félreérthető tagmondat mekkora kárt tud okozni a polgári oldalnak. A 2004-es európai parlamenti választások kampánya többek között azért is volt sikeres, mert a kormányoldal rágalomkovácsai, akik pedig csakugyan mindent bevetettek, nem találtak fogást a végig higgadtan politizáló ellenfélen. Már csak ezért sem szabad ellankadni és engedni, hogy februári elszólásai után Gyurcsány Ferenc visszaszerezze a kezdeményezést a közbeszédben, miközben a koalíciós holdudvarhoz kötődők tovább vádaskodhatnak és sértegethetnek minden következmény nélkül.