Ami történt, mélyen erkölcstelen

Meglepődve olvastam a Magyar Nemzet 2005. március 26-i számában Löffler Tibor mondatát (Schröder kancellár nyaklevese), miszerint: „Ebből a szempontból őszinte tiszteletem Tamás Gáspár Miklósnak, aki a baloldalon egyedül volt bátor őszintén kimondani a köztévében, hogy a szocialisták xenofób kampányt folytattak.” (Mármint a határon túli magyarok állampolgársága érdekében tartott népszavazás kapcsán.) Nem tudom, hogy a szerző mikor írta sorait, de az élet messze nem igazolja a megállapítását, ismét úgy látszik, hogy nagy a tolongás a damaszkuszi úton.
Csakhogy az nem a damaszkuszi út.
És különösen Tamás nem azon jár.
A „baloldali” népszavazási kampány egészében hazug volt, különböző politikai célok érdekében. A harsány részét az MSZP-kormány folytatta, gondolván, hogy így „politikailag a Fidesz vereséget szenved” (Lendvai). Rögtön kilátszik a butaságom, hiszen akkor sem, most sem értem, a szocialisták miért gondolták, hogy tartós népszerűséget szereznek az ügyben. Sőt, azt gondolom, hogy irgalmatlan kárt okoztak – maguknak is. Azt sem értem, miért gondolták, hogy egy érvénytelen szavazással véget ér a határon túli magyarok magyar állampolgárságának az ügye.
A kapitalizmus bajnokai meg nyilván úgy gondolták, hogy az esetleges igen hátráltatja a befektetéseiket a szomszédos országokban. Ez már jóval ijesztőbb gondolat, vagyis az, hogy a nemzet és a haladás kizárnák egymást. Hallottuk azt: nagyon sokba kerülne (nem volt igaz), hogy a Fidesz szavazókat szerezne (nem volt igaz, még a mostani alkotmányszöveg szerint sem), hogy az EU nem fogadja el (nem volt igaz), hogy a szomszédok nem fogadják el (nem volt igaz, hiszen Ukrajna kivételével mindegyik megcsinálta) stb.
Nem is ért véget az ügy. A határon túli magyarok és a magyarországi igennel szavazók két dolog miatt irgalmatlanul dühösek a „baloldali” kampányra. Azért, amit mondtak (szavazzatok nemmel) és ahogy mondták (ezek felzabálnak itt mindent). Kicsit ironikus látni, hogyan próbálnak az urak úgy tenni, mintha „én nem úgy”, na meg ők aztán igazán úgy gondolták. Eörsi Mátyás kolozsvári fiaskójában nem az a hír, hogy nem engedték be a Sapientiára, hanem az, hogy elment elmondani a kolozsváriaknak, ő aztán nem úgy gondolta. (Mondja a választóinak!) Igazi gyöngyszem Fodor Gábor megnyilvánulása: „A kormány kampányát egészen lesújtónak találtam a népszavazás kapcsán. Szerintem nem lett volna szabad ilyen alacsony színvonalúan és indulatokat felkavaróan kampányolni.” (id.: Népszabadság Online.) Nekem úgy tűnik, mintha az urak a szavazás előtt hallgattak volna. A Heti Válaszban Gyurcsány is igyekezett elhatárolódni – talán éppen Gyurcsánytól. Persze a valódi kérdésről, hogy miért a nem, hallgatnak, nincs is mit mondaniuk. Hát persze hogy nem Damaszkusz felé mennek.
De azért Tamás filozófus egészen más.
Először is, ez az ember erdélyi. Mondják rám, hogy elfogult vagyok, nekem ez akkor is jelent valamit.
Másodszor: ez az ember nem a nem szavazatra biztatta a választókat, hanem arra, hogy ne menjenek el szavazni. Ami felér a nemmel, csak éppen másként hangzik.
Harmadszor: az emberek nagy része nem értette, hogy mit is mond Tamás a határon túli magyarok magyar állampolgársága kapcsán. Pedig van miből meríteni Tamás álláspontjának a megismeréséhez. Írt az olvasóknak a Népszabadságba (Tartózkodjunk a szavazástól, 2004. november 14.), kommunikált az olvasókkal a NOL-on. Írt az entellektüelek számára érdekes írást az Élet és Irodalom 2004. december
3-i számába. Ezek a megnyilvánulások mind a szavazás előtt voltak.
Azt, hogy a kormány kampánya xenofób, nemcsak a szavazás után mondta, hanem előtte is, jól eldugva az ÉS-cikk ötvenvalahányadik bekezdésében, jól lehet majd később rá hivatkozni: „… most Magyarországon is tapasztaljuk az utódállami kisebbségi magyarság tömeges bevándorlásától való irracionális rettegés, a középbal politikai erők és a szoclib médiák által is szított pánik formájában.” (A pontosság kedvéért: etnicizmusról beszél.)
A népnek azonban a Népszabadságba írt cikke való, az a népbutítás, amitől utóbb a többi felelősök is menekülnek: „Ha megszavazzák, százezrek rendelkezhetnek azonnal teljes magyarországi honpolgári jogokkal, amelyek hihetetlen, elképzelhetetlen, szürreális összegek azonnali kifizetését teszik szükségessé.” Óh, az erkölcsös filozófus! Óh, az egyedüli bátor, őszinte szó. Egy időben kelt a filozófus pánikot, majd határolja el magát attól, amiről már tudta, hogy később mindenkinek el kell határolnia magát. (Ez a nyakatekert megállapítás fel sem ér a fenti eljárással.)
Az egész azonban nem érné meg az írás fáradságát, ha csak ennyi volna. De az igazán szomorú a valódi mondanivaló, ami a 300 bekezdésnyi ÉS-írás 301. bekezdésében van eldugva, az igazán értő füleknek. Tamás két gondolkodást állít szembe egymással. Az egyik az etnicista gondolkodás (korábban nacionalizmus vagy negatívan xenofóbia), ez a határon túli magyarok érdekeivel is számoló emberek gondolkodása. A másik a „polisz” létezésében gondolkodó emberek sajátja – a „jó eszme”, a vár védelmét élvezőké. A magam részéről a polisz és a határon túliak közötti átjárásra egy sort sem találtam Tamás ÉS-beli írásában, akár még annyit sem, hogy a magyarországi külpolitikának egyáltalán bármilyen megkülönböztető viszonya legyen azokhoz az országokhoz, amelyekben a határon túlra került magyar közösségek élnek. Vagy egyáltalán: egy magyarországi magyarnak, aki a polisz lakója, mi a viszonya a határon túl élő másik magyarhoz.
Tamás filozófus Erdélyből jött ember. Erdélyben a több nemzet együttélése hagyomány a XI–XII. század óta, amióta a németek és románok megjelentek a magyarok mellett. Nagyon sok népcsoport jelent meg Erdélyben azóta is. Erdély Magyarországtól különálló középkori közjogi berendezkedése éppen hogy több nemzet együttélésére, az ezzel járó toleranciára épült. Erdélyben a több nép együttélése azóta egyértelműen veszélyeztetve van, hogy a területet és az embereket Romániához csatolták. Vagyis egyszerűen elmennek, elüldözik, eladják az embereket.
A NOL-on O. Krisztiánnak arra a kérdésére, hogy nem lenne-e jobb, ha bevándorolnának a határon túli magyarok Magyarországra (elhagynák szülőföldjüket), az alábbiakat válaszolja Tamás filozófus: „Uram, hajlom arra, hogy egyetértsek Önnel, ám a népszavazás ezt a kérdést nem teszi föl (…) Az Ön javaslatával egyébként szerintem Csonka-Magyarország lakosságának öt százaléka sem értene egyet. Sajnos… Üdv. TGM”. Nos, a magam részéről – bármennyire is sajnálja Tamás – biztosan nem tartozom abba az öt százalékba, akik szeretnék, hogy szűnjön meg az erdélyi magyarok közössége. A filozófus eljött Erdélyből. Idézi Makkai Sándor református püspököt, miszerint „a kisebbségi kérdés megoldhatatlan, … nem tudom elképzelni a kisebbségi életnek semmiféle emberhez méltó elrendezését”. Végül is Tamás már megtette a magáét.
Nem hivatkozom sem a keresztényi, sem a zsidó, sem az iszlám, sem az ateista, sem más etikára, semmilyen filozófia tanítására, hanem csak saját belső érzésemet írom: mélyen erkölcstelen. Üres.

A szerző jogász