Barkabontó

A Hárshegyen, amelynek tövében valaha a budaszentlőrinci pálos templom és főkolostor állt, odafent pedig, a csúcs közelében a nevezetes barlang ásít, ahol Báthori László szerzetes fordította a Bibliát, most a hosszúra nyúlt tél és a megkésett tavasz ütközete zajlik. Szinte hihetetlen, mekkora a különbség a déli meg az északi lankák között.
Előbbieken lomha dongók kerülgetik az odvas keltike lila virágait, utóbbiakon pedig még egy-egy hófolt is tartja magát a zimankós napok emlékeztetőjéül. Enyhébb tavaszokon ilyenkor már ibolya, salátaboglárka meg kankalin is társul az odvas keltikéhez, piros-kék virágú pettyegetett tüdőfű meg sárga tyúktaréj, most még a levelük is csak tétován bontakozik. Arról nem is szólva, hogy melegebb márciusokban a nyirkos avar borította lankák egyikén-másikán, főként, ahol egy-egy fehér törzsű nyírfa áll, már a tavaszi gombák pionírja, a cseh kucsmagomba is ki-kidugja apró süvegét, mely a sárga, a zöld meg a barna nehezen meghatározható színegyvelegében pompázik. Most viszont a száraz leveleken még csak apró, fekete pókok futkosnak, míg az erdei utakat szegélyező köveken, ott legalábbis, ahová elér a napfény, egy-egy melegedő gyík pihen – szeme félénken csillan, ahogy a közeledőt megpillantja, majd fürgén beloppan a kövek közötti résbe.
A madarak könnyebben alkalmazkodnak a pillanathoz, mint a virágok: a verőfényben harsog tőlük a kopár erdő. Elkeveredik a különféle cinegék, vörösbegyek, rigók, csilpcsalp füzikék meg a pintyek füttye, s a hangversenybe időnként belehasít a fától fáig röppenő tarka harkály rikkantása, meg legtermetesebbikük, a varjú méretű, veres sipkás feketeharkály nászi sivítása.
A sáros ösvényeken, a cipőtalpak meg a kutyák tappancsnyomai között különféle méretű csülkös patanyomok jelzik, hogy a vaddisznókonda is előmerészkedik néha rejtekéből. Két éve történt, ugyancsak március vége felé, hogy a Hárs-hegy északi lejtőjén szedtük a hóvirágot, egyre feljebb és feljebb merészkedve a meredeken, amelyet bokrok lepte mélyedések, hajdani vízfolyások tarkítanak, amikor egyszerre szinte felrobbant előttünk a hegyoldal. Előbb csak dübörgést hallottunk, megszeppenve bámulva magunk elé, nem sejtve, egy szikla lódult-e meg odafönt vagy évszázados faóriás dőlt-e végig a körötte álló facsemetéken, amikor megpillantottuk a – sejthetően tőlünk – megriadt és csörtetve menekülő kondát. Agyaras kanok, ösztövér emsék és sörtés malacok csörtettek lefelé, valósággal felszántva a hegyoldalt. Feleségem, aki pedig olyan állatbolond, hogy nincs az a veszekedett pitbull, ami két perc múlva ne heverne vinnyogva a lába előtt, kikerekült szemmel bámult a konda után, és csak másnap nevezte „aranyosnak” a csörtető vadmalacokat. Bevallom, nekem is jó emlékem ez a fejvesztetten menekülő konda, de rájuk minden jelző közül utolsónak ötlött volna föl bennem az aranyos.
A hegy északi lejtőjét, ahol még egy-egy hófolt is tartja magát, most is ellepik a hóvirágok. A csokrokhoz dukáló borostyánlevelek is ott zöldellnek közöttük. A sáros rejtekhez, ahol a vaddisznókat sejtjük – jobb a békesség! – most nem kapaszkodunk fel. Előttünk, egy kisebb, cserjék karéjozta tisztáson észreveszünk néhány, aranysárga barkát bontó mogyoróbokrot, amelyek messziről somvirágnak látszanak. A fűben pedig egy jókora lépet, alighanem vaddarazsakét – viasz és méz illata árad belőle.
Latolgatjuk, miféle ragadozó fordíthatta ki a földből, amikor fölöttünk felhangzik az egerészölyv vijjogása. Ám hiába keressük a keringő ölyvet, nyoma sincs. Csak egy szajkó, a hangutánzás mestere ül a tölgy ágán. Kedvére képes utánozni a kerekek csikorgását, a bagolyhuhogást, a harkály rikkantását, de még az autó tülkölését is. Most épp egerészölyvet játszik, és mintha félrebillent fejjel, elégedetten állapítaná meg, hogy egy pillanatra sikerült a bolondját járatnia velünk.