A megkeseredett falat

Amikor Gyurcsány Ferenc miniszterelnök regnálásának első száz napját értékelték a politológusok, sok minden elhangzott. Volt, amit a javára írtak, volt, amit ténykedése hibájául róttak fel. Igazán nem panaszkodhatott, hivatalba lépésének alkotmányos aggályai ellenére – ugyanis parlamenti frakcióján és koalíciós partnerén kívül senki nem választotta magas közjogi funkciójába – jól megúszta a száznapos minősítést. Pedig már túl volt a december 5-i népszavazást megelőző dicstelen közszereplésén. Sőt, tetézte a bajt azzal, hogy győzelemként igyekezett beállítani mindazt, amiről jobb lett volna hallgatnia.
Sokunknak hiányérzete volt. Valami kimaradt a száz napot értékelők repertoárjából. A miniszterelnök gazdademonstráció utáni megnyilatkozása azonnal kikristályosította a választ a hónapok óta megválaszolatlan kérdésre. A gazdatársadalom egy meghatározó részének háromhetes demonstrációját, mely végül is megállapodással zárult, úgy értékelte, hogy „a gazdák, a tüntetők a legfőbb kérdésekben meghátráltak, elfogadták, hogy a költségvetésen kívül nincs támogatás”. Megnyilatkozásával a miniszterelnök képes az ember szájában lévő legjobb falatot is megkeseríteni, élvezhetetlenné tenni. Mit ártottak neki a gazdák? Ők csak azt kérték, ami jár nekik. Amit kelet-európai gazdatársaik – Lengyelországban, Szlovákiában – már megkaptak. Mi volt az ő bűnük, hogy „meg kellett őket hátráltatni”?
A gazdák áldozatot hoztak, amikor elzálogosították életük munkájának javát azért, hogy gépeket, jó minőségű vetőmagot vagy műtrágyát vegyenek. Panaszkodott a kormányoldal, hogy indulatosak a gazdák. Mitől ne lennének azok? Itt a tavasz. Vetni kell. Indul a 2005. gazdasági év a földeken is, és még nincs a számlájukon 2004 jussa. A bankok közben naponta küldik fizetési felszólításaikat. Úton-útfélen hangoztatja a kormányoldal a gazdák politikai indíttatását, befolyásoltságát. Pedig nincs bal- és jobboldali búza a közraktárakban. Ott egyelőre még magyar, ki nem fizetett kenyérgabona van. A gazdatüntetés harmadik hetében egy baranyai gazdával találkoztam a budapesti nagysátorban. Háromszáz hektáron gazdálkodik. Nem családja gondjait emlegette. Elmondta, ezer szállal kötődik falujához, ahol a fiataloknak nincs munkalehetősége. Ahol az iskolában a gyermeklétszám már régen a kritikus alatt van. Elmondta, hogy az egykor virágzó településen sok az eladó ház. Elöregedett a falu népessége. Nem magáért, hanem szűkebb hazájáért aggódott a palotabozsoki gazda.
Veszélyes ember ő a hatalom szemében. Mozgósítható és mozgósítani képes. Elképzelése van nemcsak saját boldogulásáról, hanem jövőképe van falujáról, a vidék Magyarországáról. Tenni akar és tesz is egy szebb, egy jobb jövőért. Kezdettől ott volt a sátorban, mondandója volt a szakmai testületekben, fórumokon. Barátokat lelt a sorstársak között, látja és érzi az összefogás, a szolidaritás erejét. Gyurcsány Ferenc átgondolatlan értékelésével őket „hátráltatta meg”, az ő szájukban keserítette meg a falatot. Őket bántotta meg, akik ma már a traktorokon ülnek és küzdenek a belvíz ellen vagy szántanak.

A szerző az FKGP volt országgyűlési
képviselője