Kormányzatok az adósságválság szorításában

A hatalmának végnapjait élő MSZMP-MSZP és az Ellenzéki Kerekasztal közötti, 1989-ben folyó tárgyalások kompromisszumos eredményt hoztak, és az akkor ideiglenesnek szánt egyezség hosszabb távon is döntő hatást gyakorolt a demokratikus intézményrendszerek kialakulására és későbbi sorsára. Az elfogadott választási rendszer nem követte sem az angolszász szisztémának megfelelő egyéni körzetekben való képviselőválasztást, sem az országosan leadott voksok arányában összeállított listás skandináv modellt, hanem a kettő ötvözetét fogadta el. Az arányt úgy állapították meg, hogy a két szisztéma nagyjából azonos számú képviselő választását tegye lehetővé. Ez a kompromisszum létfontosságú volt az egykori állampárt utódjának, hiszen a hirtelen kerekedett demokratikus ellenszélben nem számíthatott egyéni képviselői helyekre és a listás helyek nélkül gyakorlatilag kiszorult volna a parlamentből, ez pedig hosszabb távon is megfoszthatta volna az MSZP-t attól a lehetőségtől, hogy újra a hatalom közelébe kerüljön.
A pártalakítási tilalom megszüntetése után pártok és pártocskák óriási serege jött létre, fennállt a veszély, hogy az elaprózódó listás szavazatok miatt nagyszámú törpepárt kap képviseletet a parlamentben, komoly nehézségeket okozva a kormányzásban. Ezért vezették be először a négyszázalékos limitet, amit később öt százalékra módosítottak, amivel megakadályozták, hogy a kisebb támogatottságú pártok listás képviselői helyhez jussanak. Mint kiderült, ez a megszorítás is alapvetően az MSZP-t hozta kedvező helyzetbe. A politikai mező baloldalán a kommunista örökséget nyíltan vállaló Munkáspárt és az egykori szociáldemokrata hagyományokat folytatni akaró MSZDP lehettek volna a fő riválisok. Az előbbit azáltal sikerült visszaszorítani, hogy a liberális sajtó a szalonképesség választóvonalát az MSZP és a Munkáspárt közé tette, míg az MSZDP-t – a talán kívülről is gerjesztett – belső hatalmi harc morzsolta fel. Így vált az MSZP a baloldal domináns politikai erejévé az 1994-es választások előestéjén.

A kamikaze kormányzati szerep elszenvedői

A Fidesz jóval rögösebb úton jutott odáig, hogy a másik politikai oldal meghatározó ereje legyen. Kezdetben még úgy látszott, hogy az SZDSZ mellett számára csak statisztaszerep jut. Az 1990-es választások fő törésvonalát még a népi-urbánus megosztottság örökébe lépett MDF–SZDSZ-harc jellemezte. Ebből a harcból az MDF vezette jobboldali pártszövetség került ki győztesen, és alakította meg az első demokratikus kormányzatot. Ennek a tapasztalatlan – és Antall József által is kamikaze jelzővel illetett – kormányzatnak egyszerre kellett megoldani a teljes politikai-társadalmi-gazdasági átalakítást, eltakarítani a kommunizmus által hátrahagyott romhalmazt és megindítani az országot a kibontakozás felé. Az Antall-kabinetnek kellett először szembenézni azzal az alapvető kormányzati dilemmával, amivel később valamennyi utódjának meg kellett birkózni. Egyfelől a kommunizmus időszakában adósságcsapdába csalt ország hitelezőit képviselő nemzetközi szervezetek azt követelték, hogy az ország tegyen eleget adósságszolgálati kötelezettségeinek. Másfelől a gazdasági felzárkózáshoz, a gazdaság átalakításához, az állampolgárok életszínvonalának növeléséhez vagy legalább szinten tartásához, az egészségügyi, oktatási, kulturális igényeinek kielégítéséhez égetően szükség volt minden elérhető forrásra. Magyarán szólva: minden kormányzatnak el kellett dönteni, hogy az IMF és egyéb nemzetközi pénzügyi szervezetek parancsait hajtsa-e végre és biztosítsa az adósság zavartalan törlesztését az ország erőforrásainak megcsapolásával, vagy vállalja a nemzeti érdekek védelmét, kíséreljen meg szembeszállni a hitelezők követelésével, vagy legalább próbáljon meg jobb feltételeket kiharcolni az ország számára. Ma még nem lehet megállapítani, hogy az Antall-kormánynak az ereje, a bátorsága hiányzott, vagy egyszerűen nem volt rá lehetősége, de tény, hogy nem tudta a második megoldást választani és ennek súlyos politikai, gazdasági következményei lettek. Az adósságszolgálati terhek vállalása elmélyítette az amúgy is súlyos transzformációs válságot, és ez sokak számára a munkahely elvesztését, az életszínvonal romlását eredményezte. A demokratikus átalakulástól csodákat váró emberek egyre kiábrándultabbak lettek és fogékonnyá váltak az új legendára, ami elhitette velük, hogy a kommunizmus éveiben tapasztalatot szerzett „szakértőktől” várhatják sorsuk jobbra fordulását. Politikailag ezt aknázta ki a Demokratikus Charta, amelyik azzal a jelszóval, hogy a mindenkori hatalommal szemben akarja védeni a demokratikus vívmányokat, voltaképpen egy informális SZDSZ–MSZP-szövetséget hozott létre.
A nagymértékű baloldali és liberális médianyomásnak eleinte a Fidesz az egyik legfontosabb haszonélvezője volt, és a közvélemény szimpátiáját is elnyerte. Ekkor következett be a magyar politikai demokrácia legmeglepőbb fordulata: az önálló arculatát kereső Fidesz kibújt az SZDSZ holdudvarából és egyértelmű nemzeti politikát hirdetett meg. Ki is váltotta ezzel a liberális média haragját, amelyik a korábbi kedvenc ellen ádáz hadjáratba kezdett. Az eredmény: a Fidesz gyászos szereplése és az MSZP abszolút győzelme az 1994-es választásokon. Az MSZP – bár az abszolút többség birtokában egyedül is kormányozhatott volna – az SZDSZ-nek azzal fejezte ki háláját, hogy koalíciót alkotott vele. Ezzel viszont – tudtán és akaratán kívül – nagy szívességet tett a Fidesznek, mert ettől kezdve vált meggyőzővé a jobboldali szavazók szemében, hogy Orbán Viktor pártja valóban elkötelezte magát a konzervatív-nemzeti érdekek mellett. A külső gazdasági egyensúly megbomlása miatti pénzügyi nyomásra a Horn-kormány a Bokros-csomaggal válaszolt: példátlan mértékű belső erőforrás-kivonással elégítette ki az ország hitelezőit, ennek érdekében eladott szinte mindent, ami épp eladhatónak bizonyult a nemzeti vagyonból. A nyomasztó adósság szorítása átmenetileg enyhült, de ezért a baloldal súlyos politikai árat fizetett: megismerhette az ország, hogy mire számíthat valójában a „szakértőktől”.

Vállalások a jövendő generáció rovására

1998-as választásokon az ötszázalékos limit átlépésére már nem vállalkozhatott önállóan sem a belső harcoktól kivérzett KDNP, sem a MIÉP kiválása után egyre színtelenebbé váló MDF, ezért csak a Fidesz támogatásával juthattak képviselői helyekhez. A Fidesz győzelméhez jelentősen hozzájárult a Torgyán vezette és szintén eredményesen szereplő kisgazdapárt, amikor a választás második fordulójában nagyszámú képviselőjelöltet léptetett vissza a Fidesz javára. A nagy médianyomás ellenére bejutott még a parlamentbe a nemzeti radikalizmust képviselő MIÉP is, de a politikai szalonképtelenség bélyege miatt nem jöhetett szóba, mint koalíciós partner. A jobboldal számára egyetlen lehetőségként a Fidesz– kisgazda-koalíció maradt, annak minden problémájával együtt. A megalakult koalíció legfőbb érdeme, hogy kiegyensúlyozott megoldást talált a külső hitelezői és az ország felemelkedését szolgáló belső érdekek között. Az ország stabil növekedési pályára állt a külső adósság további növekedése nélkül. Ugyanakkor az ország függése a jelentős adósságállománytól továbbra is fennmaradt azzal a távlati reménnyel, hogy ennek mértéke fokozatosan leépíthető. A koalíció működőképességét azonban kikezdte, hogy Torgyán ismételten bizonyította miniszteri alkalmatlanságát. A válság megoldása csak a kisgazdapárt megosztásával sikerült, ami viszont a párt szétszakadásához és felmorzsolódásához vezetett. A 2002-es választásokat emiatt már külső szövetséges nélkül kellett a Fidesznek megvívnia, és így a kedvező gazdasági eredmények ellenére is az MSZP–SZDSZ-koalíció kaphatott a választóktól kormányzati meghatalmazást.
A Medgyessy-kormányzat a kényes államháztartási egyensúly felborításával próbált egyidejűleg eleget tenni a külső hitelezői igényeknek és választási ígéreteinek, amivel viszont az adósságspirál új hullámát indította el. A 2002 óta eltelt három év alatt összességében 50 százalékkal ugrott meg a halmozott adósság, ami jóval meghaladja a nemzeti jövedelem 12 százalékos növekedését. Jöttek is a figyelmeztetések az ország fizetőképességéért aggódó és a hitelezők érdekeit képviselő pénzügyi szervezetek, hitelminősítő intézmények felől. A kormányzat meghátrált és visszatért a belső megszorítások politikájához, ami együtt járt a népszerűség elvesztésével és katasztrofális vereséget idézett elő az európai parlamenti választásokon. A puccsszerű kormányfőváltás csak a kommunikációban hozott változásokat, megtudhattuk hogy a fekete tulajdonképpen fehér, a fehér fekete, a szegénység jólét, a hiány többlet, az elszakított magyarok cserbenhagyása pedig felelős hazafiság, hogy ha a szavakat elég lassan tagolva mondjuk. A jövő kiárusítása is új dimenziót kapott, a PPP-nek nevezett, az állami beruházásokat privát tőkével megoldó vállalkozások óriási terheket vállalnak a jövő kormányzatai, a jövő adófizetői rovására.

A gazdaságfilozófiák is versengenek

A 2006-os választások előtt egyértelműen két pólus köré rendeződtek a politikai erők.
Komoly esély van arra, hogy az ötszázalékos limit miatt csak két párt lesz képes önállóan bejutni a parlamentbe. Az EP-választások eredményei megtévesztők, mert az alacsony részvétel mellett felértékelődnek a pártot szilárdan támogató szavazók. A kiélezett harcban várható magasabb részvétel esetén már aligha érheti el az MDF az öt százalékot – különösen alapító tagjainak kirekesztése után –, az SZDSZ is főleg abban reménykedhet, hogy liberális irányban terjeszkedő partnere kisegíti a győzelem reményében. A kétpártrendszer kialakulását csak az ötszázalékos határ megszüntetése vagy leszállítása akadályozhatná meg, de ez egyik nagy pártnak sem érdeke. Pedig több párt jelenléte a különböző társadalmi érdekcsoportok arányosabb képviseletét tenné lehetővé. Jó lenne, ha több résztvevő versenyén derülne ki, hogy melyik párt képviseli meggyőzőbben a jobb és baloldali értékeket, melyikük tudja eredményesebben képviselni hazánkat az Európai Unióban. A kétpártrendszer elszürkíti politikai életünket, de vigasztaljuk magunkat: még mindig sokkal jobb, mint egykoron az egypártrendszer volt.
2006-ban lényegében két oldal, két stratégia közül választhatunk. Az egyik fél szerint csak annyit költhetünk, amennyit megtermelünk, és közben hallgat arról, hogy adóforintjainkból csak arra futja, hogy fedezzük az adósságszolgálat terheit. Az államháztartási hiány oka az adósság után fizetendő kamat. Minden jogos követelésre az a válasz: honnan vegyük el a forrásokat, a nyugdíjasoktól, az egészségügytől, az oktatástól? Ebben a filozófiában semmi sem fontosabb, mint a külső hitelezői követeléseket teljesítése, minden hazai igény csak ezután következik. Reméljük azonban, hogy létezik egy másik prioritás, ahol a nemzet érdekei a legfontosabbak. Aszerint értékeljük a pártprogramokat is, hogy adnak-e perspektívát a nemzeti adósság terheinek csökkentésére, megszüntetik-e az ország további kizsarolását, a jövő forrásainak felélését. A választások után pedig az ígéretek teljesítését kell számon kérni.

A szerző egyetemi tanár