Traktorok a Kossuth téren

Gazdatüntetések több alkalommal is voltak az utóbbi években. Ezek okai: piaci értékesítési nehézségek, az ezekből következő bevételkiesés, valamint jövedelmezőségi problémák. E bajok a világpiac telítettségén túl kimondottan a hazai piac szabályozatlanságával, az agrárpiaci rendtartás hiányosságaival, valamint a zömmel külföldi kézben lévő feldolgozó-értékesítő szervezetek monopolhelyzetével, de nem utolsósorban az igen gyenge szakirányítási munkával függnek össze.
A piac szabályozásáról elmondhatjuk, hogy az 1993. évi VI. törvény, majd az azt felváltó 2003. évi XVI. törvény, amelyek az agrárpiaci rendtartásról szóltak, valójában csak elvileg léteztek. Teljes körű működtetésükre ugyanis elsősorban pénz hiányában soha nem került sor. Az okok között szerepet játszik a mezőgazdasági termelők gyenge érdekérvényesítő képessége is. A jövedelemhiány az elmondottak eredőjeként is értelmezhető. A kérdéskörnek van egy agrár-közgazdasági vonatkozása is. Mostanában egyre többször halljuk, hogy csak a versenyképes, hatékonyan termelő gazdák tudnak majd a piacon maradni. Egy dologról azonban vagy tudatosan, vagy pedig szakmai felkészületlenségből eredően megfeledkeznek a szakemberek. Nevezetesen arról, hogy a mezőgazdasági termelők által előállított termékeknek több mint a fele feldolgozottan – tehát az élelmiszeriparon áthaladva – kerül a piacra. Ez esetben pedig az agrártermelőknek már nincsen túl nagy hatásuk a versenyképességre, illetve nem ők annak egyedüli felelősei. E megállapítás még akkor is igaz, ha tudjuk, hogy az élelmiszeripar versenyképessége is feltételezi a jó minőségű alapanyagot.
A versenyképesség címszó alatt szólni kell arról a hátrányos helyzetről, amely az Európai Unióval 2003 decemberében Koppenhágában a magyar kormány által kötött kedvezőtlen megállapodásból ered. Ennek értelmében ugyanis a gabona-referenciahozam tonnánkénti 63 eurós közvetlen támogatási összegének csak a 25 százalékát kaptuk meg a 2004-es évre. A százalékos érték az EU 2007-ig tartó költségvetési ciklusán belül évi 5 százalékkal nő. Ez évben tehát 30 százaléknál tartunk. Ezt a részarányt lehetne az unió engedélyével, nemzeti forrásokból finanszírozva, 60 százalékos szintre emelni. Ebből következően míg egy francia gazda hektáronként
94 815 forintnyi közvetlen támogatáshoz jut, addig nálunk ez az összeg – figyelembe véve a költségvetési oldalról ez évben kellőképpen alá nem támasztott nemzeti kiegészítést is – csak 41 555 forinthoz. Vagyis ez eleve versenyhátrányt okoz a mi gazdáinknak a régebbi uniós termelőkkel szemben. Sok esetben azonban nem is a hazai gazdák versenyképességében kell keresni az értékesítési és a jövedelmezőségi problémákat. Sokkal inkább a globalizálódó mezőgazdaságot megtestesítő idegen érdekekről van szó. Gondoljunk csak a marokkói paprikaimportra és a dán sertészsír-behozatalra!
Az agrárdemonstráció fő kiváltó oka az volt, hogy a regisztrált termelők jelentős része mind a mai napig nem kapta meg az Európai Unió piaci rendtartása által szabályozott földalapú támogatást. Erre pedig már a közösségi gyakorlatnak megfelelően a múlt év végén sort kellett volna keríteni. És akkor még nem is beszéltünk a területalapú támogatáson kívüli nemzeti támogatásokról, amelyek az ez évi költségvetésben nem is szerepelnek, holott az Európai Unió erre szabályozott formában lehetőséget biztosít. E külön támogatásokra az elmúlt évek elmaradt fejlesztései miatt elsősorban az egyéni/családi gazdaságok igencsak rászorulnának. E hátrányt kívánta ledolgozni az Orbán-kormány. Jelenleg az a helyzet – amint azt a miniszterelnök február 28-i parlamenti bejelentéséből tudjuk –, hogy a gazdák ez évben még azt a 85 milliárd forint jogos összeget sem kapják meg, ami mindenképpen járna nekik. Fontos hangsúlyozni, hogy a mostani tüntetés bázisát képező 208 ezer regisztrált gazda egyértelműen az árutermelő kategóriába tartozik, tehát róluk nem lehet elmondani, hogy operett-termelők volnának.
A családi gazdálkodó mezőgazdasági vállalatgazdasági és gazdaságjogi kategóriát jelent. Ezt azért kívánom hangsúlyozni, mert a hazai médiumok, valamint a szakirányítás (a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium) és bizonyos érdekvédelmi szervezetek előszeretettel használják ezt a kifejezést, amikor olyan mezőgazdasági tulajdonosokról van szó, akiknek érdemben közük sincsen a termeléshez, ők csak mások munkája verítékének a jogtalan haszonélvezői. Ők a vörös grófok és a zöld bárók. A mi esetünkben azonban valódi gazdákról van szó.
A gazdatüntetésen a spanyol családi gazdálkodók szervezetének küldötte előadásában szakszerűen elemezte az EU agrárrendszerének lényegi öszszetevőit, kiemelve a családi gazdaságoknak a mezőgazdaságra is kiterjedő globalizálódó világban betöltött gazdasági, társadalmi és környezetgazdálkodási jelentőségét. E hármas egységre a hazai nagyüzemcentrikus szakemberek és politikusok figyelmét én is fel szeretném hívni. A szlovák gazdák képviselőjétől, aki rövid hozzászólását magyarul tartotta, megtudtuk, hogy északi szomszédunknál már a tavalyi évben kifizették a gazdáknak a területalapú támogatás 25 százalékos EU-s és a 30 százalékos nemzeti részét.
Az agrárium és azon belül a családi gazdaságok kialakítása, a megfelelő birtokpolitikai célok megfogalmazása területén történt rendszerváltást követő lemaradások behozására Orbán Viktor miniszterelnök 2001 kora tavaszán heroikus küzdelemre vállalkozott. Létrehozott egy héttagú bizottságot, amelyet ő maga, illetve a titkárságvezető-nője vezetett. Az agrárközgazdászokból, agrárszociológusokból és agrárjogászokból – nem minisztériumi szakemberekből – álló testület négy hónap alatt elkészített egy törvénytervezetet a családi gazdaságokról, valamint azok kiemelt támogatásáról egy kormányrendelet-tervezetet. Az úgynevezett Földbizottságnak én is tagja voltam. A családi gazdaságokról szóló törvénytervezet lényege, hogy abban e mezőgazdasági vállalati formát mint dologösszességet határoztuk meg. A törvény jogi apparátusa a polgári törvénykönyvön, illetve a családjogi törvényen nyugodott. A törvény a definíciós részen túl (mi a családi gazdaság, ki a családi gazdálkodó stb.) többek között foglalkozott a családi gazdaságok létesítésével, megszűnésével, szétválásával, eszközeinek a meghatározásával stb. Sokan megkérdőjelezték a törvény szükségességét, mondván, Nyugat-Európában sincsen ilyen jogszabály. Az ezt állítók azonban megfeledkeznek arról, hogy az EU országaiban a családi gazdaságok a meghatározó mezőgazdasági vállalati formák, és azok szerves fejlődés eredményeként a falusi társadalom polgárosodását is magukban foglalva jöttek létre. Ott tehát nem volt szükség külön törvényre.
A törvény megalkotásának a másik meghatározó jelentőségű célja az volt, hogy arra rá lehessen fűzni, hozzá lehessen kapcsolni a megfelelő, e vállalat- és gazdaságjogi kategóriát érintő támogatási formákat, amelyeket külön rendelet határozott meg. Ez utóbbi jogi lehetőség igénybevételét az Európai Unióhoz csatlakozás közelsége és a változó feltételekhez való alkalmazkodás lehetővé tétele indokolta. A törvénytervezet elkészültét követően – annak gyakorlati alkalmazhatósága érdekében – kapcsolódtak be a munkálatokba a szakminisztériumok – a FVM, a PM és az IM – munkatársai. Talán az ő tevékenységüknek is betudhatóak végső soron, hogy nem egy törvénytervezet, hanem két kormányrendelet, valamint a földtörvény módosítása született meg. Ilyen formában a jogszabálycsomag kissé eklektikussá vált. Az eredeti törvénytervezetben szereplő definíciós rész – amely rögzítette, illetve gazdaságjogi kategóriává is tette a családi gazdaságokat – a Földtörvénybe került, született egy kormányrendelet a családi gazdaságok létesítéséről és kiemelt támogatásáról, valamint a családi gazdaságok, mezőgazdasági kis- és közepes vállalkozások támogatásáról. Egyben megalkották a birtokpolitikai irányelveket, a Nemzeti Földalapról pedig egy törvényt. A többi jogszabályról, amelyet részben a Földbizottság, részben a szakminisztérium (FVM) készített el, most nem kívánok szólni.
Az olvasóban felvetődhet a kérdés, miért éppen a gazdatüntetés kapcsán írok ilyen részletességgel ezekről a dolgokról. Nos, ennek két oka van. Egyrészt az, hogy a gazdademonstrációk egyik fontos okát a mezőgazdaság vállalati rendszerének a szabályozatlanságában kell keresnünk. A családi gazdaságok kialakítását és megerősítését szolgáló jogi szabályozás és az ahhoz kapcsolódó birtokpolitika és támogatási rendszer kialakítása a rendszerváltás óta késett. Ez pedig e mezőgazdasági vállalkozási forma térnyerésének az elmaradását is eredményezte. Orbán Viktor miniszterelnök – aki komoly érzékenységet mutatott a vidék gondjai iránt – színre lépésére volt szükség ahhoz, hogy e téren változások történjenek. A 2002-i választásokat követően felálló szocialista–liberális kormány első lépései közé tartozott az épphogy hatályba lépett jogszabályok felszámolása, átalakítása, legyengítése.
A magyar mezőgazdaságon belül a kétkezi munkájukból, nem pedig a mások kizsákmányolásából élő egyéni gazdák helyzetének szilárdabbá tételére vonatkozó elképzeléseket nem utolsósorban ők maguk már a rendszerváltás óta folyamatosan megfogalmazták. Elképzeléseik valóra váltását azonban még mindig késlelteti a kormány.

A szerző a közgazdaság-tudomány kandidátusa, c. egyetemi tanár